2017. július 31., hétfő

87. FEJEZET 
Még több titok



Hy everybody! ^^
Késés nélkül itt is lenne a következő fejezet de fura, hogy nem kell bocsánatot kérnem. Lol. :D 
Elég eseménydúsra sikeredett ez a rész, lesz benne minden: régi és új arc, Abby megint kavarja kicsit a szálakat - de így szeretjük ;)
És az Abby galéria ismét bővült, Penelopénak innen is köszönöm a rajzot! <3 
Jó olvasást és további szép nyarat
Dorina :)




~Abby szemszöge~

Még fent sem volt a nap az égen, én már talpon voltam és teljes harci díszben álltam, hogy le ne késsem a vonatom New Yorkba. Az orvosom riasztott, miszerint ki kéne próbálnunk a gyógyszerem, ezért be kéne néznem egy napra. Egészen kis adagot nyomnának belém, hogy megnézzék, milyen hatással van rám, és két hét múlva, amikor tényleg eljön a kezelés ideje ne akkor derüljön ki, hogy megmurdelek tőle. Tökéletes alkalom, hogy nekikezdjek Markus keresésének, és az eltűnt pénz felkutatásának.
Hajnalban indult a vonatom, így az estét Arminéknál töltöttem, mert tőlük öt percre van az állomás. Nem akartam felkelteni a barátom, halkan készültem el, és hang nélkül akartam távozni, de az ajtóban megdermedtem. Hirtelen visszazuhantam a múltba. Annyiszor csináltam ezt: nesztelenül, settenkedve, mint egy bűnöző leléptem, mert nem tartoztam oda. Csak fújt a szél ide-oda, hihetetlenül magányos voltam. Egy napig odacsapódtam valakihez, hogy tompítsa az űrt a mellkasomban, de a magánytól való félelem nem tud összetartani két embert, így az útjaink mindig szétváltak. Én léptem le mindig. Nem tudtam magam becsapni sokáig. 
De most nem vagyok bűnöző. Nem vagyok kívülálló. Visszanéztem Armin arcára, és elöntött a melegség. Ez a fiú nem idegen. Nem egy jöttment próbálkozás a lyuk befoltozására. Szeretem őt, és ő is szeret engem. Akkor miért akarok ilyen gyáván távozni?
Gondolkodás nélkül visszasétáltam, leguggoltam az ágy mellé, hogy a fejem egy vonalban legyen Arminéval. Az arca mellett a párnán nyálfolt árulkodott arról, hogy nyáladzik álmában, de most nem fojt nyál a száján. Nevetett álmában. Mosoly terült szét az arcomon, a kezem magától mozdult. Ujjaim megtalálták a füle mögötti érzékeny területet és csiklandozni kezdték, mire Armin összehúzódott és félálomban kuncogott. Nevetni kezdtem, Armin  kinyitotta a szemét a hangomra, és ahogy felfogta, hogy én vagyok lustán elmosolyodott. 
-Szia-suttogta az alvástól még szexi-rekedten. Megborzongtam. Természetesen észrevette a reakciómat, diadalittasan elnyúlt a mosolya, majd a kezemet a szájához emelve belecsókolt a markomba. A vérem dübörögni kezdett a fülemben, és elállt a lélegzetem, ahogy megéreztem a puha ajkát a tenyerem bőrkeményedésein. 
-Csókolj meg-kértem elakadt lélegzettel. Armin minden figyelmét a kezemnek szentelte, de ahogy kimondtam ezt a két szót rögtön rám kapta a tekintetét.
-Tudni szeretném... tudnom kell, hogy nem álmodlak-magyarázkodtam habogva. Teljesen hülyének éreztem magam, ahogy kimondtam. Éreztem, hogy a fülem lángol, vártam, hogy Armin nevessen, de ő nem nevetett. Komolyan a szemembe nézett, majd megragadta az arcom és magához rántott. A meglepetéstől elnyílt az ajkam, ő ezt ki is használta. 
Úgy csókolt, hogy az agyam leállt és a testem elolvadt mint a cukorka. Éreztem, hogy Armin felhúz az ágyra, majd rám mászik, de nem voltam mégsem tudatomnál, csak a csókunkra tudtam koncentrálni. Mert az valódibb volt, mint eddig bármikor.
Ahogy elváltak az ajkaink és egymás szemébe néztünk látszott a tekintetét, hogy ő is érezte, hogy ez más volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, miben volt más, de úgy éreztem, mintha egy mérföldkövet ért volna el a kapcsolatunk. Mintha valami nagy dolog történt volna csók közben.
-Ez...
-Tudom-Armin ajka felfelé görbült, és a számat bámulta.-Muszáj menned? Egész nap ezt szeretném csinálni...
Az egész testem lüktetett, az agyam elhomályosult, és legszívesebben én is a nap további részében folytattam volna a nyomozást a változás után. Így fogalmam sincs, honnan jött a felelősségteljes hang belőlem, ami mégis felállított. Armin lekísért a tömbház elé, ahol laktak. Hogy elkerüljem a csókolózást - ha még egyszer megcsókol úgy, akkor tuti itt maradok -, búcsúzóul megöleltem, de őt nem lehetett ennyivel lerázni. Éreztem, hogy huncutul elmosolyodik. A nyakamhoz hajolt és apró csókokkal végighaladt az ott elhelyezkedő sebhely mentén. Az volt az egyik legutáltabb hegem, mert magamnak okoztam. Amikor felkaristoltam a kezemen az ereket akkor elvágtam a nyaki ütőeremet is, ezt hirdette a nyakamon hosszan húzódó pirosas-rózsaszínes forradás. 
Nem szerettem volna, hogy Armin lássa, mert nagyon szégyelltem. Próbáltam ellökni magamtól, de ő nem hagyta abba.
-Mindent akarok Abby-suttogta a bőrömbe.-Mindenedet szeretem. Ne feledd ezt el!
Meleg könnyek csorogtak végig az arcomon a boldogságtól. 
-Megpróbálom nem elfelejteni.

...

Egész vonatút alatt a nyakamnak arra a részére szorítottam a kezem, ahol Armin ajka hozzáért a bőrömhöz. Féltem tőle, ha elengedtem nemcsak az érintése, de az emléke is elillan. Végig azon a furcsa érzelemkeveréken kattogtam, amit akkor éreztem, amikor Armin megcsókolt. Valami megmagyarázhatatlan történt akkor. 
Valami végleges.

...

Sosem voltam az a tervezgetős típus. Sosem írtam listákat, nem vezettem határidőnaplót. Mára mégis olyan haditervvel jöttem, amin órákat kotlottam, szinte minden eshetőséget figyelembe véve szöszöltem fél napot a listával, még 'z' tartaléktervet is készítettem. De persze teljesen felesleges volt. 

A nap végére nemcsak csalódott és dühös voltam, hanem reményvesztett és megalázott is. Lejártam a lábam, lejárattam magam emberek előtt, de semmit nem tudtam csinálni sem a pénz, sem az eltűnt bátyám ügyében. A kórház felé sétálva még az eső is szakadni kezdett, így két lépés után teljesen eláztam. Legszívesebben ugráltam volna mérgemben... Nem tudtam elhinni, hogy ma az időjárás is kibaszik velem. 
Tehetetlenségemben leültem a padkára, a kezembe temettem az arcom és hagytam, hogy átjárjon a keserűség. Hogy hihettem azt, hogy felhőtlenül boldog lehetek? Hogy hihetettem azt, hogy meg tudom oldani?
Kezdett elhatalmasodni rajtam a letargia, ólom nehéz lett az egész testem és eldőltem a járda melletti fűben. Sikítottam belül, őrjöngtem és zokogtam, de kívülről csak annyi látszódott, hogy ijesztően magam elé meredek a fűben fekve, rezzenéstelen arccal. 
A pszichológusom ezt néma pánikrohamnak, vagy depresszió rohamnak hívta, amikor meséltem neki egy ilyen élményemről. Ez ritkábban fordul elő mint egy pánikroham hála Istennek, mert ezek borzalmasak. Nem lehet úgy kezelni, mint egy normál pánikrohamot. Nem lehet megérezni, ha közeledik, nem tud segíteni senki, és az idő, ameddig tart is bizonytalan. Volt, hogy napokig úgy éreztem, hogy megfulladok, de a kezemet mintha szorosan a testemhez szegezték volna, és nem tudtam segítségéért kapálózni. 
Most is ez a helyzet. Fekszem mozdulatlanul, teljesen eláztam, rohadt hideg van, és tisztában vagyok vele, hogy ebből csúnya meghűlés lesz, de egy millimétert se tudok arrébb menni. Kiáltanék, a szám elnyílik, de hang nem jön ki rajta. Bárhogyan erőlködöm a testem fellázadt ellenem. Próbálok ébren maradni, de nem kell sok és sötét felhők lepik el a tudatom, a látásom elhomályosul és elvesztem az eszméletem.


Az első dolog, amit érzékelek, amikor felriadok az egy erős fénysugár, ami egyenesen a szemembe irányul. Rögtön a szememhez kaptam a kezem, a hirtelen mozdulatra valahogy minden kitisztult. Egy ismerős hang a nevemen szólongatott, de nem törődtem vele. Gyorsan felmértem, hogy még mindig az utcán vagyok, igaz az eső már elállt, a nap ragyogóan sütött az égen (az időjárás egy mocskos ribanc). A ruhám teljesen rám tapadt, hihetetlenül fáztam, de ezek egyáltalán nem érdekeltek. Fogalmam sincs mennyi ideig fekhettem itt, de minél előbb el kellett húznom, mielőtt valaki megláthatna, aki le tudja adni a drótot Franknek. Lehet, hogy ez már megtörtént - erre gondolva jobban elöntött a félelem, mint a tüdőgyulladás lehetőségére. 
Szinte rugóként pattantam fel a fűről, de elmenni nem tudtam. Azt hittem, hogy csak a roham utórezgéseként hallok ismerős hangokat, ahogy a nevemen szólítanak, így nem foglalkoztam vele, de ahogy megindultam és valaki megragadta a kezem fejen ütött a valóság. Jeges félelem járt át, ahogy átfutott az agyamon, hogy már mindegy, ha ez a nagybátyám fülébe jut mindent ki kell tálalnom, hogy Frank meg fog verni, hogy titkolóztam. Gombóccal a torkomban fordultam meg, de ahogy megláttam a hang gazdáját minden gondolatom elszállt.
-Elijah?
A srác ugyanúgy nézett ki, mint az utolsó találkozásunk alkalmával hónapokkal ezelőtt. A haja kicsit megnőtt, de a rendőr egyenruhájában és a kialvatlan fejével olyan érzésem lett, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára.
-Percek óta szólongatlak... Jézusom, Abby, jól vagy?-A világító kék szeme tele volt féltéssel és bűntudattal. 
Nem éppen kedvesen váltunk el a volt testőrömmel. Én rettentően berágtam, mikor kiderült, hogy ő éveken keresztül figyelt engem, mégsem segített sosem, amikor pedig nem akartam, hogy beleavatkozzon a dolgaimba mégis megtette.
-Persze, hogy jól vagyok-szedtem össze magam gyorsan, és az első hazugságot, ami az eszembe jutott gyorsan elhadartam.-Csak kifáradtam, ezért elaludtam. Épp a nagymamámhoz igyekeztem.
A fiú már nem szorított olyan erősen, de látszott rajta, hogy egyetlenegy szavamat sem hiszi.
Pillanatok alatt kellett eldöntenem, mi legyen. Ha titkolózom Elijah biztosan elmondja a találkozásunkat Franknek, de ha elmesélem a sztorit akkor se biztos a siker, az is fifty-fifty. Kockáztassak? 
Elijah végigjáratta a tekintetét rajtam, így nyertem még pár másodpercet. Még nem volt időm teljesen rendbe hozni magam a roham után, de teljesen higgadtan kellett tűnnöm, hogy a testőröm ne rohanjon Frankhez. Így vettem egy mély levegőt, és a lehető legnyugodtabb hangszínben, amit most meg tudtam ütni megszólítottam Elijaht.
-Tudsz titkot tartani?


Végül a fiú elvitt a nagyihoz, hogy át tudjak öltözni és felmelegedni. Küldtem a nagyinak egy SMS-t a odafelé, hogy ne lepődjön meg, és hogy megint egy szót se Franknek, de mégis meglepődtem a fogadtatásra. A nagyi amint meglátott szinte felsikított.
-Gyere, ne állj már ott! Istenem, de hideg vagy! Nyomás a fürdőbe, már engedtem vizet. A kád mellett találsz majd ruhát!
Betuszkolt a fürdődbe és rám csapta az ajtót. Igaz pattanásig feszültek az idegeim, és kurvára nem volt időm most egy hosszú ejtőzésre a kádban, de amint megláttam a forró, illatos vízzel teli csodát minden gondolatom elszállt. Lekapkodtam magamról a ruhákat és szinte beleugrottam a vízbe. Majdnem felnyögtem a jóérzéstől, és elmerültem a virágillatú vízben.


Addig nyújtottam a fürdőzést, amíg a víz teljesen ki nem hűlt, majd felöltöztem és kimentem. Elijah a kanapén ült, a kezében egy csésze kávéval. Ahogy észlelte az érkezésemet felém kapta a fejét, és ugyanazzal a zsarutekintettel, - amint annyira ismertem már Franktől -, méregetni kezdett.
A nagyi rögtön leültetett és elém tolt levest, forró italt, és mindenféle földi jót. Hálás voltam neki a gondoskodásáért, de nem akartam húzni tovább az időt.
-Kérlek, magunkra hagynál minket?-A nagyi tekintetében csalódottság villant, de nem tiltakozott. Megértően biccentett, majd felment az emeletre. 
Meséltem Elijahnak a REACH-es pénzről, a bátyám többé nem a bátyám ügyről, és be se kellett fejeznem, azonnal összekötötte a szálakat. 
-Sajnálom-mondta keserűen.
-Frank nem tud róla-dobtam le a bombát. Elijah szeme tányérnagyságúra nyúlt.-Túl nagy ügyet csinálna belőle.
-Pedig a bátyád megérdemelné, hogy felelősségre vonják-dühöngött, de én félbeszakítottam.
-Nem fogom feljelenteni a saját testvérem. És... mióta dobott, azóta nem ad életjelet magáról.
-Jellemző-nevetett fel bosszúsan a fiatal rendőr. Lecsapta a csészéjét a kávézóasztalra és járkálni kezdett fel alá.
-Szeretném, ha nem mondanád el senkinek amit most megtudtál.
Elijah nem reagált, csak rótta a köröket fel-alá. Nyugtalanság férkőzött a bőröm alá, de reméltem nem látszik rajtam.
Amikor kiderült Elijahról, hogy ő volt az, aki megakadályozta, hogy sikerüljön az első öngyilkossági kísérletem rettentően meggyűlöltem őt. Milyen jogon döntötte el, hogy megment? Miből gondolta, hogy mások élete felett ítélkezhet?
Azóta azonban inkább hálát érzek, hogy megmentett aznap este. Ha ő nem mentett volna meg, nem lennék itt. Nem lenne rengeteg csodálatos barátom, nem lenne egy fiúm, akibe őrülten szerelmes  vagyok, nem lenne semmim. De most mindenem van. És ezt részben neki köszönhetem.
De azt soha nem fogom neki elfelejteni, hogy végignézte, ahogy tönkremegyek, és egyetlenegyszer, a végén segített csak. Tudom, hogy a húga miatt tette amit tett. Tudom, hogy a pénz, amit a megfigyelésemmel keresett, az a testvére gyógykezelésére kellett, így nem tudtam a haragudni rá, de a tüske örökre bennem marad. És az soha nem fog elhalványulni.
Elijah végül megállt és rám emelte a tekintetét. Elszántnak tűnt. Magamban imádkoztam, hogy ne köpjön be.
-Nem értek egyet azzal, hogy titkolózol-kezdte. A mondandójára ugrott egyet a gyomrom.-De tiszteletben tartom a kérésed. Esetleg tudnék is segíteni Markus kutatásában.
Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy Elijah felajánlotta a segítségét. Nem éreztem magam olyan egyedül, és végre elkezdődhetett az igazi keresés. A fiúnak rengeteg olyan kapcsolata volt, amit ez esetben jól lehetett hasznosítani szerte a világban. Felcsillant egy reménysugár, és én rögtön rávetettem magam. 
Elijah végül sötétedés után távozott, miután újból számot cseréltünk - biztos ami biztos. Én teljesen feldobódtam, vidáman befaltam mindent mint sem törődve azzal, hogy teljesen kihűltek, majd a nagyival elfuvaroztattam magam a kórházhoz. Fogalmam sem volt, mint mondhattam volna neki, így ahogy a kórházhoz értünk kínos percekig ültünk egymás mellett.
-Köszönök mindent-fordultam felé. A nagyi félszegen elmosolyodott, meg akart érinteni, de a mozdulat közepén visszahúzta a kezét.
-Bármiben számíthatsz rám-mondta komolyan. Biccentettem, majd kiszálltam az autóból és elindultam a kórház felé.
Az orvosom nem volt boldog, hogy megint késtem, de nem szólt, csak csúnyán nézett. Rögtön infúzióra kötöttek, és igaz nem volt fájdalommentes a gyógyszeres kezelés, de olyan fáradt voltam, hogy rögtön bealudtam.

...

A reggel nem indult épp zökkenőmentesen. Amikor felkeltett a vizitelő orvos, és megkérdezte, minden rendben van-e rögtön kidobtam a taccsot. Minden, amit az este belém pumpáltak kijött belőlem. 
Miután kiadtam magamból még a múltheti vacsoráimat is szédültem és hányingerem volt. Kellett egy kis idő, amíg fel mertem állni, de rögtön visszaültem, mert minden forgott. 
Végül azt beszéltük meg a kezelőorvosommal, hogy amíg a tanév nem ér véget, nem kísérletezünk új gyógyszerrel, inkább szedek addig naponta valamit, ami stabilan tartja az állapotom. Ez több szempontból is veszélyes, az első, és a legfontosabb az esetemben, hogy elfelejtem beszedni. De most tényleg próbálkozni fogok.
Olyan egy felé, amikor végre összeszedtem magam elhagytam a kórházat és a pályaudvar felé vettem az irányt. Nem hazafelé indultam még - előtte volt egy fontos elintéznivaló ügyem.

Talán a csóknak Arminnal, ami olyan sokat jelentett volt köze az azt megelőző estéhez. Akkor a barátom egy olyan részét tárta elém, amit előttem senkinek. Az apjáról beszélt, és a szavaiban saját magamat véltem felfedezni. Ő sem tudja gyűlölni az apját, ahogy én sem tudom utálni sem az anyámat a sokévi lelki terrorét, sem a bátyámat az árulásáért. Átérzem, hogy nem tud megfeledkezni a kötődésről, ami születésétől kezdve az apjához köti. Hogy ahányszor tükörbe néz eszébe jut az apja, és ez nem tölti el jeges gyűlölettel. 
Próbáltam elmulasztani az emiatti bűntudatát, de nem nagyon hallott meg. Csak ölelni tudtam az este, csak csendes támasz voltam, de úgy látszott a fiúnak ennyi elég volt.


Szerelmes vagyok Arminba, és mindennél jobban szeretném, hogy boldog legyen. Az apja boldoggá tenné, hiába próbálta tagadni. Ezért a New Yorkba tartó vonatutat telefonálással töltöttem. 
Az évek során én is sok mindenkit ismertem meg, és szerencsére Springfieldben is voltak ismerőseim, így tudtam érdeklődni. Az ismerőseim eléggé sötét személyek, ezért Markus felkutatásában nem tudtam őket hasznosítani, de itt kapóra jöttek. Szinte mindenhol ott vannak az árnyékban, így mindenről tudtak. Annyit kellett megemlítenem, hogy úszóedző volt, máris minden infóra, amire szükségem volt megkaptam. 
Armin apja most Cleveland külvárosában él. Igaz két éve, - az Eset után egy évvel -, visszament Springfieldbe, valószínűleg azért, hogy visszatérhessen a családjához. De nekik már hűlt helyük volt, így ő sem maradt. Eladta az uszodáját és elköltözött Clevelandbe. Most is edzőként dolgozik, és nem sokat hallani róla. Meghúzza magát
-Visszavett az arcából. Ezelőtt nem volt épp egy kedves ürge-mesélte az informátorom.
-Mindenkit meg tud változtatni a magány-vontam vállat, és a leírt címet bámultam. Nem volt kérdés, hogy felkeresem őt, de erről nem állt szándékomban tájékoztatni a barátomat. Csak lebeszélt volna róla, és beletörődött volna a sohaviszontnemlátásba. 
Ezt nem hagyhattam. Nem hagyhattam, hogy úgy járjon, mint én. Hogy reménytelen legyen.


Ahogy az állomásra értem vettem egy jegyet Clevelandba, és szerencsémre rögtön elkaptam egy vonatot. Kicsit izgultam. Vajon Armin apja hasonlít a fiaira? Egy felnőtt Armin-kiadással fogok találkozni?
Az a két óra, amíg utaztam szinte elrepült. Ahogy észhez tértem már a cetlit szorongatva jártam Cleveland utcáit, de sehogy sem akadtam rá az uszodára. Kezdtem ideges lenni, és mintha ezt megérezte volna valaki, megcsörrent a telefonom. 
Armin hívott. Nem akartam felvenni, de az utolsó csengésnél mégis megtettem, majd a fülemhez emeltem a telefont. Nem kellett volna.
-SZIAAAAA!!
Alexy és Rosa ordítottak bele a készülékbe, amitől majdnem megsüketültem. 
-Jézusom!-kaptam a megsérült területhez.-Sziasztok.. Jesszus...
A két jómadár csak nevetett. A többiek is köszöntöttek, valószínűleg ki voltam hangosítva.
-Mi újság?-érdeklődött Viola.-Jól vagy?
-Remekül, de nem az utca kellős közepén kellett volna megállnom-gondolkodtam el hangosan, amikor már az ötödik fazon gázolt el. Épp csúcsidőt fogtam ki, mindenki sietett haza, én megálltam egy főút közepén... taps nekem.
Próbáltam kievickélni a tömegből, több kevesebb sikerrel. Nem álltam amúgy sem túl biztos lábakon, így elég ramatyul ment, hogy másodpercenként teljes gázzal belém jött valaki.
-Ott mizu?-tereltem el a figyelmet a bénázásomról. 
-Halálra unjuk magunkat-szólalt meg komoran Kentin.-Itt vagyunk Violáéknál, és nézünk ki a fejünkből. 
-Miért nem néztek meg valamit?
-Nem tudunk dönteni.
-Ne legyetek már életképtelenek!-nevettem el magam.
-Csináltunk valamit! Felhívtunk téged!-védekezett Jade.
-Gratulálok a nagyszerű teljesítményhez.
-Köszönjük-zengték kórusban. Elnevettem magam.
Már láttam a kiutat az emberáradatból, mikor valaki úgy telibe kapott oldalról, hogy hanyatt vágódtam - szerencsére nem a tömeg közepén, azt tuti nem éltem volna túl.
A férfi ahogy visszanyerte az egyensúlyát felém fordult. Elakadt a lélegzetem, ahogy a szemébe néztem, és egy pillanatig azt hittem, álmodom.
-Minden rendben?-szólalt meg egyszerre Armin.
És az apja.
Lesokkolódtam Armin apjának látványától. Teljesen olyan volt, mint a barátom, csak idősebb. Ugyanaz a szem nézett rám, ugyanaz volt a testtartásuk, a mimikáik, a mozdulataik. Igaz Armin apján már meglátszottak az évek: apró ráncok húzódtak a szeme és a szája sarkában, többnapos borosta keretezte az arcát és sokkal edzettebbnek és tagbaszakadtabbnak tűnt, mint a fia, de akkor is a hideg futkározott a hátamon a hasonlóságtól. 
-Persze-tértem gyorsan magamhoz a meglepetésből. Armin apja felé intettem, hogy várjon egy pillanatot, majd lehalkítottam a hangom.-Most mennem kell. Majd hívlak!
Gyorsan a zsebembe süllyesztettem a mobilt, majd hagytam, hogy Armin apja felsegítsen a földről. Hirtelen fogalmam sem volt, mint mondjak neki, csak tátott szájjal bámultam. A férfi zavarba jött ettől, elhadarta a szokásos illemdumát, majd sarkon fordult. Ugyanott és ugyanúgy pirult el, ahogy Armin szokott - ez teljesen lekötötte a gondolataimat, így későn tértem észhez. Armin apja már az utca végén járt, mikor utánaeredtem. Szerencsére pont olyan ráérősen ment, mint a fia, így nem kellett sokat rohannom.
-Én magát keresem!-vágtam bele a közepébe, és nem törődtem az értetlen ábrázatával.-Van pár közös ismerősünk.
Armin apja lesokkolt. A tekintetében remény villant, majd gyanakvás. Tetőtől talpig végigmért, majd kutatón nézett a szemembe.
-Ki maga?
A kezemet nyújtottam felé.
-Abby Hilary Smith-kezet ráztunk, ő nem árulta el a nevét, de nem is engedte el a kezem, mintha várt volna valamire, így hozzátettem: - Armin barátnője vagyok.
-Armin... a fiam... Hogy van a fiam? Hogy van a családom?-úgy szorította a kezem, mintha én lennék a Messiás. Boldogság sugárzott az arcáról.-Azóta nem láttam őket, hogy én... Én...
Teljesen összeomlott. Lerogyott a járdára és a tenyerébe temette az arcát. Szívszorítóan nézett ki.
-Jól vannak-leültem mellé, mire felém kapta a fejét. A tekintetében könnyek csillogtak.-Cybillnek remek állása van. Tina tanárnak tanul az egyetemen. Arminnal boldogok vagyunk. És... Alexy is majd' kicsattan a boldogságtól.
-Alexander-Armin apja suttogva ejtette ki a nevet.-Alexy...
Zokogásban tört ki. Először azt hittem, undorodásában fakadt sírva, de tévedtem. Bűntudat volt.
Fogalmam sincs, milyen lehetett Armin apja régen, de történetek alapján, nem ilyen. A büszke férfi helyett, akit vártam egy félemberrel találkoztam. 
Armin apja, mikor kiderült, hogy Alexy meleg elhagyta őket. Egy évet volt távol, abban az egy évben minden átértékelődött benne. Mert ugye addig nem tudjuk, mink is van, míg el nem veszítjük. Az ikerek apjának volt ideje átgondolni a dolgokat, és elfogadni a fia melegségét. De mire visszament, már nem volt ott a családja. 
Ezt követte még két gyötrelmes év. Minden keresőkísérlet reménytelen volt, így Armin apja feladta, és elfogadta, hogy ez a büntetése a sokévnyi utálkozásért és azért, amit a családjával tett. 
Hogy soha többé nem láthatja őket. 
Közben teljesen más ember lett, levetkőzte a korábbi ítélkező, mogorva, komor énjét, és ott próbált segíteni, ahol tudott. Hátha, egyszer, jutalmul, ha csak egy másodpercre is, de láthatja a családját.
Armin apja mesélés közben vigasztalhatatlanul sírt. Nincs szomorúbb dolog, mint sírni látni egy férfit - mondta mindig nagyapám. Összeszorult a szívem, miközben hallgattam a történetet és az én szemem és párás lett. 
-Alexy már rég megbocsátott magának-előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból és a férfi felé nyújtottam.-Ő nem haragtartó típus. Fogadni mernék, hogyha megjelenne ő rögtön keblére ölelné.
A férfi keserűen elnevette magát.
-Alex mindig ilyen volt. Kicsit naiv, de hatalmas a szíve. 
Feltápászkodtam és mosolyogva nekifogtam a biztatóbeszédnek.
-Itt a lehetőég...
-Patrick.
-... Patrik. Végre visszanyerhetné a családját-reménykedve néztem rá. Ő csak szomorúan csóválta a fejét.
-Boldogok nélkülem. Nincs jogom belerontani a boldogságukba megint.
Elhallgattam. Bármit is mondtam volna, nem győztem volna meg Patricket.
Későre járt, és nekem el kellett érnem a vonatot Chicagoba. Lefirkantottam a számom Patricknek és átnyújtottam.
-Hívjon, ha tudok segíteni-mondtam. A férfi biccentett.
-Köszönöm, hogy így szereti a családom-komoran elmosolyodott, feltápászkodott, és eltűnt az éjszakában.
Reméltem nem most látom őt utoljára.

2017. július 21., péntek

86. FEJEZET

Mindenkinek van múltja




Sziasztok!
HÁROM ÉVES A BLOG!! Sokkoló ezt leírni. Szégyenlem magam, hogy eddig húztam a dolgokat, hogy voltak több hónapos szünetek. Már 2016-ban le akartam zárni Abby történetét, de ez mint észrevettétek nem jött össze. hihi
Blogszülinapoknál mindig nosztalgiáztam eddig, de most a jövőbe tekintetnék. 2017-ben végre le fogom zárni Abbyék történetét. Kezdenek összeérni a szálak, Abbyn is látszik, hogy a történet a vége felé közeledik. Lesz még jó pár rész, nem kell megijedni, hogy csak egyik napról a másikra leírom, hogy akkor vége. Mint egy éve mondtam, a történet elejével borzasztóan nem vagyok megelégedve, így a végét nem akarom elbaltázni. Abby érdemel egy rendes befejezést.
Már az ötödik kép Abbyről :))
Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a történetet és kommentet hagy utána ennyi év után is, biztatva engem, hogy írjak. És a sok Abby portéért is rettenően hálás vagyok, ti vagytok a legjobbak <3
És ebben az évben is szülinap alkalmával kaptam egy rajzott a barátnőmtől, akivel a blognak köszönhetően ismertük meg egymást, és azóta is jó barátok vagyunk. Köszönöm neked, hogy támogatsz, és hogy megnevettetsz :)
Jó olvasást ehhez a fejezethez, amiben ismét a múltban barangolunk, de most nem Abby van terítéken. ;) További szép napot nektek és nagy ölelés, 
Dorina:)




~Rosalia szemszöge~

Abby vasárnap este megint nálunk aludt. Elhívtam magamhoz filmet nézni, hogy végre lazítson kicsit. Ijesztő, mennyire tud pörögni, több hete mást se csinál. Senki sem akarja, hogy túlhajtsa magát, de ha megmondanánk neki, hogy kicsit le kellene állnia tuti csak jobban felhergelné magát. Így titokban szervezkedtünk a háta mögött a héten, hogy ellazítsuk. Hétfőn Kentin, kedden Viola, szerdán Jade, csütörtökön Alexy foglalta le, a péntek, szombat és a vasárnap délután a barátjáé volt, én meg megkaptam az estét. A helyes kifejezés a hétre a próbálkozás, mert Armint kivéve senki nem járt nagy sikerrel. Ez Abbyn is látszott vasárnap estére. A filmnézést dobnom kellett, ahogy végignéztem a matracon fekvő, félig alvó, de még mindig tankönyvbe hajoló barátnőmön rájöttem, hogy nem tudom egyszerű filmnézéssel ellazítani. Itt igazi csajos beszélgetésre van szükség. Cselekedtem hát, eloroztam a tankönyvet és lefeküdtem mellé a matracra. Annyira fáradt volt, hogy nem ellenkezett.
-Na mizu veled meg Arminnal?-vágtam bele a csajos dumcsiba. Abby a "muszáj ezt?" fejjel nézett rám, ő nem nagyon kedvelte az efféle beszélgetéseket, de nem volt menekvése. Már hetek óta fúrja az oldalamat a kíváncsiság kettőjükkel kapcsolatban. A suliban szolidan fogják egymás kezét, hülyülnek egymással mint régen, csak azzal a különbséggel, hogy a viták vége nem egy oldalba bokszolás, hanem egy pici csók. Nem nagyon fejezik ki az érzelmeiket nagyközönség előtt, rendesen csókolózni is csak a nyílt napon láttam őket, miután Abby úgy odabaszott egy Júliát, hogy mindenkinek leesett az álla. Amikor osztályfőnökin beszéltünk az alakításáról Abby csak elterelte a figyelmet magáról, kibújt a dicséretek alól, ahogy szokott. 
A lány nem válaszolt, így konkretizálnom kellett.
-Hogy csók a kocka? Pettingeltetek már? Minden apró részletet hallani akarok!!-A vörös hajú lány forgatta a szemét, de a füle felvette a haja színét. Jól szórakoztam rajta, tovább bombáztam az effajta kérdésekkel, már Abby a fejét a párnájába temette, de akkor sem menekülhetett el tőlem. 
Végül beadta nekem a derekát, kényelmesen elhelyezkedtünk ketten a vékony matracon, egy kis nassolnivalóval. 
-Na, hogy csókol? Csupa fül vagyok-noszogattam.-Milyen a technikája?-Eszembe jutott, hogy Abby színész volt, biztos sok emberrel csókolózhatott már.-Szegény Armin! Én biztos teljesen leblokkoltam volna attól, hogy bizonyítanom kell...
Abby hátravetett fejjel felkacagott. Értetlenül néztem rá, erre csak még jobban nevetett. 
-Rosa, egy jó techinka semmit sem ér. Egy csókban a lényeg az érzés.
Néha, amikor Abbyvel beszélgetek tök úgy érzem, mintha egy ezeréves bölcs oktatna ki. És az a legszarabb, hogy mindig igaza van. Én se egy emberrel csókolóztam Leigh előtt, és volt, aki nála jobban csókolt. A barátom nem egy csókkirály, de nem cserélném el senkivel. Mert amikor megcsókol úgy érezem a hülye lányregényes filmek és könyvek nem hazudnak. Mindig belé szeretek a fejem tetejétől a lábujjam hegyéig újra, amikor összeér az ajkunk, és nem félek a kezébe adni a szívem, mert tudom, hogy nála a legjobb helyen van, mert ő is ugyanúgy szeret engem, mint én őt. És még jobban szeretem, amikor ő sem fél rám bízni a szívét.
-Milyen érzés Arminnal csókolózni?-tettem el a helyes kérdést. Abby rám mosolygott, és egy kis habozás után megszólalt. 
-Amikor megcsókolt megvilágosodásszerű érzés hatalmasodott el rajtam. Addig fogalmam sem volt róla, ki és mi hiányzik az életemből. Abban a percben pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő.-mondta, majd egy kis huncut mosollyal hozzátette.-A másik gondolatom az volt, ha előbb megcsókolt volna nem húzódott volna hónapokig, amíg összejövünk. 
Az egész estét végigbeszélgettük. Úgy látszott elértem a célom, mert Abby ellazult, a komoly témák mellett rengeteget nevettünk és lányosan sikongattunk - anyáék be is jöttek párszor, de nem nagyon foglalkoztunk vele. 
Elmeséltem neki, hogy kitálaltam Leighnek a múltamról. Nagyon féltem tőle, még akkor is remegett a kezem, mikor vele szemben ültem és meséltem neki a ribi Rosáról és a majdnem megerőszakolásomról. Rettegtem, hogy Leigh le fog nézni vagy esetleg netalántán elhagy, így nem is tudtam befejezni a mondandóm, mert kitört belőlem a zokogás. Ő természetesen nem ítélt el, lecsókolta az arcomról a könnyeket és magához szorított. Megszűnt a hercegnő. Az ő harcos amazonjának nevezett, és miközben mondta annyi szerelem volt a tekintetében, hogy legszívesebben ott helyben hozzá mentem volna feleségül.
Az élménytől felbátorodva a szüleimmel is megosztottam a tüskét. Lesokkolva hallgattak, anya amint magához tért rögtön sírva fakadt és magához ölelt, apámon pedig látszott, hogy egy világ tört össze benne. Már nem fájt a dolog, így én tudtam vigaszt nyújtani a széthullott szüleimnek. Túltettem magam hellyel-közzel a traumámon, és nem vagyok elkényeztetett hercegnő többé. És ezt Abbynek köszönhetem, ha ő nem lenne, biztosan nem határoztam volna el magam. 
-Csak magadnak köszönheted-bújt el a hálálkodásom alól. A szememet forgattam.
-Fogalmad sincs róla, milyen jó ember vagy Abby.
Megvonta a vállát, és kitért a dicsérettől. 
Semmitmondóan kezdtünk beszélgetni, de nem bírtam a kíváncsiságommal. Abby is látta rajtam, megadóan sóhajtott.
-Kérdezz bátran.
Nevezhet bárki perverznek - nem is fogom tagadni -, de jogom van tudni hogy a legjobb barátnőm boldog - bármilyen értelemben. Armin is elég hülye perverz, így nem attól féltem, hogy ő esetleg nem tudná boltdoggá tenni a barátnőmet, inkább Abby lehetett a problémás fél. És ez a jóslatom sajnos be is igazolódott: Abby egy remek, tökös, nagyszájú csaj, de ami a külsejét illeti teljesen bizonytalan. Mesélt nekem az önbizalomhiányáról, az önutálatról, és hogy mennyire undorodik magától. Tesi előtt is a wc-ben szokott öltözni, mi lányok diszkréten elsiklunk e felett. Sosem mondta, mi undorítja magában a soványságán kívül, annyira takargatja a felsőtestét, hogy nem is akartam eddig rákérdezni. 
-Elképzelhetetlen, hogy valaha is leveszem a felsőm Armin előtt-szomorúság ült ki az arcára, ahogy kijelentette ezt.-Belehalnék, ha látná, mi van alatta. 
-Biztos nem ijesztenéd el-próbáltam vigasztalni.-Olyan szerelmes beléd...
-Nem mindenre elég a szerelem Rosa-szakított félbe Abby keserűen és nekem a torkomra forrt a szó. Bármit is mondtam volna, nem hitt volna nekem. Szegény lány annyira lenézi saját magát, hogy nem lenne elég az egész este sem, hogy meggyőzzem arról, ami ő valójában. Hogy ő nem egy roncs, hanem az egyik legjobb ember akit valaha ismertem. 
Hamar elnyomta ezután Abbyt az álom, de én ébren feküdtem és szövögettem ördögi terveimet, hogy hogyan turbózzuk fel Abby önbizalmát. Biztos nem fog neki elsőre tetszeni, de nem érdekelt, az a lényeg, hogy ő jól érezze magát.


~Alexy szemszöge~



A Nagyitól elég nagy dolgokat kaptunk a tizenhetedik születésnapunkra Arminnal. Meglepődtünk rendesen, amikor átadta az ajándékokat még húsvétkor, meg is kérdeztük tőle, hogy tudja-e, hogy nem tizennyolcak vagyunk.

-A tizenhét éves kor súlyosan alul értékelt-magyarázta a Nagyi.-Ez az utolsó évetek gyerekként, ezt kéne igazán ünnepelni! Miért van az, hogy a tizennyolcadikon ünnepel mindenki? Örül az adónak?
Nem vitatkoztunk a inkább a Nagyival.
Armin már amikor Springfieldben éltünk akart jogsit, mondván a játékok miatt úgy is profi sofőr, de kéne neki egy papír is hozzá. Anya hallani sem akart arról, hogy autóba üljön és vezessen, sokat vitatkoztak is emiatt. Majd ahogy Chicagoba költöztünk jobb volt a békesség és feledésbe merült a jogsi-téma. De most újra fellángolt Arminban a vágy a jogsi iránt Nagyi ajándéka miatt. 
A Nagyi mindkettőnknek egy pénzt adott borítékban, de a borítékba bele volt írva, mire költheted. Arminnak jogsira adott pénzt, nekem pedig az álmom megvalósítására. 
Anya rögtön levétózta a jogsiszerzést. Armin először a meggyőzéssel próbálkozott, de ahogy ez nem vált be jöttek a veszekedések. Eddig a napig nem volt elfajult szócsatájuk. De úgy látszik ma mind a ketten bal lábbal keltek. Armin ideges, mert most először tölti nálunk az éjszakát Abby úgy mint a tesóm barátnője. Anya pedig csak úgy ideges - nem mondott konkrét okot -, így Abby érkezése előtt pár perccel egymás torkának estek. 
Anya apja és a húgának a férje, aki szinte Anya legjobb barátja volt már általános óta is autóbalesetben halt meg, ezért retteg attól, hogy mi vezessünk. Tisztában vagyunk ezzel, de egy olyan alap dologtól, mit a vezetés nem tilthat el minket. Megértem anyám álláspontját, de Arminét is. Szinte létszükség, hogy mi is önállóan tudjunk közlekedni, hogy ne függjünk mindig anyától, és őt se zargassuk fuvarral.
-Nem vagyok már kisgyerek, Anya!-emelte fel a hangját Armin. Felszisszentem. Próbáltam elcsitítani a vitát, de meg se hallottak. Már nem tudtam mit tenni, inkább a háttérbe vonultam és vártam, hogy elmúljon a vihar.
-Mindig az én fiam leszel, az lesz, amit mondok! Nem ülsz autóba is punktum!-megrettentem Anya hangjából kicsendülő dühtől. Sose hallottam ilyennek.-Nem fogom a fiamat is elveszíteni az őrültek miatt az utakon!
Armin még jobban méregbe gurult. Felfújta magát, és előre féltem mit akar mondani, de szerencsére nem volt ideje kinyögni, mert becsapódott a bejárati ajtó és mindenki odakapta a fejét.
-Nem csak az utakon vannak őrültek-mosolygott Abby. A kezében egy íncsiklandozó tortát tartott, és nem zavartatta magát, letette a konyhába. 
Anya arcán bűntudat jelent meg. Abby sosem beszélt arról, hogy beteg lenne, de annyi trauma érte az életében, hogy az biztos nem múlt el nyomtalanul. Anya bocsánatot hebegett, de Abby csak nevetve legyintett.
-Rá se ránts. Tortát valaki?
Ezután Anya teljesen összeomlott, előjött belőle a sok fájdalom ami az apja és a legjobb barátja elvesztésével érte. Sosem láttuk ilyennek, ő mindig az erős anyánk volt, aki minket vigasztalt. Sose volt szomorú, hogy mi boldogok lehessünk. És most összeomlott. Tanácstalanul néztünk egymásra Arminnal, de szerencsére Abby a helyzet magaslatán volt. Meghallgatta Anyát és enyhítette a sokéves sajgást a lelkében, befoltozta a szívét. Hosszú órákon keresztül beszélgettek, közben elfogyasztották a tortát.
Késő este, miután elfogyott az édesség és abbahagyták a csevejt anya mosollyal az arcán kelt fel a kanapéról, úgy nézett ki, mintha évekkel fiatalabb lenne. El se tudom képzelni, mennyi súlytól szabadulhatott meg. 
-Azt hiszem én elteszem magam holnapra-nyújtóztatta ki az elgémberedett tagjait Anya. Magához ölelt, majd Abbyt is.
-Köszönöm-suttogta neki.
-Én köszönöm a fiaidat. Csodálatosak-Anya még szélesebben vigyorgott Abby szavaira. Szinte belebegett a hálószobájába. 
Magamhoz vettem a koszos tányérokat, azt gondoltam, Abby is visszavonul a tesóm szobájába, de tévedtem. A segítségemre sietett az edényekkel, és átvette a mosogatást, mert tudta, mennyire utálom.
-Te már eleget segítettél-csóváltam a fejem rosszallóan.-Nehogy már te is mosogass!
-Ugyan, hagyd már!-nevetett. 
Leültem az asztalhoz és néztem, ahogy Abby végzi a piszkos munkát. Jellegtelen dolgokról beszélgettünk, majd egyszer csak a lány megkérdezte:
-Neked mi az álmod Alexy?
Néma csend ült a konyhára. Gyerekkorom óta dédelgetem a szívem mélyén a vágyálmot, hogy egyszer elmenjek Milánóba és ruhákat tervezzek, a divatnak szenteljem az életem. Sokáig, tizennégy éves koromig magamban tartottam, mert mindenki rájött volna, hogy meleg vagyok. Egyetlen egy emberrel osztottam meg, és ő csúnyán visszaélt vele. Azóta csak a Nagymamának mondtam el. Igaz a hátbatámadás már nem fáj, de ha egyszer eljátssza valaki a bizalmad utána már a többi emberben sem tudsz úgy megbízni. Ez a legszarabb: hiába tudom, hogy például a testvéreim sosem nevetnének ki, de valami lelki akadály, ami az áruláskor kialakult bennem mégis meggátol, hogy megosszam velük ezt a részemet.
Abby sokáig nézett rám kutatón, de mégsem követelőzőn. Miután elmosogatott előhúzott a táskájából egy tányér csokis muffint és az asztalra tette. 
-Te valami Mary Poppins vagy, hogy ennyi süti van nálad?-próbáltam vidámságot csempészni a hangomba, de nem sikerült. A lány elsiklott a hangom színtelenségén, amiért nagyon hálás voltam. 
-Mondta Armin, hogy ez a kedvenc sütije, így sütöttem neki meglepinek. De most csak egyet kap-félretett egyet maga mellé, a többit pedig elém tolta. 
Úgy éreztem, a gyomrom mogyoróméretű, de hogy ne sértsem meg a lányt vettem egy darabot és megkóstoltam. Könnyezni tudtam volna a hirtelen jött boldogságbombától. Pontosan olyan íze volt, mint amit Anya sütött mindig Springrfieldben.
 Egyszerre támadtak le az ízek és az emlékek: az étcsokoládé, a vanilía, és a piskóta behatárolhatatlan zamata és a gyerekkori pillanatok. Majd ezek összeolvadtak és tűzijátékok pattogtak a szemem előtt. Táncolni tudtam volna a boldogságtól. 
Nem tudom hogy a süti okozta-e, de rögtön megeredt a nyelvem.


Springfieldben a helyi középiskolában kezdtük a tanulmányainkat. Nem volt egy rossz suli, de kiemelkedő sem, nekünk megfelelt. Akkor Arminnak és nekem külön baráti körünk volt. Vagyis neki voltak barátai, nekem nem nagyon. Már tudtam, hogy meleg vagyok, így elég kényelmetlenül éreztem magam fiúk társaságában, a lányok meg tőlem érezték magukat kellemetlenül, ezért velük sem tudtam barátkozni. Nem vállaltam fel magam, nagyon féltem. A városrész, ahol éltünk rendkívül homofób volt, és apám is. Nem egy srác menekült el a városból, és nem egyet vertek félholtra. Volt egy, akit én nem ismertem, csak látásból. Ő egy nap bevallotta, hogy a fiúkat szereti, és másnapra eltűnt. Semmi nem maradt utána, és mindenki úgy tett, mintha sosem létezett volna az a fiú. Még a szülei is. 

Apánk úszóedző volt, mindig arra vágyott, hogy valamelyikünk úgy szeresse a vizet és a sportot, mint ő, de ez a vágyálma sosem teljesült igazán. Tina el-elúszott, ha apa kérte, de nem szerette, én épphogy fennmaradtam a vízen, nagyon béna voltam. Armin jó volt, és bár ő sem szerelmesedett bele az úszásba, de végül hobbiszinten versenyekre járt. Apa miatt. Nagyon jó kapcsolatuk volt, amire mindig is irigykedtem. Apa volt az egyetlen, akire akkoriban Armin hallgatott. Így hát Armin versenyszerűen úszott, apa meg edzette.
Hétvégente az egész család elment az ikertestvérem versenyeire, hogy támogassuk. Egy ilyen hétvégén ütött be a villám.
Uszodába egyszerre utáltam és imádtam járni. Magyarázat: dögös pasik voltak mindenhol. Egyrészt a szemem áldták az eget, hogy ilyen szép dolgokat láthatnak, másrészt nagy volt a lebukásveszély. Ezért szabályokat állítottam magam elé. 
Öt másodpercnél tovább senkin nem tarthattam a szemem. És senkihez sem térhettem vissza. Szigorúan betartottam mind a két szabályt, és tök jól elboldogultam. Addig a végzetes napig.
Azon a napon egy kisebb verseny volt, nem voltak sokan, és a felhozatal se volt olyan erős. Nem éreztem magam veszélyben. Futólag végignéztem a termen. És akkor megakadt a szemem Rajta.
Egy.
Szőke szinte fehér divatosra nyírt haja volt.
Kettő.
A szemei barnák voltak, meleg őzikeszínűek.
Három.
A szája halvány rózsaszín, úgy nézett ki, mint egy baba.
Négy.
A teste pedig... mintha angyalok formázták volna! Megesküdtem volna, hogy az állam koppant a padlón.
Öt. 
Már lejárt az öt másodperc, belül sikítottam, tudtam, hogy el kellene néznem, de nem ment. A szemem rajta ragadt. 
Azt hittem, nem lehet ennél rosszabb, de lett: a srác észrevett, felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. Megállt bennem az ütő egy pillanatra és reméltem nem csöppent el a nyálam. Mosolygott rám, a tökéletes mosolyától a gyomrom bukfencet hányt. Intett egyet, mire végre észbe kaptam és elfordultam.
Aznap nem csak az első szabályomat szegtem meg. Egész délelőtt szemeztünk a sráccal. Az egészből nem lett volna semmi, de az élet néha kivételesen szemét tud lenni.
A szabadidőm nagy részét a Römiben töltöttem. Egy idős nő üzlete volt a Römi, ami különböző anyagokat, szöveteket árult. Imádtam ott elütni az időt, fogdosni a posztót, álmodozni. Láttam magam előtt a ruhakölteményeket, a sok textil egy mesterművé állt össze a fejemben. Ott határoztam el, hogy elhagyom ezt a helyet és Milánóba megyek. Egyszer. Valamikor. De mindenképp meg fog történni.
A Römi másik előnye volt, hogy senki nem járt oda, így amikor csilingelt az ajtó feletti csengő megdermedtem. Próbáltam higgadtságot erőltetni magamra, félvállról lestem hátra, de majdnem ott helyben elájultam. Mr. Szívdöglesztő állt az ajtóban! Először nem vett engem észre, az idős nőhöz beszélt, aki a nagymamája volt. Majdnem sikerült eliszkolnom, de nem is lennék Alexy, ha nem bénáztam volna el a szökésemet. Természetesen, amikor már milik választottak el az ajtótól hatalmasat hasaltam. 
A srác nevetve felállított - amikor összeért a kezünk majdnem felsikítottam az extázistól -, és segített a helyére tenni, amit én olyan elegánsan magammal húztam a polcról. Azután elhívott sétálni, és beszélt magáról. Én semmit sem mondtam, de ahogy hallgattam a szívem csordultig telt boldogsággal. Majd ahogy besötétedett behúzott egy eldugott sikátorba és megcsókolt. 
Egy hónapig tartott a "kapcsolatunk". Igazából semmi romantikus nem volt, sötétedés után találkoztunk, kerestünk egy csendes helyet és kamatyoltunk. Nem beszéltünk sokat, max ő magáról. Ez volt a kedvenc témája: önmaga.
De nem panaszkodtam, mert istenien csókolt, és mást is istenien csinált. Teljesen belezúgtam, rózsaszín köd borult az agyamra. Valahol legmélyen tudtam, hogy ő nem szeret engem, de nem érdekelt. Úgy éreztem, lehetek boldog másként vele. Reményt adott, ami már rég elhagyott. Boldogságot, amiről azt se tudtam micsoda. 
Az estén, amikor a lelkem egy része meghalt pont az uszoda öltözőjében bujkáltunk. Elcsórtam apától a kulcsot, így miénk volt az egész uszoda. A ruháink körülöttünk hevertek, ő a hideg csempén feküdt, én pedig félig rajta, és belélegeztem az illatát. Olyan boldog voltam, hogy gondolkodni sem tudtam. Azt se tudtam mit beszélek, de járt a szám. Meséltem neki az álmomról, és az iránta érzett szerelmemről. Teljesen belelovaltam magam, mire ő kacagni kezdett. Kipukkadt az eufóriabuborékom, és elöntött a szégyen.
Azt mondta, aranyos vagyok, de ő nem érez irántam semmit, azt hittem, én is tudom, hogy ez csak szex. Majd amikor a szájára vette az álomképemet percekig a hasát fogva röhögött. 
Igaz fájt, de nem haragudtam. Én voltam a hibás, megint túlságosan beleéltem magam. 
Megalázva hazamentem. Igaz szomorú voltam, hogy kilépett az életemből a srác, de örültem is. Sok felesleges stressztől szabadultam meg.
De korántsem ért véget a történet. Épphogy elkezdődött.
Másnapra ujjal mutogattak rám az utcán és nevettek. Aranyos kis buzinak csúfoltak. A srác úgy mesélte el mindenkinek a sztorit, hogy én bevártam őt az edzése után és szerelmet vallottam neki. Még jobban a földbe döngölt, már nem csak érzelmileg, de emberileg is. Úgy éreztem, fuldoklom. Apám meg se hallgatott, rögtön eltaszított magától. Azt hittem, már nem lehet rosszabb: a városba féltem menni, nehogy elkapjanak a homofóbok, otthonról pedig elzavart az apám. Az életem romokban hevert.
De anyám, Armin és Tina rögtön mellém álltak. Felszedtek a földről, letörölték a könnyeimet és összeraktak újra. Anyám válaszút elé állította apámat: vagy elfogad engem, vagy menjen el.
-Senkitől nem tűröm, hogy bántsa a fiamat-jelentette ki. 
Végül apám lelépett, mi pedig fogtuk a sátorfánkat és anya családjához közel, Chicago külvárosába költöztünk. 
A mai napig bűntudatom van amiatt, hogy elvettem Anyától a férjét és a testvéreimtől az apjukat. De sokkal jobban összetartunk mi így hárman azóta, és ezt semmire nem cserélném el.


Magyarázás közben befaltam az összes sütit. Olykor teli szájjal, olykor a könnyeimmel küszködve meséltem el a történetem Abbynek. Végig nyugtatóan nézett a szembe, és ha kellett megfogta a kezem vagy adott egy zsebkendő. Igazi barátként viselkedett. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy mi barátok lettünk.

-Amúgy-szólt utánam Abby. Miután kibeszéltem magam, és eltakarítottunk, mindenki elindult lefeküdni. Már a szobám ajtajában voltam, de mégis kíváncsian fordultam a lány irányába.-Biztosra veszem, hogy az álmaid teljesülnek.
-Köszönöm-rebegtem hálásan, és próbáltam visszatartani a könnyeket.
-Nincs mit köszönnöd-vonta meg a vállát.-Én csak megállapítottam egy tényt.
Mosolyogva rám kacsintott, majd eltűnt a testvérem szobájához vezető folyosón.
Ez a lány egy angyal. Ha Armin valaha is elereszti, megverem.


~Armin szemszöge~



Már azt hittem, a barátnőm hazament, amikor kopogtak az ajtón és ő dugta be a fejét. 

-Bejöhetek?-kérdezte huncutul. Rám villantotta az világ legszebb mosolyát.
-Hát nem is tudom-húztam az agyát.-Elég csúnya dolog, hogy már több órája itt vagy és még nem is köszöntél a barátodnak...
Abby elnevette magát és rögtön mellettem termett. Egy meggyötört csokis muffint nyújtott felém.
-Szia-vigyorogva leült velem szemben és leste a reakciómat.
Először nem értettem, miért kapok egy megtépázott sütit, majd beugrott. 
Nem sokat beszélünk Abbyvel a múltról. Túl sok a rossz dolog az ő oldaláról, így inkább kikerüljük a témát. Azonban múlthéten, mikor egy lyukasórán az udvaron ültünk és Rosa valami csokis sütinek nevezett borzalmat hozott a büféből kijött belőlem, hogy Anya is sütött hasonlót.
-Talán ez hiányzik a legjobban Springfielből-gondolkodtam hangosan.
Nem is beszéltünk róla utána, mert Rosával veszekedni kezdtünk a büfés sütin, így nagyon meglepődtem, hogy Abby emlékezett rá. 
-Megjegyezted-teljesen lesokkolt a tény, és elöntött az izgalom. 
-Persze-vont vállat Abby, mintha nem lenne nagy cucc. Mintha természetes lenne.
Szinte letéptem a papírt a sütiről. Ahogy beleharaptam úgy éreztem, mintha egy időgépbe ültem volna bele. Sorra villantak fel bennem az emlékképek. Az jelentéktelen, mégis visszatekintve nagynak tűnő, és az akkor is jelentéssel bíró pillanatok tizedmásodpercenként váltották egymást. A vasárnap esti családi vacsorák. Az első úszótábor. Az első lány, akit megcsókoltam. Az első szerelem. Apám. 
Miután a süti elfogyott még hosszú percekig a számban maradt a vanília és az étcsokoládé íze. Úgy éreztem, mintha egy lufi lennék, aki egyre csak száll fel, és nincs senki, aki visszaránthatná, vagy legalább megfoghatná, hogy ne tűnjön el. Hallottam, hogy Abby szólongat, de nem feleltem neki. Nem is tudtam.
Végül mégis a lány rántott vissza a földre. Szorosan átölelt, ahogy belélegeztem az illatát és megéreztem a mellkasomon az egyenetlen szívverését magamhoz tértem, és viszonoztam az ölelést. Abby apró csókokat nyomott a nyakamra és csendesítő szavakat suttogott, hogy megnyugtasson. Ez beválni látszott, mert teljesen ellazultam, a légzésem is normalizálódott. 
Amikor már kellőképpen rendbe szedtem magam eltávolodtam annyira a lánytól, hogy meg tudjam csókolni. Létszükségnek éreztem, hogy végre a szám a száján legyen, hogy végre teljesen fellélegezhessek. Hevesen és követelőzőn csókoltam meg, de ő hagyta, idomult hozzám. Hagyta, hogy kihasználjam, ahogy nekem szükségem volt rá. 
A csók végeztével nem távolodtunk el egymástól, a homlokunk, az orrunk összeért, azt a levegőt lélegeztem be, amit ő kilélegzett. Abby keze felkúszott a mellkasomon.

-Megtennél nekem valamit?-kérdezte. 
-Bármit. 
A tenyerét a szívemre csúsztatta, és az ujjain figyelte a légzésem 
ritmusát. 
-Mutasd meg nekem azt a részedet, amit eltemetve hordasz 
magadban. Mutasd meg, hol fáj a legjobban. Látni akarom a lelkedet.
A szemébe néztem. A szeme kékje mindig háborgó vízre emlékeztetett, és mindent megadtam volna, hogy elmulasszam a belső viharját, most azonban csak az én viharfelhőimet verte vissza a tiszta tekintete. 
Mindenkinek van valami a múltjában, amit a legszívesebben egy hatalmas radírral törölne ki. Amiről rohadtul nem akar beszélni, mintha attól megszűnne.
Én se vagyok különb ember a többieknél. Nekem is van ilyen folt a múltamban.
Az apám.

Kicsi koromtól kezdve rajongtam az apámért. Sőt, istenítettem. Neki is én voltam a kedvenc, mert én mindenben vakon követtem. Sosem szerettem úszni, mégis versenyszerűen úsztam, hogy apám boldog legyen. Olyan akartam majd lenni felnőtt koromra mint ő. Tisztában voltam vele, hogy az apám nem éppen a nagy szívéről volt híres. Utálta a kisebbségeket. A legjobb volt az ítélkezésben, imádott előítéleteket gyártani. 
Ez volt az egyetlen dolog, amiben nem követtem teljes beleéléssel. Nem a bőrszíne, a vallása, vagy az indentitása volt az első, amit megláttam egy emberben, sőt, nem értettem, ezek miért számítanak, de nem mondtam apámnak. 
Amikor kiderült Alexyről, hogy meleg, apa őrjöngött. Úgy beszélt a testvéremmel, mintha nem az ő fia lenne, a gyűlölettől a hangjában felfordult a gyomrom. Elundorodtam apámtól. Igaz rajongtam apámért, de az ikertestvérem egy rész belőlem. Olyan volt minden egyes szava, mintha engem dobált volna késekkel és mindegyik szíven talált. 
Megutáltam apámat, mikor elment. Összetörte a testvérem, majd elhúzott ezzel mindannyiukat tönkretéve. Nem gondolt bele, mi lesz a családjával, csak a maga érdekeit nézte. Még tőlem sem búcsúzott el. 
Nem vagyok az a túlságosan érzelmes ember. Nem szoktam sem gyűlölködni, sem szeretgetni embereket. De az apám elérte, hogy gyűlölöm és szeretem egyszerre. Gyűlölöm, mert mindannyiunkat egy gödörben hagyott, de mégis szerettem, mert miatta vagyok az, aki vagyok. Neki köszönhetem, hogy el tudtam takarítani a romokat utána. Hogy vigyázni tudok Abbyre, és a kezdeti ijedelem ellenére nem félek a betegségétől. 
Bűntudatom van amiatt, mert szeretem még mindig az apám. Teljes szívemből kéne gyűlölnöm őt, azért, amit Alexyvel tett, hogy belegázolt a lelkébe. Azért, amiért otthagyta Anyámat. Azért, mert cserben hagyta Tinát, hogy mindannyiunkat cserben hagyott. 
Rossz embernek érzem magam, hogy nem tudom megtenni ezt az alapvető dolgot.
-Sokat gondolok rá, mi lenne, ha visszajönne-mondtam komoran.-Fogalmam sincs, mit csinálnék először: megölelném, vagy arcon köpném?
Abby a kezét az arcomra simította és komolyan nézett a szemembe.
-Nem vagy rossz ember Armin. Mindenkinek vannak hibái és rossz döntései. Apád biztosan megváltozott azóta. Ha beszélnél vele...
Keserűen felnevettem félbeszakítva Abbyt.
-Te mindenkiről csak a legjobbat feltételezd, Abby. Amiért nagyon szeretlek-puszit nyomtam a homlokára, hogy nyomatékosítsam a szavaimat-, de ez nem az a helyzet. Még az ötlet is nevetséges, hogy felkeressem az apám, és beszéljek vele erről.
-Miért?-ráncolta a szemöldökét értetlenül.
-Mert jobb a békesség. Jobb így hármunknak.
Végül Abby nem firtatta tovább a témát, de néma támaszként hagyta, hogy belé kapaszkodjak az este. Így aludtunk el végül, összegabalyodva, irtó kényelmetlen pózban. Mire felkelünk biztos nem fogom érezni egyik végtagom sem, de cseppet sem érdekelt.


2017. július 5., szerda

85. FEJEZET

Sophophobia*





Sziasztok!
Most késés nélkül jelentkezem az új fejezettel - csoda, tudom, büszke vagyok magamra :D Mivel döcögünk a finish felé, kérlek benneteket, ha esetleg érdekel titeket valami, amire még nem kaptatok választ a történetben, mindenképp írjatok vagy a chatablakba, vagy egy kommentet, hogy el ne felejtsem azt a történetszálat lezárni ^^ Még egy kérés: hagyjatok magatok után legalább egy pipát alul, ha nem is írtok kommentet, hogy tudjam, valakit érdekel Abby története :)
Köszönök mindent, és jó olvasást:
Dorina :)


~Abby szemszöge~

Nem tudok nem gondolkodni. Egyszerűen a nap minden egyes pillanatába kattogok valamin, pihenés közben is folyamatosan forognak azok a bizonyos fogaskerekek a fejemben. Néha azt kívánom, bárcsak lenne a hátamon egy kikapcsoló gomb, azt lenyomva egyszerűen kiürülne az agyamból minden, és koncentrálhatnék a jelen pillanatra. 
Most is ezért fohászkodom az égiekhez. Szeretném kiélvezni, hogy végre a hajtás után gondatlanul feküdhetek, és nem is egyedül. De persze az agyam ezt egyáltalán nem hagyta, a gondolataim mindig visszaterelődtek a tegnaphoz. 
Tegnap ment el Sky és Kennedy. Sky az utóbbi két napban, amíg együtt töltöttünk egy kis időt hárman kivirágzott, így a búcsúzásnál összetört benne valami. Hiába nyugtattuk azzal, hogy röpke másfél hónap és egész nyáron annyit lehet velünk, hogy már meg is unja, de vigasztalhatatlanul sírt. Nem tudtunk vele mit kezdeni, bármit mondtunk neki nem hallgatott semmire. Kennedy is elérzékenyült, ahogy szokott, így rám hárult a lelki támasz szerepe. Mire rendeződött a helyzet Kennedy majdnem lekéste a repülőt, rohantunk, mint az állat, elbúcsúzni se tudtunk volna, ha Kennedy be nem veti magát a stewardesseknél és volt pár percünk. 
Nem szólt egyikünk sem, Kennedy hatalmas karjai biztonságot adtak arra a pár percre. Majd jött az a pillanat, ami azóta nem hagy nyugodni. 
Mielőtt Kennedy elhúzódott volna tőlem, a fülembe suttogott.
-Tudom, hogy titkolsz valamit, nem nézz hülyének sem engem, sem a barátaidat.
Leblokkoltam. Delevigne elhúzódott, majd elsétált. Földbegyökerezett lábakkal álltam pár percig és néztem azt a pontot, ahol utoljára láttam. 
Nem titkolhatom sokáig a Markusos dolgot. Igaz Kennedynek nyitott könyv vagyok, nem csoda, hogy ő tudja, hogy van valami, de mi van Arminnal? Sejt valamit? Annyira megnyíltam neki, mint nem szoktam senkinek, ő is simán olvas belőlem? 
Érintésre eszméltem. Először megrettentem, majd miután azonosítottam a kezet az arcom közelében Armin tenyerébe hajtottam az arcom. 
-Nagyon elgondolkoztál. Semmit sem hallottál abból, amit mondtam, ugye?-hüvelykujjával végigsimított az arccsontomon, a szemével követte az ujja útját. Úgy nézett rám, mint aki el akar veszni egy arcban, és az enyémet épp megfelelőnek találta erre a tevékenységre. Egyszerre fogott el a pánik és az öröm a gondolatra.
-Sajnálom-suttogtam. Féltem, hogyha hangosan beszélek elillan a pillanat varázsa. 
A barátom komolyan a szemembe nézett.
-Ha megkérdezem, min gondolkozol úgyse válaszolsz-kérdése megállapításnak hangzott. Vagy nem is kérdésnek szánta eleve?
Bűntudatosan haraptam be az ajkam. Armin azonnal megértette, kedvetlenül elvette a kezét az arcom közeléből és feltápászkodott. Nem mondott igaz semmit, amiért hálás voltam, de a rideg viselkedése - amit megérdemeltem -,  mégis szíven ütött. 
Leült a számítógépe elé, és az érkezésemre félbehagyott játéknak szentelte minden figyelmét. 

Van, amikor a sajnálom kevés.

Fogalmam sem volt, mit csináljak. Talán távoznom kellett volna, fel is álltam, de a szoba közepéig tudtam csak elmenni. Armint teljesen magába szippantotta a játék, nem figyelt rám. Megbántottam. Megígértem, hogy nem titkolózom előtte, és az első adandó alkalommal figyelembe se veszem az ígéretemet. Szeretem Armint, de nem tudok ellenállni a véremben keringő ösztönöknek, amik Markus felé húznak. 
A negatív gondolatok, mint valami hullám teljesen maguk alá parancsoltak, elmosták minden életkedvem. A lelkem mélyén tudtam, hogy roham közelében vagyok, és össze kéne szednem magam, de esélytelen volt. Folyamatosan ismétlődtek bennem a borús, világvégét látó képzetek, az egész testemet megbénító fájdalom hasított minden egyes tagomba. A vérem helyet mintha méreg keringett volna a testemben, elnehezült a légzésem, bármennyire próbáltam levegő után kapni, sosem tudtam megtelíteni a tüdőmet elegendő oxigénnel. A lábaim felmondták a szolgálatot, talán össze is estem volna, ha Armin nem tart meg. 
Ahogy megéreztem a közelségét elvonultak a felhők. Mintha víz alól jöttem volna fel úgy telítődött meg hirtelen levegővel a tüdőm. Meg is szédültem, Armin nyakába kapaszkodva, a ruhájába markolva maradtam talpon. Armin folyamatosan a nevemen szólongatott, a tekintete zavart és ijedt volt. Bűntudat hasított belém újra, erősebben, mint elsőre. Annyira sajnáltam, nem volt elég, hogy megbántottam ma, de jól rá is ijesztettem. Szorosan vont magához, aggódva simított végig a forró homlokon, majd a mellkasomon maradt a keze. Pánik jelent meg az arcán, ahogy érezte, mennyire összevissza ver a szívem. Meg akartam nyugtatni, elmagyarázni, hogy ez nálam normális, de csak azt tudtam ismételni, mennyire sajnálok mindent. Roham utáni önkívületi állapotban voltam: igaz a veszély elmúlt, de még nem tértem magamhoz, hogy közölhessem vele az infót. Így csak szorítottam őt magamhoz, ismételgettem neki, hogy sajnálom, és a testbeszédemmel próbáltam üzenni, hogy ne pánikoljon, de ő nem nyugodott meg, úgy ölelt magához, mintha a legkisebb szellő is elfújhatna.
Mikor végre minden helyre állt, és lelkileg is összeszedtem annyira magam, hogy kibújjak Armin oltalmazó öleléséből, eltávolodtam tőle és a szemébe néztem.
A tekintetéből lassan elpárolgott a félelem, és átvette a helyét a harag és az értetlenkedés. Lefagyva ült velem szemben, úgy nézett rám, mintha idegen lennék, mintha fogalma se lenne, ki ül vele szemben. Összeszorult a torkom a tekintetétől, a keze után nyúltam, és megszorítottam. Nem reagált az érintésemre. 
-Armin, annyira sajnálom...-kezdtem, majd abba is hagytam. Nem tudtam, mivel kezdhetném. Meredten néztem a fiút, azt akartam, hogy kiolvassa belőlem, hogy ne kelljen kimondanom. 
-Abby...-megremegtem attól, ahogy kimondta a nevem. Teljes elveszettség csendült a hangjában, és ahogy a szemembe nézett, a tekintetében is ez az érzés volt jelen.-Mi volt ez? Mi történik veled?
Mély levegőt vettem, és mesélni kezdtem Arminnak. Mint a pánikbetegségemről, mint a személyiségzavaromról, minden létező infót próbáltam közölni vele amit csak tudtam, minden szempontból, bár az én tudásom nem kicsit hiányos. Sosem érdekelt igazán a borderline személyiségzavar tudományos vagy pszichológiai háttere, a pánikrohamok mögött rejtőző szorongásokba se ástam bele magam, bár ezt nem azért, mert nem érdekelt, egyszerűen féltem, hogy ott maradok. Így csak nagy vonalakban festettem le a betegségeket, ő pedig némán, falfehér arccal hallgatott. Zavart a hallgatása, de minden erőmet összeszedve megőriztem a higgadtságom, a kórképemet szinte fejből tudtam, annyiszor hallottam, ahogy a fejem fölött beszélnek róla az orvosok vagy Franknek vagy Kennedynek. 
Valószínűleg már mind a kettő gyerekkoromban kialakult betegség, de mivel nem kaptam kezelést, így elfajult a múlt tavaszi állapotába, ami talán életem legrosszabb időszaka volt. Szinte percenként jöttek rám a rohamok, folyamatosan szorongtam, és olyan mély depresszióba estem a kiszolgáltatottságtól, hogy meg se mozdultam, még néha wc-re se mentem el, és hát nincs mit szépíteni, magam alá piszkítottam, ezért pelenkát is hordtam pár hétig. 
Mert a depresszió most annyira divatbetegség lett, ma már minden második ember, aki kicsit rosszul érzi magát elkönyveli depressziónak, de fogadni mernék, egyik se tudja, milyen az, amikor betonfal választ el a világtól. Ne is tapasztalják meg. Mert a depresszió talán a legaljasabb, legmocskosabb, legundorítóbb dolog a világon: kiszívja a világból az összes színt, elveszi a fényeket. Úgy elrejti a boldogságot, hogy meg nem találod, egy idő után meg belefáradsz a keresésébe. Belefáradsz, hogy ez mindennap megismétlődik, a végén inkább hagyod, hogy elfolyjanak a percek, órák, napok, és te egyre csak halványulsz, még végül semmi sem marad belőled, csak a szeretteid vakarják a fejüket, hogy ez mégis mikor történt, ők semmit se láttak, hisz sosem szóltál. Te tényleg sose mondtad, mi van veled, hisz mindenki olyan távolinak tűnt, és úgy gondoltad, nem elég erős a hangod, hogy meghallják a távolban a segélykiáltást, így inkább meg se próbáltad. 
Nekem szerencsém volt. Kennedy mindvégig ott volt velem, bontotta a falat, észrevétlenül átmászott a maga csinálta lyukon, megfogta a kezem, és együtt másztunk ki a depresszióból. Nem hagyta, hogy elessek, vagy hogy feladjam és visszaforduljak. Nélküle nem lennék most itt. 

Összeszedetten, végig Armin szemébe nézve beszéltem, próbáltam megnyugtatóan hatni rá. Nem vagyok már depressziós, pánikrohamom a tanévben alig volt öt, ami elképesztő a tavaly tavaszt nézve, hangulatingadozásaim még mindig vannak, de nem olyan drasztikusak, komolyabb is csak pár darab volt az elmúlt hónapban, ami szintén király. 
-Kezdek teljesen helyre jönni, mert itt van a Banda, és itt vagy te... Minden rendben van-nyugtattam a barátom, aki még mindig úgy ült, mint egy élőhalott, ami kezdett megrémiszteni. Semmilyen érintésemre nem reagált: először megszorítottam a kezét, majd végigsimítottam a mellkasán és a fel- és alkarján, de semmi.
Közelebb húzódtam hozzá, a két kezem közé vettem az arcát. Azt akartam, hogy rám figyeljen, addig szuggeráltam, amíg a szemembe nézett. Még mindig ugyanaz a kezdeti riadtsággal nézett a szemembe, amivel a roham után. Fogalmam sem volt, mint mondhatnék, vagy csinálhatnék, így inkább magára hagytam. 
Reméltem, hogy ez nem fog éket verni közénk, mégis ideges lettem Armin viselkedésétől. 
Van amit nem bír ki a szerelem. Vajon engem nem fog kibírni a kettőnk szerelme?

~Armin szemszöge~

Csak akkor tértem magamhoz, amikor Abby elment. Minden egyes szava az agyamba vésődött, és valószínűleg sosem fogom őket elfelejteni. A szívemet mintha egy ököl szorította volna, az arcom folyamatos grimaszba torzult, hogy visszatartsam a hányást vagy a könnyeket. 
A nap további részét netezéssel töltöttem, minden lehető információt elolvastam a borderline személyiségzavarról, a depresszióról, a pánikbetegségről, a szorongásokról, a fóbiákról. Úgy szívtam magamba a tudást mint egy szivacs, figyelmesen tanulmányoztam a tüneteket, és próbáltam felidézni, hogy mikor és hol észleltem Abbyn valamelyiket. 
Bántam, hogy lefagytam, mialatt Abby beszélt hozzám, mert miközben utánanéztem a dolgoknak rengeteg kérdésem lett. Leírtam, hogy majd ne felejtsem el megkérdezni őket, de olyan hajnali három felé betelt a lap minden négyzetcentimétere. Pillanatnyi pánikban felhívtam Kaydent, akinek miután elmondtam mi ügyben keresem minden kérdésemre választ adott, és megnyugtatott. 
-Nincs mitől félned, boldog melletted. Nincs semmi baj. Csak ne pánikolj, ha bármi is lenne, elég, ha megfogod a kezét. Ő már akkor tudni fogja, hogy támogatod. Csak ne borulj ki. 
Könnyű ezt mondani. Sík ideg voltam. Mi van, ha nem tudok segíteni? Ma se remekeltem, a múltkor, a szertárban sem. Egyébként, mit képzeltem, hogy egy olyan lányt, aki fél a bezártságtól és a sötéttől beviszek egy szertárba? Hülye...
Végül olyan öt fele elszundítottam a laptop felett, és Alexy ébresztéséig aludtam olyan másfél órát, ami nem a legjobb, valljuk be. Bár már volt meredekebb mutatóm is.
Reggeli közben nem kérdeztek rá a kialvatlan fejemre, azonnal elindult a poénkodás. Semmi erőm se volt reagálni, a rántotta is azonnal felkavarta a gyomromat, így inkább megkértem Alexyt, hogy induljunk hamarabb. Persze a tesóm vagy hatszor csinálta újra a frizuráját és legalább tízszer cserélt át valamilyen ruhadarabot magán, engem majd szétvetett az ideg, amikor megint megindult vissza a szobájába ruhacserére kijött belőlem, mennyire unom ezt már. Erre Alexy visszavágott, hogy ő minden reggel kiimádkozik engem az ágyból, mégsem olyan hisztis mint én. Igaza volt, de ideges voltam, valakin csattannia kellett az idegességnek, így hatalmas vita kerekedett a panaszos sóhajból. 
Anya és Tina letaglózva nézték a vitánkat. Szinte nulla huszonnégyben civódunk egymással Alexyvel, de sosem komolyan. És most olyan szarságokat vágtunk egymás fejéhez, hogy már mikor kimondtuk biztos megbántuk, de már nem tudtunk megállni, minden stressz, ami az utóbbi időben ért minket mind kijött. Olyan hevesen folyt a szócsata közöttünk, hogy meg se hallottuk a csengőt, Abbynek is többször meg kellett szólítania minket, hogy felfigyeljünk rá.
A barátnőm szomorúan nézett mindkettőnkre, láttam a tekintetében, hogy azt gondolja, miatta kaptunk össze. Meg akartam nyugtatni, de Alexy gyorsabb volt, szorosan magához ölelte Abbyt. A lány végig a szemembe nézett, ahogy Alexy elengedte rögtön magamhoz öleltem. 
-Szeretsz még?-kérdezte félhangosan a mellkasomba fúrva az arcát. A családom arcán látszott, hogy azt hiszik, veszekedtünk tegnap, komor képet vágtak. Nem törődtem a kérdő és sajnálkozó tekintetükkel, megfogtam Abby tarkóját és mindent, ami bennem volt, belesűrítettem abba az egy csókba. Minden félelmem ellenére a teljes támogatást, az alig-aludtam-fáradt-vagyok-vissza-akarok-feküdni-lehetőleg-veled érzést, és minden iránta érzett szerelmet. Valószínűleg sikerült, mert Abby egész testében megreszketett, majd a nyakamat átkarolva, lágyan, nyugodtan, mégis szenvedéllyel visszacsókolt. Már a csók közben is vigyorogtam, de amikor elváltunk a fülemig ért a mosolyom, biztos elég idiótán festhettem, mert Abby hátra vetett fejjel felkacagott.
-Bolond vagy-törölgette a szeme sarkából a kicsordult könnycseppeket.
-De te szereted ezt az idiótát!-vágtam vissza vigyorogva. Abby boldogságtól sugárzó mosollyal felelt.
-Minek tagadjam?

~Abby szemszöge~

Rettenetesen késésben voltunk, de nem siettünk. Arminnal kézen fogva mentünk a Sweet felé, Alexy bármennyit is sürgetett minket, nem voltunk hajlandóak gyorsabban menni. Olyan jó érzés volt gondatlanul andalogni, hogy egy másodpercről se voltam hajlandó lemondani ebből a pár percből.
Végül negyed órás késéssel estünk be irodalomra. Mr. P amikor meglátott először felragyogott az arca, majd összeszedte magát, rendezte a vonásait, és próbált szigorú arcot vágni.
-Nem vártam magától, hogy már az első órán késsen-cicegett rosszindulatúan, ahogy beléptünk a terembe.
-Ez nem az első órám magával-helyesbítettem mosolyogva, és leültem a szokásos helyemre, Nathaniel mellé. 
-Akkor is késett-emlékeztetett Mr. P az első tanóránkra együtt. Negyvenkor estem be, semmi kedvem nem volt bemenni órára, már az csoda volt, hogy az utolsó öt percre bedugtam a képem. Messziről irritált Mr. P feje, majd fokozatosan megkedveltem, túlságosan is megkedveltem. Elkezdett belefolyni a dolgaimba, az életembe, mire észbe kaptam szerves részévé vált a mindennapjaimnak.
Sokat tett értem, sosem tudom majd meghálálni még a felét sem. 
-De most hamarabb jöttem. Javuló tendenciát mutatok-Mr. P alig bírta visszafojtani a vigyorát, csak csóválta a fejét, olyan "javíthatatlan vagy" stílusban.
Végigbeszélgettük a tanóra megmaradt részét. A tanév utolsó hónapját a verseknek fogjuk szentelni, mint kiderült, bár engem nem lepett meg, Mr. P imádja a verseket. Az év végi jegyünket pedig egy versre fogjuk kapni, amit nekünk kell megírni bármilyen témában, így nem csak verseket fogunk elemezgetni az elkövetkezendő hetekben, hanem azt is megtanuljuk, hogyan kell verset írni. 
Nem szólaltam meg az órán, bár mindenki a szeme sarkából engem bámult. Majdnem közbeszóltam, amikor Mr. P a versírás oktatásáról beszélt, de mégsem tettem. Az írást egyáltalán nem lehet tanítani, és ezt P is tudja, tudom, hogy azért mondta, hogy kiugrasszon a bokorból. De a próbálkozás eredménytelen volt, a gondolataim teljesen másfelé kalandoztak, visszacsöppentem abba a négy-öt évvel ezelőtti tényleges első napra. 
Minden más volt, nemcsak a környezet de mi is. Mr. P szigorúan hosszú ujjú cuccokat hordott, hogy ne látszódjon ki a tetoválása, már akkor is megvolt benne a segítő és tanító szándék, de nem volt rendben önmagával. Emlékszem arra az estére, amikor bejött a koleszszobámba, amikor már túlságosan is késő volt. Ő még mindig nem tudta felvállalni azt aki, bármennyire is ígérte, hogy segít nekem, de én nem hittem neki, leléptem. Addig nem tudsz másokon segíteni, amíg a te életed is ugyanolyan zavaros, mint azé az illetőé, akinek segíteni szeretnél. Nem lehet vizet inni és bort prédikálni. 
Ahogy most végignézek Mr. P-n, a felhajtott ingujján, a szabadon látszó rózsaszín háromszögén értelmet nyert az én halálom. Amikor én meghaltam, Mr. P belátta, hogy tényleg nem tud addig segíteni senkin, és nem inspirálhat addig senkit, míg helyre nem rázza az életét, így kiállt a világ elé a másságával, eljegyezte a barátját, élete szerelmét, és kezdeményezték egy gyermek örökbefogadását. Természetesen nem volt tündérmese, kirúgták a munkájából, kiutálták a szomszédok. A mai napig minden egyes percben szembe kell néznie a meleg gyűlölettel, de megteszi, hogy másokat ezzel is ösztönözzön. Leborulok ezért előtte, fogalmam sincs, hogy én meg tudnám-e csinálni, és még szenvedni a következményektől. 
A kicsengőre Mr. P befejezte a mondandóját, szabadon eresztett minket. Ahogy megindult az osztály, rám nézett, tekintetével üzenve, hogy maradjak a helyemen. Igaz már több hete itt van a Sweetben, de egyszer se tudtunk beszélgetni, így ha nem is kérte volna, akkor is maradtam volna.
A tizenöt perces szünet kevés volt, csak úgy dőlt belőlünk a szó. Idén nyáron lesz az esküvőjük Erickel, a szerelmével, megkért, hogy mindenképp jöjjek el. Kaptam egy képet az örökbefogadott kislányukról is, Zoéról, aki most lett nagycsoportos. Mr. Palmer majd kicsattant a boldogságtól, és én is elmondhattam végre magamról, hogy kezdenek helyreállni a dolgaim, és boldog vagyok. A következő órát jelző csengőkor elváltunk, ő ment a tanáriba, én pedig megkerestem a bandát, és együtt mentünk történelemre. 
Úristen, de hiányzott már a suli! Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani valamikor, de boldogsággal tölt el itt lenni. Hiányzott Alexy és Kentin mindennapi évődése, Rosa kioktató monológjai. Ahogy beléptünk az osztályterembe megütötte a fülem Dajan, Castiel és most már Vicktor baromkodása rögtön elfogott valamiféle otthonérzet, ledobtam magam a szokásos helyemre, az arcomon idióta vigyorral. Úgy gondoltam, semmi nem tudja lelohasztani azt a kifejezést az arcomról.
Faraize rohadt idegesen állított be, közölte, hogy borzalmasak a jegyeink. Kísértetiesen hasonlított az egész a félévre, akkor se remekeltünk túlságosan. De a félévhez képest javítottunk, Castiel a három helyett csak két tantárgyból állt bukásra, Rosa, Iris, Jade és Viola felhozták magukat év végére. Armin nem csak töriből hanem irodalomból is elég szarul állt, ő rontott. Kim és Dajan mutatója azonban jobb volt, már nem csak tesiből álltak stabilan, bár így is sok tantárgyból karóra álltak. Kentinnek sikerült felhoznia a francia jegyét, így hátradőlhetett. Nathaniel, Peggy és Melody megőrizték az éltanuló státuszukat. Szinte mindenkiről beszéltünk, kezdett gyanús lenni, hogy bár én vagyok az első a névsorban, rólam egy szó se esett. Jobb volt mikor nem beszéltünk rólam.
Rengeteget hiányoztam, így a jegyeim se túl fényesek, mindenből bukásra állok. Annyi szerencsém van, hogy az igazgatónő kedvel, így elintézte, hogy egy nagyobb felelettel, egy kis vizsgával felhozhatom magam a tantárgyakból. A tanárok kijelölnek pár leckét, ha azokat visszamondom, akkor nem kell osztályozóvizsgát tennem. Éltem a lehetőséggel, a nap további részét a tanárok utáni futkorászással töltöttem. Valaki cuki volt és egy-két nagyobb leckét kért csak, és voltak szadistábbak is, például az új kémia tanárnő, aki rávágta, hogy mindent kérdezhet a tankönyvből, vagy a biosztanár, aki a tankönyv második felét kérte, amikor egy-két leckénél voltam ott. De nem hagytam, hogy beárnyékolja bármi is a boldogságom. Tudtam, hogy meg fogom csinálni, biztos nem fogok évet ismételni.
Semmi nem állhat a boldogságom útjába.

~Armin szemszöge~

Vannak jó dolgok is a tanulásban.
Nem hittem volna valaha, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem, de most teljesen természetesnek tűnik, ahogy vasárnap délután Abbynél lógunk a szobájában és tanulunk. Vagyis én csak kósza pillantásokat vetettem a tankönyvem irányába, inkább Abbyn legeltettem a szemem.
Az ágyán feküdt, a biosztankönyv elorozta tőlem a figyelmét. Otthoni ruhát viselt, kifakult, túl nagy pólót és melegítőalsót, a haja borzas kontyban ült a feje búbján, de még így is szexi volt. A háttérben halk Beatles szólt, Abby a zene ütemére lóbálta a lábát, és önkéntelenül énekelni kezdte a szöveget félhangosan. Biztos vagyok benne, hogy nem is tudja mit csinál, a teste már magától felel a zenére. Mosolyra húzódott a szám, becsaptam a tankönyvem. Már a tettetéssel se foglalkoztam, leplezetlenül bámultam a lányt, aki ahogy észrevette, hogy lesem nevetve megcsóválta a fejét, és a füle olyan vörös lett, mint a haja.
-Ne zavarj-fordult vissza a könyvhöz még mindig vigyorogva. Lehet megpróbált komoly vonásokat az arcára erőltetni, de nem sikerült neki.
-Te zavarsz engem-replikáztam. A szeme meglepetésében elkerekedett, de csak nevetett.
-Bolond vagy.
-Zavar a jelenléted a koncentrálásban, te vagy a felelős a karóimért-húztam tovább az agyát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és elmartam a bioszkönyvet.-Ezért büntetést érdemelsz. 
-Hé!-Abby utánam eredt, kergetőztünk a szobában. A fejem fölé tartottam a könyvet, hogy még véletlenül se érhessen véget a szórakozásom.-Ne már, Armin! Tudod, hogy tanulnom kell.
-Hát, oké-nyújtottam felé lesajnálón a könyvet, majd amikor majdnem hozzáért, visszahúztam.-Egy csókért.
A szemét forgatta, de mégis felpipiskedett és a száma nyomott egy semmilyen jó szándékkal sem csóknak nevezhető puszit. Nem ismer eléggé, ha azt hiszi, hogy ezzel kiszúrhatja a szemem.
A könyvet eldobva átkaroltam a derekát, és megmutattam, mit is ért minden normális ember csók alatt. Abby elfogadta a felhívást keringőre, az apró pusziból egy egész csókcsata kerekedett, amiből egyikünk se kerülhetett ki győztesen. Talán Abby nem szívta meg annyira, mint én, neki nem kellett következményként merevedéssel szenvednie, mint nekem. Nem is fogta fel a problémám súlyosságát, kinevetett.
-Gondolj bele, ha Frank benyit és meglátja a nadrágom tuti megöl-beleborzongtam a gondolatba. A barátnőm elfeküdt a nevetéstől. 
Tényleg ideges lettem a rendőrfőnök gondolatára, de ennek ellenére se tört semmi változás a nadrágomban. Talán azért, mert szorosan Abby mellett feküdtem az ágyában, szinte mindenünk összeért, és ennek tetejében még az illata is ott volt mindenhol. Teljesen megőrjített.
A Vörös abbahagyta a nevetést és nyugtatóan rám mosolygott. 
-Nem aggódnék a helyedben, ha halljuk, hogy Frank megjön szerintem rögtön lekonyulsz.
-Kurváramegnyugtattálsokatsegíteszköszi-motyogtam egy szuszra idegesen. Abby ismét kacagott. 
Vannak jó dolgok a tanulásban.
És vannak kevésbé jó dolgok is.


*Sophophobia: tanulástól való félelem.