2017. december 9., szombat

92. FEJEZET
Mélyrepülés és szárnyalás +16
/Versenyszellem II./





Sziasztok!
Először a szokásos: ezer bocsi a rengeteg késéséért, de biztosan megszoktátok már tényleg sorry XD. Mentegetőzhetnék a basic okokkal, de ez a fejezet egy teljesen más okból késett. Ez a fejezet különösen fontos mint Abby személyiségfejlődése, mint Armin és Abby kapcsolatának szempontjából is, így sokat szöszöltem rajta. Remélem sikerült átadnom azt érzelemkavalkádot, amire a cím is utal, ami Abbyben ebben a fejezetben lejátszódik. Mindenképp hagyjatok kommentet vagy a fejezet alatt, vagy a chatablakban, kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Mint látjátok erre a fejezetre rábiggyesztettem egy +16-os korhatárt, de elég lightos ebből a szempontból, de azért inkább szólok. 
Jó olvasást, és ha nem sikerülne összehoznom még egy fejezetet az idén, akkor előre is boldog karácsonyt, sikerekben gazdag újévet stb, stb.! ^^
Dorina :)



~Abby szemszöge~

A borderline-ban a hangulatingadozásokat utálom a legjobban. Egyszer a csúcson vagyok, majd akár tizedmásodpercek alatt képes vagyok egy hatalmas mélyrepülésre és egy gödör mélyén találom magam. Nem tudok védekezni ellene, csak arra eszmélek, hogy már ott vagyok, és az a gödör olyan mélyen van, hogy bármennyire hangosan kiabálok akkor sem hallja meg senki, és kimászni sem tudok.
A győzelmünk után rettenetesen boldog voltam. Nem bírtam nem mosolyogni, igaz felidegesített, hogy a többiek lemondtak a külföldi kirándulásról a kedvemért, de belül jól esett. 
De amint átvillant az agyamban a szeretteim listája, és ráeszméltem, hogy vagy halottak vagy utálnak a gödör mélyén találtam magam. Az osztály jókedve mintha lepattant volna a bőrömről, és úgy éreztem mellkasomra ültek. Armin megérezte, hogy megfeszülök. Megszorította a kezem, és apró köröket rajzolt a hüvelykujjával a markomba. Ez általában megnyugtat, és igaz sikerült a felszínen maradnom, de a melankóliám nem tűnt el. Armin vállának dőlve bámultam előre és próbáltam olyan szar relaxációs vagy megnyugtató gyakorlatokat előidézni, amiket a csoportterápián csináltattak velünk, de csak az ugrott be, ahogy amiatt pufogok, hogy ezek mekkora hülyeségek.
Néha nagyon ki tudok tolni magammal.
Tisztában voltam vele, hogy a többiek észrevették a változást. Legszívesebben elsüllyedtem vele, mikor magamon érztem az aggódó pillantásokat. Mr. Faraize folyamatosan beszélt, a többiek odaadó figyelemmel, csöndben hallgatták. Ritka az ilyen. Mr. P és Mrs. Oher engem néztek, előbbi pontosan tudta, mi van velem, utóbbi aggódva vizslatott. Magamban imádkoztam, nehogy hangosan érdeklődjön. 
Ahogy megszólalt a csengő megtört a varázs, mindenki hangosan beszélgetni kezdett és pakolni. Az osztályfőnök még mindig mondta, talán be akarta fejezni a mondatot amibe belekezdett, de már nem figyelt rá senki. Kicsit elszontyolodott, de csak vállat vont - megszokta már.
Ráérősen pakoltam el, próbáltam kiszűrni a távozó emberek szánó tekintetét. Armin a telefonját nyomkodta, ugyanabban a pózban ült, mint az órán, várt rám. Jólesett a támogatása, és bár csak elmenekülni akartam a világ elől egyes egyedül de azért értékeltem a gesztust, hogy mellettem akar maradni.
Rosa, Alexy és Viola hosszan megöleltek búcsúzásképpen. Nem igazán érettem mit mondtak, mintha víz alatt lett volna a fejem. Kentin támogatóan megpaskolta a vállam, Jade pedig mélyen a szemembe nézve jelezte, hogy ő is mellettem áll.
Mr. P jött oda a padhoz, mikor kivonult a Banda. Lovagló ülésben elhelyezkedett az előttünk lévő padhoz tartozó szék egyikén. Ismertem már annyira, hogy tudtam, hogy egy hosszabb lelkizős tortúrának akar alávetni, így rögtön, mielőtt megszólalt volna hárítani kezdtem.
-Nincs kedvem beszélgetni.
-Az nagy kár-vonta meg a vállát az irodalomtanár. Összekulcsolt karjait a szék támlájának támasztotta és kíváncsian meredt rám. 
-Min agyal?
-Honnan veszi, hogy bármin is rágom magam?-kínomban nevetnem kellett. Semmi kedvem nem volt most ehhez az egészhez.
-Mindig jár valami a fejében.-Közelebb hajolt hozzám, és lehalkított hanggal folytatta.-És bár nem tudom éppen min akadt ki, de higgye el nekem, nem maga a hibás.
Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek el ordítani a férfival.
-Fogalma sincs miről beszél-tényleg nem tudott semmit arról, amit én éreztem. Minden ember, aki valaha elhagyott engem okolt azért, hogy ez történt, az apám és a nagyapám miattam haltak meg. Ne próbáljon meg nekem együtt érző szentszöveget tartani, mert úgyse fogja sohasem mégcsak a töredékét sem tudni annak, hogy mit jelent ez.
Mr. P nem válaszolt rögtön, csak némán méregetett engem. Majd' szétvetett az idegesség a fickó miatt - el is felejtettem mennyire fel tud húzni.
-Kint megvárlak, jó?-Csak futólag biccentettem Armin felé. A fiú végigsimított a karomon, majd távozott. 
-Miért nem írja le ami magában van?-bökte ki Mr. P. Tudtam, hogy itt van a kutya elásva. 
Vagy két éve egyetlen egy verset sem írtam. A szavak fegyverek lehetnek ha illetéktelen kezekbe kerülnek. A szavak nemcsak építenek hanem rombolnak, tönkretesznek. A szavak képesek gyilkolni.
Irodalmi művet egészen más írni mint zenét. A zene is hatásos, de az irodalomba eleve a legszomorúbb emberek menekülnek. Ott sokkal hatásosabb bármi, amit leírsz. 
Képesek életeket megváltoztatni.
-Nem vehet rá, hogy akár egy szót is leírjak.
-Tudom-a hangja nyugtatóan csengett. Talán megérezte, hogy egy hajszál választ el attól hogy felpattanjak és megüssem.
-De rá akar. 
-Igen. Nézze, Abby, maga fantasztikus poéta. Kár lenne elpazarolni...
-Maga nem látta-szakítottam félbe. Ő nem tudott az egészről semmit. Nem érthette meg, és nem is akarta, ami nem kicsit baszott fel.-Maga nem látta azt a lányt. Nem beszélt a szüleivel. Maga nem olvasta a búcsúlevelét.
-Abby...
-MAGA NEM TUD SEMMIT!-magamból kikelve ordítottam. Remegett mindenem a bosszúságtól. Legszívesebben a lelkemet kiordítottam volna, de amit folytattam volna a mondandóm a torkom elszorult a haragtól és elfojtott hangon ismételtem meg amit kiabáltam.-Maga nem tud semmit.
Felvettem a táskámat és kiviharoztam a teremből. Minél gyorsabban akartam a legtávolabb kerülni az irodalomtanártól, ezért megragadtam az értetlen Armin karját és addig futottam, amíg a tüdőm szúrni kezdett és meg nem kellett állnom.
-Minden...rendben?-lihegett a barátom.-Hallottam, hogy veszekedtetek.
Levegő után kapkodtam, próbáltam összegyűjteni a gondolataimat. Szóra nyitottam a számat, de kiszakadt belőlem az elfojtott sírás, és egy értelmes szót se tudtam már kinyögni. Armin védelmezően átölelt és csitítgatott. Megkértem őt, hogy menjünk hozzájuk. Semmi kedvem nem volt Franknek magyarázkodni.

Olyan egy óra elteltével és egy jó nagy bögre forró csokival később elapadtak a könnyeim. Arminék kanapéján ültünk, a fiú hagyta, hogy némán kisírjam magam a vállán,  jól összevizeztem a felsőjét, de úgy tűnt nem zavarja. Türelmesen várt, míg lenyugszom, simogatta a hátam és apró puszikkal halmozta el a hajamat. 
-Kérsz még egyet?-suttogta a fülembe a bögrére mutatva. Apró mosoly jelent meg az ajkamon és megráztam a fejem.
-Köszönöm nem.
Összeszedtem magam annyira, hogy el tudjam mesélni a történteket. Fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám el neki azt, ami bennem dúlt, hogy megértse. 
-Én csak... Tudod ettől a hirtelen jött szeretetbombától eszembe jutottak azok, akik a múltban szerettek. Az apám. Szinte egy örökké valóságnak tűnik, olyan régóta halt meg. Meg a nagyapám. Az utolsó éveiben demens volt, elfelejtette kik vagyunk, majd otthonba került. Rendszeresen látogattam, beszélgettünk, sakkoztunk. Csak mi ketten voltunk egymásnak. Mindig azt mondogatta, egy éven keresztül, hogyha egyszer engem is elfelejt már nem lesz érdemes élnie. És egy nap, egy évre apám halálának napjának évfordulóján elfelejtett.
-Öngyilkos lett?-Armin olyan szomorúan nézett rám, mint egy kivert kiskutyára. A hangja is halk és megtört volt.
-Igen. Felakasztotta magát-próbáltam megnyugtatni a barátomat azzal, hogy úgy teszek, mintha már továbbléptem volna és nem rázna meg annyira beszélni róla. De még mindig a szemem előtt volt, hogy a teste úgy himbálózott mint egy kilazult óramutató. 
Armin némán megszorította a kezem. Belekapaszkodtam.

Jól esett beszélni a múltról Arminnak. Az anyámról és Markusról is beszéltem, a régi betranches barátaimról, akikkel igaz tök jóban voltunk, de nem bírták azt a sok szarságot ami velem jár.
Sötétedéig meséltem neki a múltamban szereplő emberekről. Kimásztam a gödörből és úgy éreztem, mintha több tíz kiló került volna le rólam, hogy beszéltem egy kicsit Arminnak arról, ami fáj. Úgy tűnt ezt ő is értékeli, figyelmesen hallgatta minden szavam. 
Végül Armin hasa hatalmast kordult, így nevetve tápászkodtunk fel kanapéról és mentünk a konyhába. Felajánlottam, hogy csinálok neki egy szendvicset, amit ő természetesen elfogadott. Már előre leültettem az asztalhoz, mert ha főzök csak láb alatt szokott lenni.
-Min akadtatok össze Mr. P-vel? Hallottam, hogy megemelted a hangod-a barátom akkorát harapott a sonkás szendvicsbe, hogy a falat teljesen kinyomta mindkét pofazacskóját, úgy nézett ki mint egy hörcsög. Mosolyognom kellett.
-Semmi igazán fontosan. Csak idegesíti, hogy nem írok neki verset.
-Miért? Neked van érzéked hozzá. Lefirkantasz valamit és kalap-kabát.
-Megfogadtam magamnak, hogy egy szót sem írok le többé-Armin megállt rágás közben és összehúzott szemmel méregetett.
-Ezt nem értem.
Nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy ért véget a 'csodálatos' költőkarrierem. De annyira jól esett megnyílni Arminnak, hogy szinte gondolkodás nélkül mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
-Megöltem egy lányt. Olvasta a verseimet. Beteg volt, talán depressziós. Írt nekem búcsúlevelet. Olyan volt mint egy rajongói levél. Azt írta olyan nagy hatással voltak rá a szomorú, keserű szavak, hogy úgy érezte tiszteletből meg kell tennie. Hogy ezt akarnám. Hogy ölje meg magát. De én egyáltalán semmi ilyesmit nem akartam-a szám elé kaptam a kezem, hogy tompítsam a feltörő sírást. Armin a kezem után nyúlt, és a vajas ujjaival megszorította azt.
-Nem te ölted meg azt a lányt. Az ő döntése volt, és beteg volt. Egyáltalán nem te tehetsz róla. Értesz engem, Abby?-komolyan a szemembe nézett és teljesen összekent vajjal. Visszanyeltem a sírást.
-Én annyira félek attól, hogy újra megtörténik. Rettegek.
-Ha bármi hasonló történne nem te lennél a hibás. Most sem vagy az. Senki haláláért nem vagy felelős. Nagyszerű szerző vagy, és a szavak mindig  reakciót váltanak ki az emberekből. Akár ilyet, akár olyat. Ez sajna benne van a pakliban.
Tudtam, hogy Mr. P-nek és Arminnak is igaza volt, de lehetetlennek tűnt, hogy újra verset írjak, ahhoz túl nagy volt bennem a félelem.
Armin bátortalan mosolyt villantott felém, majd vigasztalóan megbökte a vállam.
-Akarsz xbox-ozni? Hagyom, hogy nyerj, hogy jobban érezhesd magad.
Nevetve csóváltam a fejem. Hihetetlen ez a srác!
-Játszhatunk. De csak hogy tudd, bármikor megverlek!

...

Végül Armin három vereség után dühöngve kapcsolta ki az Xbox-t. Önfeledten nevettem a jeleneten. A barátom teljesen elfeledtette velem a melankóliámat, szinte észrevétlenül. Biztosan valami varázserő birtokában van, amit nekem még nem árult el.
-A többiek?-érdeklődtem Whiték felől. Már rég besötétedett, és semmi hír egyik jómadárról sem. Armin ajkai cinkos mosolyra húzódtak és vidáman dobta le magát mellém a kanapéra. 
-Alexy és anya előreutaztak Helenékhez New Yorkba. A hétvégén  Dereknek fontos meccse lesz, mindenkit meghívtak a családból. Tina és én holnap megyünk utánuk, ő a barátnőjénél van valami beadandót kell írniuk. 
-Derekék New Yorkban élnek? Ezt nem mondták, mikor találkoztunk-mosolyra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott Armin tág családja. A kis hokispalánta, Derek, az imádnivaló Colin baba, Helen és Erin szinte úgy viselkedtek velem, mintha a lányuk lennék... 
-Aha-vonta meg a vállát Armin.-Manhattanban. Brooklynt ott ismerted meg, nem?
Armint, Brooklyn unokatestvérét igaz egy slamesten ismertem meg, ahogy mondtam, de ennek is volt egy jó hosszú, részeges története. Elnevettem magam, ahogy visszagondoltam azokra a részekre a sztoriban, amire emlékszem. Armin elég furán nézett rám, hogy csak úgy elkezdtem kacagni. Könnyesre röhögtem magam, mire végre abba tudtam hagyni. A barátom már nem is kérdezgetett, csak összeszűkült szemekkel bámult rám, mintha teljesen megőrültem volna.
-Csak arra az estére gondoltam, amikor Brooklynnal találkoztam a Békében-magyaráztam. Armin biccentett, hogy érti, de nem lett tisztább a tekintete.
-Béke?
-Egy kocsma. Ott tartják a slamesteket. 
-Akkor ott gyűlnek össze költők meg ilyesmi?
-Mondhatni, ja.-vontam vállat. Armin akart valamit kérdezni. Mindig amikor kerülgeti a forrókását jól végigmustrál, elidőz minden porcikámnál, mintha olyan érdekes lennék. Most is ezt csinálta, a lábam szinte minden apró milliméterét megvizsgálta a szemével. Türelmetlenül megböktem.
-Mondjad.
-Bepróbálkozott?-Értetlenül meredtem rá.-Mármint Brooklyn. Akkor.
-Számít?-nevettem fel.-Azt hittem megbeszéltük ezt a féltékenykedés-dolgot.
-Nem féltékenységből. Egyszerűen... tudni szeretném mi volt előttem.
Jogosan akarta tudni, ebben igazat kellett adnom neki. Egyrészt ő is megosztotta velem az előéletét, másrészt igaz magamnak sem vallottam be, de rettentessen érdekelt, hogy ki volt előttem még Armin életében. Mindent tudni akartam róluk, és igaz tudom, hogy Armin szeret és nem csalna meg, ezért nem is vagyok féltékeny, de a múlt az egy más tészta. 
-Flörtölünk, ő elhívott randizni, de nemet mondtam-adtam választ Armin Brooklynnal kapcsolatos kérdésére. 
-Miért?-értetlenkedett. Mélyen beszívtam a levegőt - nem volt könnyű erről beszélni.
-Senkivel sem randiztam Armin. Egy csóró, drogos poéta voltam, aki csak a feketeséget látta ebben a rohadt világban. Senkit nem engedtem magamhoz közel.
-Egy randin se voltál még?-Armin szemöldöke a plafonig szaladt. Keserű mosolyra húzódott a szám. 
-Nem, nem voltam.
-Miért nem mondtad?-háborodott fel a barátom. Vállat vontam.
-Sosem kérdezted.
A Kocka hosszan elmerengett, majd félve kérdezte.
-Akkor te sosem...?
-De-Armin arcán átsuhant valami keserűség, majd csak biccentett. Kínos csönd állt be. Tudtam, hogy miket gondol rólam Armin és igaz alapjáraton teljesen hidegen hagy, ha valaki ribancnak gondol, de hogy ő annak hitt mintha a szívemre rátapostak volna. Minél előbb tisztázni akartam a helyzeteztet, és gondolkodás nélkül kicsúszott a számon, amit mindenki előtt titkoltam.
-Megerőszakolt. A mostohaapám-olyan régóta fojtottam magamba ezt, hogy a hangom szinte robotszerű, ahogy kimondtam. 
Hideg kúszott fel a gerincemen, magam előtt láttam az arcát, a vérvörös tekintetét. Éreztem a leheletének az alkoholszagát, hallottam ahogy üvölt, hogy nézzek rá, a hörgéseit miközben elélvez. Próbáltam visszatartani a levegőt, hogy elveszítsem az eszméletem, hogy ne kelljen átélnem újra ezt a borzalmat. Már könnyek se jöttek a szememből, teljesen halottnak éreztem magam. 
Armin tekintete tele volt szomorúsággal, ahogy rámnézett. Némán egymás szemébe mélyedtünk hosszú perceken keresztül. Tudom, hogy valahol mélyen ő ezt tudta, csak annyira nem akarta, hogy igaz legyen, hogy elzárta ezt a gondolatot.
-Armin én szeretlek és szeretnék a tiéd lenni mindenféle módon-a hangom iszonyú halk és rekedt volt, mikor végre megszólaltam, mintha száz éve egy szót se szóltam volna.-Azt akarom, hogy megérints. Mindenhol megérints és én is minden egyes porcikádat érezni akarom.
Armin megremegett a szavaimtól, és reszketegen vett nagy levegőt.
-Abby...-mielőtt bármit is mondott volna gyorsan közbeszóltam.
-De annyira félek tőle, hogy őt látnám. És nem akarlak bántani.
-Nem bántanál...
-De, bántanálak. És ezt te is tudod.
Armin tekintetében harag villant. Szó nélkül felpattant a kanapéról és elém állt. Kerültem a tekintetét, de ő keze közé fogta az arcom lehetetlenné tette, hogy elforduljak.
-Nem, nem tudom. Nem foglak bántani, és főleg te nem fogsz engem.-A kezem után nyúlt és összefűzte az ujjainkat.-Bízol bennem?
Mély levegőt vettem és bólintottam. Teljesen megbíztam Arminban, de a félelem még mindig ott lüktetett minden tagomban.
A barátom kézen fogva bevezetett a szobájába. Végig szorosan mögötte haladtam, és olyan hevesen vert a szívem a mellkasomban, hogy biztosra vettem, hogy hallja. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, hogy egyáltalán nem csináltam semmit, csak kapaszkodtam a Kocka kezébe, mint egy kisgyerek az anyjáéba. 
Arminon egyáltalán nem látszott idegesség. Tetőtől-talpig végigmért, majd pajkos mosoly jelent meg a szája szegletében. A tekintetéből magabiztosság sugárzott, és annak ellenére, hogy a fejem kisírt volt, a hajam kócos és egy bő pulcsi volt rajtam, amit Armin adott kölcsön, mert fáztam úgy látszott, hogy a fiúnak tetszettem. Ezt elképzelhetetlennek találtam.
Talán kívülről nevetségesnek hathatott, hogy szótlanul álltunk egymással szemben, a szoba közepén távol az ágytól, de mégsem cseréltem volna el. A barátom rajongással teli tekintettel nézett rám, ami olyan jól esett, hogy legszívesebben diadalkört futottam volna. A kezével cirógatta a pulcsiból kilógó bőrt, a nyakamat, a kulcscsontom és az arcomat. Végigkövette az ujjával az arccsontomon húzódó heget, a homlokon lévő forradást. Undorodtam a sebhelyeimtől, sokáig még a gondolatától is rosszul voltam, hogy valaha rájuk nézzen akár, de most szinte szexisnek találtam, hogy hozzájuk ér.
-Semmi olyat nem fogunk tenni, amit te nem akarsz Abby-szólalt meg suttogva Armin. Komolyan nézett a szemembe.-Te irányítasz. Oké?
Bólintottam. Igaz rettegtem, de akartam. 
Közelebb léptem hozzá és a tarkójára csúsztattam a kezem. Eszembe jutott, hogy este, mikor lefekszünk és mielőtt összebújnánk mindig egyesévvel csókolja meg a felső és az alsó ajkam, és olyan hosszan szokott jóéjt csókot adni, hogyha nagyon fáradt vagyok akkor már a csók közben álomba szenderülök. Utánoztam őt, mire ő belemosolygott a csókba és a derekamat átkarolva viszonozta azt. Most is megvolt ugyan a lábkocsonyásító érzés, de már nem csupán csókolóztunk. A kézbe adtam a lelkem, és csak remélni tudtam, hogy nem tör darabokra.
Meg akartam érinteni őt. De félreérthetetlenül mindenhol - a teste minden apró részlettét, és ismerni akartam a lelkét is, megérinteni azt is. A kezem a tarkójáról a pólója szegélyéig lecsúszott. Armin nem állított meg, tényleg az én kezemben volt az irányítás. Ez egyszerre töltött el önbizalommal és félelemmel. 
Mielőtt agyalhattam volna azon, hogy mennyire parázok megragadtam a pólója szegélyét és felfelé húztam. Armin jelezve, hogy támogatja a döntésem a feje fölé emelte a kezét, mint egy jóllakott napközis. Nevetve bújtattam ki a pólójából, de rögtön belém szorult a kacaj ahogy felfogtam, hogy félmeztelenül állt előttem.
A kezem és a szemem egyszerre indult felfedezőútra a mellkasán. Látszott a testalkatán, hogy évekig úszott, leginkább a szélesebb vállán és a kezdetleges hasizmán, ami inkább megmaradt hasizom, ha pontosan akarunk lenni. Mégsem a szálkás felsőteste nyűgözött le a legjobban a fiúban. Az apróságok, amitől ő ő volt magával ragadtak: az apró szeplők a válla és a kulcscsontja környékén, a leheletnyi anyajegy a köldökénél. 
Sosem értettem, hogy az emberek miért vágynak arra, hogy a párjuknak tökéletes legyen a teste, az olyan személytelen és mű, mintha egy tucatbabával akarnál lefeküdni, nem azzal az emberrel, akit szeretsz. Nekem sokkal jobban tetszenek Armin testén azok, amik csak rá jellemzőek, minthogy mindenhol izmot lássak.
Ahol csak hozzáértem Armin megremegett és tűzforróvá vált a bőre. A reakciója nem kis elégedettséggel töltött el, már magabiztosan nyúltam a nadrágja gombjai után. A barátom egész testében megfeszült és visszatartotta a lélegzetét, amíg az ágyékánál ügyködtem. Éreztem, hogy vágyik rám, amitől vigyorognom kellett. 
Armin lerugdosta magáról a nadrágot és úgy kapta le magáról a zoknit mintha égetné a lábát. Nevetnem kellett a jeleneten, de Armin hamar belém fojtotta egy gyengédnek nem mondható csókkal.
Az ágy felé hátráltunk. Amint egymással szemben leültünk Armin megszakította a csókot és várakozón, de egyáltalán nem követelőzőn nézett rám. 
-Nincs rajtam szexi fehérnemű-pánikoltam be újra. Alapból mínuszról indultam a kisírt fejem miatt a szexiség-skálán, és a fekete, agyonhordott bugyi és melltartó sem fog ezen segíteni. Armin csak nevetve csóválta a fejét.
-Akkor hülye tudsz lenni-apró puszit nyomott az orrom hegyére, majd egymás után vette le rólam a rétegeket, először a kölcsönpulcsit majd a pólómat. 
Ahogy ott ültem előtte melltartóban és ő némán vizslatott akkor esett le, hogy eszembe se jutottak a sebhelyeim, csak a béna melltartóm. Erre nevetnem kellett. 
Képzeltem már el ezt a pillanatot. Hogy ülök előtte felső nélkül, ő nézi a foltokat és a hegeket a testemen, és képzelgés mindig azzal ért véget, hogy elundorodott a forradásoktól. Így hihetetlennek tűnt, hogy Armin tekintetében nyoma sem volt undornak. Úgy nézett rám, mintha én lennék a legszebb lány, akit valaha kívánhatott volna. A kétségeim - magam sem hittem el -, de a barátom szemébe nézve eltűntek. Nem érdekelt a sok folt és heg, a szar melltartó - attól ahogy rám nézett szexinek éreztem magam. 
Úgy éreztem mintha a föld felett lebegnék, csak arra kaptam észbe, mindketten fehérneműben fekszünk, és Armin a melltartóm csatjával szerencsétlenkedik. Végül kétségbeesetten átadta nekem a terepet, és én nevetve, egy kézzel megbirkóztam a problémával. Armin pufogott, amitől még inkább nevetnem kellett. 
Imádtam olyan szempontból Armin barátnője lenni, hogy mindig meg tudott nevettetni. Például soha nem hittem, hogy valaha szex közben fogok ilyen felszabadultan nevetni, de vele mégis tudok. Egyáltalán nem érezem például azt cikinek, hogy nem tudta kikapcsolni a melltartóm, mert inkább nevettünk rajta, és nincs ennél nincs természetesebb.
Az érintések és a csókok elmélyültek. Mindkettőnkről lekerült a fehérnemű. Nem is tudtam melyikünk bőre forró, már nem tudtam hol kezdődöm én és hol végződik ő. Armin a homlokomnak döntötte az övét, és végig egymás szemébe néztünk, miközben belém hatolt. Sokkal közelebb éreztem így magamhoz, amikor mozogtunk addig tartottam a szemkontaktust míg már nem tudtam nyitva tartani a szemem és ívbe nem hajlott a hátam. Egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, egyszerűen csak átadtam magam az érzésnek, teljesen átadtam magam a fiúnak akit szeretek. 
Csodálatos volt, még ha nem is volt tökéletes. A kis tökéletlenségekben rejlett igazán az, ami olyan jóvá tette az éjszakát. Soha nem éreztem magam még ilyen szépnek és szexinek, és ezt csak is Arminnak köszönhetem.

...

Másnap korábban keltem mint a barátom. Nem akartam felkelteni, így kölcsönvettem tőle egy pulcsit, egy boxert és kimentem reggelit készíteni. Tudom, hogy Armin szereti, ha készítek neki valamit, így nekiálltam gofrit sütni. 
Nem telt sok időbe, a tésztát hamar összeállítottam és ki is sütöttem, utána pedig kerestem feltéteket. Javában kutattam a hűtőben tejszínhab után, mikor csöngettek. 
Próbáltam zajtalanul az ajtóhoz osonni és elfordítani a kulcsot a zárban, de ez mind értelmetlenné vált amikor megláttam ki van az ajtó mögött.
-Patrick!

2017. november 2., csütörtök

91. FEJEZET
Versenyszellem I.



Sziasztok! ^^
Mostanában összecsaptak a fejem felett a hullámok, de késés nélkül itt van a fejezet - köszönöm a tapsot, köszönöm :D
Ez a fejezet a következővel szorosan összefügg, mondhatni a befejezése, de már nem akartam hozzáírni, mert nagyon hosszú lett volna. Alig várom, hogy olvassátok a második részt - de ez sem unalmas szerintem. Mivel a két fejezet összefügg egymással van pár szál itt a 91. fejezetben, amik a 92. fejezetben lesznek elvarrva, de ez természetes, nem is kell mondanom, lol :D. Nem is írnám le a rövid tartalmat most, jó olvasást hozzá :) Köszönöm a rengeteg kattintást, több mint 140 000! Jézusom :DD
Kérlek írjátok meg a véleményeteket, ha szeretnétek a chatablakban vagy lent kommentben :)
További szép reggelt/napot/estét nektek, 
Dorina :)



~Abby szemszöge~

Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. Amikor kinyitottam a szemem hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Álomittasan, hunyorogva nyújtózkodtam, a kezem nekiütközött a mögöttem fekvő Arminak, aki fájdalmasan jajdult fel.
-Jaj bocsi!-fordultam felé, és próbáltam komolynak tűnni, de nehéz feladatnak bizonyult. A fiú olyan világfájdalommal az arcán dörzsölte a mellkasát, mintha golyót röpítettem volna a szívébe.
-Nem is sajnálod-húzta el a száját sértődötten. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a feltörni akaró kacajt.
-Persze, hogy sajnálom!-a tenyeremet arra a helyre fektettem, ahol a könyököm találkozott a fiú felsőtestével. Dörzsölni kezdtem, csak úgy poénból, de hamar megváltozott a hangulat. Még a pólóján keresztül is ki tudtam tapintani a vonásait, az izmokat, esetleges anyajegyeket. A bőre forró volt, és ahogy hozzáértem megfeszült, minden figyelme rám irányult. A dörzsölőmozdulatok hamar átalakultak valami sokkal finomabbá és óvatosabbá.
A szexuális feszültség köztem és Armin között szinte tapinthatóvá vált az elmúlt pár napban. Eddig rettenetesen féltem attól, hogy a testemet látva elrohan, de ettől már nem tartok. Úgy érzem képes lennék megmutatni magam neki, az egész szerencsétlen csomagolásomat. Sőt, akarom. Akarom, hogy megérintsen, hogy az övé legyek. Soha nem akartam még így senkit. De egészen másfajta félelem kötötte meg a kezeimet, amiről nemigazán beszéltem még senkinek. Igaz már teljesen nyílt könyv a múltam, de mindig lesz olyan emlék, amit soha nem fogok feldolgozni. Ami minden rémálmomban visszatér.
Teljesen elbambultam, arra lettem figyelmes, hogy Armin elkapta a kezem és belecsókolt a markomba. Kérdőn nézett rám, de csak megráztam a fejem.
-Csak elgondolkodtam.
Armin nem kérdezgetett. Nagyon szerettem benne, hogy időt és teret ad nekem, hogy megnyíljak neki. De mindig rá tud érezni, ha valahol nem szabad hagynia, hogy magamba fojtsam a dolgot, és cselekszik.
Armin szóra nyitotta a száját, azonban félbeszakította egy kis szőrös lény, aki mindenáron figyelmet követelt magának és mászni kezdett a takarón felénk. Elnevettem magam, ahogy Armin görényét figyeltem.
-Rocket! Ezt már megbeszéltük, az ágy tilos!-Armin megragadta szegény kis állatot és visszarakta a kis alvóhelyére, amit régi ruhákból varrt neki Alexy.
A kis görény, Rocket lett a White-ház legújabb lakója. Nagyon hozzánőtt Arminhoz az állat, amíg a Mr. P-s feladatra próbált rájönni, így végül nem tudta visszaadni az állatkereskedésnek. Cybil és Tina még szokja a szokatlan háziállatot, de az ikrek imádják. Én viccesnek és aranyosnak találom. Armin rettenetesen lelkes, utánaolvasgatott a dolgoknak, és másodpercenként fun factekkel bombáz a görényekkel kapcsolatban. Jó látni, hogy ennyire vidám nemcsak egy játék miatt.
Felkönyökölve az ágyon figyeltem, ahogy a barátom a görényét próbálta becsalogatni az ágyába. Irtó vicces volt, ahogy Armin komolyan magyaráz, amolyan férfi a férfival beszélgetést folytat az alig két hónapos görénnyel. Rázott a nevetés. A barátom szúrós pillantást vetett rám, mire teli tüdőből felnevettem és elfeküdtem az ágyon, úgy nevettem. Armin bosszúból rám mászott is kihasználta, hogy csikis vagyok. Folytak a könnyeim a nevetéstől, és fájt az oldalam. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de csak vigyorgott és még jobban belelendült.
Már alig kaptam levegőt, amikor belehasított a szívem tájékába a fájdalom. Azonnal odakaptam a kezem és egy pillanatra elakadt a lélegzetem az érzéstől. Armin keze megállt mozdulat közben, és lesokkolva nézett rám. Szerettem volna elmondani neki, hogy semmi komoly, de nem jött ki hang a torkomon, mert a fájdalom igaz nem volt olyasfajta, ami miatt aggódni kéne mégse múlt el. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem tudtam kizárni Armin kétségbeesett tekintetét, ami elnehezítette a mellkasomat.
Lehunytam a szemem és csak a légzésemre figyeltem. Be-ki. Be-ki. Nem ment olyan jól, reszkettem az egész testemben, de kezdtem megnyugodni. Armin szorosan mellém feküdt, összefűzte az ujjainkat és utánozta a légzésemet. Ez megmosolyogtatott, és sikerült hamar megnyugodnom. Legszívesebben feküdtem volna még Armin mellett egy ideig, jólesett a közelsége, nem csinálunk semmit mégis annyira közel éreztem magam hozzá.
Végül a fiú szakította meg a pillanatot. Elhúzódott kicsit tőlem mire kinyitottam a szemem.
-Jól vagyok-nyugtattam meg, bár a hangom még kicsit reszelős volt.
Soha nem beszéltünk konkrétan a betegségemről Arminnal. Én kerültem, vagy csak lerázó választ adtam, ha kérdezett, miszerint minden oké. Ami nem volt hazugság, de annyira igazság sem. El szerettem volna kerülni, hogy sajnáljon vagy aggódjon. Nem akartam, hogy más szemmel nézzen rám, vagy esetleg a betegségem miatt kivételezzen velem, vagy úgy érjen hozzám, mintha porcelánból lennék.
Belenéztem Armin kék szemébe és próbáltam szavak nélkül elmondani az aggályaimat. De nem voltunk most egy hullámhosszon, az ő tekintete teljesen zavart volt és kétségbeesett, amitől én is ideges lettem.
-Armin...-esélyem se volt összeszedni a gondolataimat, Armin rögtön félbeszakított. A mellkasomra, a szívemre helyezte a kezét és le se vette onnan a szemét, kerülte a pillantásomat. Ahogy hozzámért rögtön felgyorsult a szívverésem, mint mindig, ha a közelemben volt a fiú. Néma csendben hallgattuk az egyenletlen szívverésem. Armin összehúzott szemöldökkel fixírozta a szívem tájékát, az arca undorba torzult.
-Nagy a szívem. Úgy értem, anatómiailag-Armin még mindig nem nézett rám, de minden egyes szavamra figyelt. Itt volt az ideje elmesélni ezt a történetet is.
-Nemvárt gyerek voltam. Amikor anyám megtudta, hogy terhes, úgy nézett ki, hogy apámmal el fognak válni. Ő el akart válni, ezért úgy döntött, elvetet. A terhesség túl előrehaladott volt, így nem volt mit tenni, megmondta apámnak, aki boldogabb nem is lehetett volna. Végül anyám is megbékélt a helyzettel, és együtt vártak engem. 
A 22. hét környékén anyámnak fájdalmai voltak. Bevitték a kórházba, és közölték vele, hogy valami gikszer van bent, és rögtön ki kell venniük onnan. Hónapokig kellett kórházban feküdnöm, talán egyéves koromig nem hagytam el az intenzívet. Rettenetesen kicsi voltam. A szívem megnagyobbodott, a vérkeringésem és a tüdőm is károsodott emiatt. Nem jósoltak nekem sok időt. Rengeteg fertőzést elkaptam a kórházban. Így egész kisgyerekkorom kontrollokkal telt el, de sosem tiltott el apám semmitől. Inkább akarta azt, hogy teljes, de rövid éltet éljek, minthogy a négy fal közé legyek zárva és úgy haljak meg, hogy nem láttam semmit és nem tapasztaltam semmit.
Az évek alatt voltak kisebb romlások, majd jött az a sötét öt év. Nem voltam orvosnál, bár a szívem az utolsó években már nagyon könyörgött egy orvosért. Majd múlt év tavaszán megvizsgáltak, az orvosnak teljesen leesett az álla, hogy én hogyhogy életben vagyok. A szívem állapota nem a legjobb, de szedek gyógyszereket. Eddig egy évre beállított gyógyszert kaptam, de romlott kicsit, így kísérletezgetni kell újra, hogy mi lesz jó. Nyáron befekszem a klinikára amíg meg nem találjuk a megfelelőt. Addig naponta szednem kell stabilizátort. 
Armin fájdalommal teli tekintettel nézett rám. Pontosan le tudtam olvasni az arcáról a kérdést.
-Nem fogok meghalni a közeljövőben Armin. Ha minden kötél szakad gyógyszertéren akkor a még mindig ott a pacemaker. Azzal rengeteg évet ráhúzhatok az időmre.
A fiú nem válaszolt. Megfogta a kezem, és olyan erősen kapaszkodott belé, mintha éppen fuldokolna és én lennék az egyetlen, aki meg tudná menteni. Fájt, hogy megint fájdalmat okozok valakinek. 
-Megtennél nekem valamit?-suttogtam. Armin kíváncsian szegte fel a fejét.-Ne törődj az egésszel. Apám az egész együtt töltött időnket rettegve élte le, belehalt volna, ha el kellett volna temetnie engem. Kennedy mindig ott van és segít, de neki is ugyanazt a félelmet látom a tekintetében néha, mint apáméban régen. Utálom. Gyűlölöm ezt. Nem szeretném a te szemeidben látni hogy ezen rágod magad. Nem szeretném, hogy félve érnél hozzám, hogy bármit emiatt megkérdőjelezz velem kapcsolatban. Oké?
Armin némán bámult bele a szemembe, majd bólintott. Ölelésre tártam a karom, Armin arcán egy kis mosoly jelent meg viszonozta az ölelést. Most ő bújt az én karjaimba, a fejét a vállhajlatomba fektette és a két karjával átölelte a vállam.
Melegség járt át, ahogy öleltük egymást. Szerettem Armint, és jó érzés volt, hogy én is tudok segíteni rajta, hogy menedékre talál az ölelésemben, mint én az övében. Hosszú évek óta most tudtam újra definiálni az otthon fogalmát. És újra rájöttem, hogy az otthon nemcsak egy hely lehet.
Hanem egy ember is.


~Armin szemszöge~

Végül olyan dél körül másztunk ki az ágyból. Legszívesebben fel se álltam volna egész hátralévő életemben, de Abbynek be kellett vennie a gyógyszereit, és éhes is lettem, így felálltunk és megrohamoztuk a konyhát.
Amíg én hozzávalók után kutakodtam, Abby a táskájából egy komplett gyógyszertárat varázsolt elő. Összeszorult a mellkasom egy pillanatra, de amint észrevettem magam elkaptam a tekintetem és visszafordultam az üres hűtőhöz. Megígértem neki, hogy nem fogok a betegségén lovagolni, bármennyire is aggódom miatta. El se tudom képzelni, mennyire megkeserítette az életét a betegsége, az apjával való kapcsolatát is befolyásolta, pedig olyan kevés idejük volt együtt. Csak szomorú leszek, ha erre gondolok, főleg arra, hogy az édesanyja meg akarta ölni őt. 
Mi lenne, ha nem született volna meg? - Borzalmas ez a kérdés, mégse tudtam kiverni a fejemből. Valaki más lépett volna be szeptember elsején a Sweet Amoris kapuján? Mi lenne velem, ha nem Abby lett volna az új diák? Nem lenne barátnőm és egyedül lennék? Vagy valaki mással járnék? 
Teljesen belemerültem a gondolatmenetben, így kicsit megijedtem a felhangzó zenétől és megcsúsztam a kövön és seggre estem. Abby nevetve nézett, kezet nyújtott és felsegített. 
-Nem vicces-próbáltam sértődött arcot vágni, de Abby annyira nevetett, hogy nekem is mosolyra húzódott a szám.
A konyha és a hűtő is üres volt, de Abby varázsereje segítségével összekaparta egy adag palacsinta hozzávalóit - fogalmam sincs hogyan -, és nekiállt reggelit csinálni. Én hamar száműzve lettem a konyhából, miszerint nem is segítek és csak láb alatt vagyok (aljas rágalom). Az ajtóból figyeltem a barátnőmet. Rendkívül szórakoztató látvány volt, ahogy főzött, közben pedig a rádióból szóló zenével együtt énekel és táncol. Talán észre se vette, annyira a vérében van a zene - halkan, de tisztán énekelt, és enyhén rázta a csípőjét, aminek köszönhetően nekem bőven volt mit néznem. A ringó csípője ívén és a fenekén legeltettem a szemem, és közben elkalandoztak a gondolataim. 
Abby sok mindennel kapcsolatban hárít, ha szóba hozzuk. Alexy és Rosa többször is érdeklődött a szerelemi élete után, de csak poénkodásba fordult az egész. Azzal tisztában vagyok, nem egy-kettő személlyel kell számolnom, és ez természetesen zavar - nem kicsit -, de meg tudom érteni. Abby okos, remek humora van, nagyon jó ember. Szenvedélyes és iszonyú szexi a porcelán fehér bőrével, nőies vonalaival, a hosszú combjaival és formás fenekével. Az ég kék tekintetével, ami olyan gyönyörű, hogy kedvem lenne elveszni benne és örökre ott maradni. A mosolyával, a fehér fogakkal és a kis gödröcskékkel. A nevetésébe, a kissé reszelős, dögös hangjába és az énekhangjába is egyenként bele tudnék szeretni.
Szóval nem lepődöm meg a tényen, hogy előttem jó pár sráccal kavart. De meg tudnék őrülni, ha csak erre gondolok. 
-Ma nagyon a gondolataidba vagy merülve-zökkentett ki Abby merengő hangjával. Oldalra biccentett fejjel, elgondolkodva vizslatott, mint aki egy bonyolult rejtvényt fejt meg. 
-Kérdezhetek valamit?-kezdtem bele, miután leültünk az asztalhoz és megpakoltuk a tányérunkat palacsintával. Abby bólintott de nem nagyon figyelt rám, tornyot alkotott az adagjából és meglocsolta juharsziruppal. Egy hatalmas darabot a szájába tömött, és érdeklődve nézett rám várva a kérdést. 
-Hány barátod volt előttem?-Nem néztem rá, miközben végre kiböktem amit akartam. A palacsintámat böködtem, csak fél szemmel mertem a lányra nézni. Ő rögtön elmosolyodott - vagyis csak a szeme mosolygott, mert a szája tele volt étellel. Hátradőlt a székében, a szeméből vidámság sugárzott, mintha röhögött volna rajtam. 
-Kinevetsz te-dünnyögtem dühösen. Erre még jobban csillogott a tekintete. Megböktem a lábammal az asztal alatt, de ő már a széken is lecsúszott annyira jól szórakozott rajtam.
-Nem nevetlek ki-mondta miután lenyelte a falatot és derűsen mosolygott rám.
-Aha. Tényleg nem.
-Naaa-Abby engesztelően mosolygott rám és az asztal alatt végigsimított a talpával a lábszáramon. Beleborzongtam, mire ő még csintalanabbul mosolygott.
-Komoly kérdés volt-próbáltam visszaszerezni a labdát, de Abby még mindig mosolygott.
-Tudom, hogy komoly kérdés volt. És nem is akarom kikerülni a válaszadást, csak gondolkozom.
-Számolsz?-csúszott ki gúnyosan a számon, és rögtön megbántam. Nem akartam leribancozni Abbyt, bocsánatot akartam kérni, de Abby zavartalanul evett tovább.
-Mond el a te sztoridat előbb-megint hárított, de most egy szavam se lehetett a beszólásom után.
Letettem a villám - amúgy is elment az étvágyam -, és mesélni kezdtem.
-Nincsenek nagy elődjeid. Az első lányt egy úszótáborban ismertem meg tizenhárom évesen. Apám volt az edzője neki is, így rengeteg alkalmunk volt beszélgetni - apám imád rengeteg edzést tartani. Ő is szerette az animéket, sokat beszélgettünk Japánról meg ilyenek. Szőke haját rövidre nyírta a úszás miatt és tök izmos volt a teste. De semmi komoly nem volt, mikor elbúcsúztunk akkor megcsókoltam, de ügyetlen voltam mert akkor csókolóztam először és tök szar volt. 
Majd egy évvel később nyáron a nagyiéknál töltöttük a szünetet. A szomszéd lánya tök helyes volt, olyan arca volt mint egy babának, nagy barna őzikeszemekkel és kis rózsaszín ajkakkal. Nagyon alacsony volt, de ez cukivá tette. Nem mondtuk ki, hogy járunk, csak csókolóztunk és megengedte hogy megfogjam a mellét. Két hónap után talán kezdtem belé szeretni, de augusztus elején elköltöztek, így sosem tudtam meg mi lett volna belőle.
Itt a Sweetben tizedik elején összejöttem egy c-sel, akivel a játékteremben találkoztunk. Azt mondták tök olyan, mint én. Ő is gamer volt, az a pár hónap amíg együtt voltunk olyan volt mintha egy haverommal játszottam volna, ami tök király volt. Hosszú barna haja volt és nagy melle, a szeme már olyan barna, hogy majdnem fekete. Mindenki utálta a Bandából, meg anya és Tina se kedvelte.
-Miért?-Abby érdeklődve hallgatta a történéseket, az arcán nem látszott semmi arra utaló jel, hogy zavarná a gondolat, hogy más lányokkal vagyok. Ő amúgy se volt féltékeny típus, de azért kicsit jól esett volna a lelkemnek, ha zaklatottnak látom.
-Elhanyagoltam miatta mindenkit, még többet játszottam. Fél évet voltunk együtt, ő volt az első. De végül szakítottam vele, mert tényleg elhanyagoltam miatta a barátaimat és a családot is. 
-Nem bántad? Hisz annyira egyformák voltatok-Abby ugyanazzal az oldalra biccentett gondolkodós fejjel nézett rám mint pár perccel ezelőtt. Megvontam a vállam.
-Tényleg egy hullámhosszon voltunk, szinte mindenben hasonlítottunk és tényleg nagyon bejött. Talán szerettem is, nem tudom. De annyit biztos nem ért, hogy ellökjem magamtól a barátaimat és Alexyt meg anyát és Tinát.
Abby elmosolyodott és a kezem után nyúlt. Apró köröket rajzolt a markomba a hüvelykujjával.
-Szeretem benned, hogy ennyire kötődsz a családodhoz és a barátaidhoz-suttogta édesen mosolyogva. Viszonoztam a mosolyt, majd fogtam a kezét és megcsókoltam a kézfejét. 
-És jöttél te, Abby. Az első naptól fogva tetszettél, majd hirtelen azt vettem észre hogy folyamatosan rólad beszélek itthon és dühös leszek, ha bárki ellenkező nemű hozzád szól. Rájöttem, hogy totál beléd estem, de akkor te megközelíthetetlennek tűntél - így jött a képbe Peggy. 
-Lefeküdtetek?-Abby tekintetén - igaz csak egy villanásnyira -, de féltékeny fény villant, amitől magamban vigyorogtam. 
-Igen. Hatalmas szemétség Peggyvel szemben, tudom, de végig, a minden vele töltött pillanatban rád gondoltam. Seggfej vagyok, de ez van.
Abby számomra megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Némán szemeztünk egy ideig, próbáltam kitalálni mit gondolhat, de esélyem se volt olvasni a gondolatai között. 
Ahogy megszólalt az otthoni mobil mind a ketten felpattantunk és megindultunk. Abby lemaradt mögöttem és hagyta, hogy én vegyem fel a telefont. Alighogy a fülemhez emeltem a készüléket Alexy máris mondta a magáét.
-Tíz perc és otthon leszünk.
-Oké-értetlenül összehúztam a szemöldököm. Nem értettem minek hív fel ezzel.
-Csak azért mondom, hogy legyen időtök magatokra kapni ruhát és eltakarítani-kuncogott. A szememet forgattam.
-Kösz Alexy.
A vonal másik végéről Alexy és Tina nevetése hallatszott, majd lecsaptam a kagylót.

...

Délután Abby hazament, és én nem úsztam meg az ikertestvérem és a nővérem zaklatását. Teljesen rászálltak az Armin-Abby szex témára, és teljes hitetlenséggel fogadták, hogy nem estünk egymásnak a hétvégén.
-A tietek volt az egész hétvége, hülyék lettetek volna nem kihasználni-érvelt Tina, és Alexy tovább próbált engem meggyőzni, hogy mi szexeltünk Abbyvel. Nevetségesek voltak.
De nem ez idegesített a legjobban. Az elkezdett beszélgetésünket nem tudtuk befejezni, és folyamatosan Abby volt barátain kattogtam. Biztosan sokkal jobb fejek mint én. Művészek, zenészek, színészek... A nyomukba se érek. Rengeteg sokkal jobb fej ember.
A suliban sem hagyott ez nyugodni. Abby szokásához híven megint intézkedett, szervezte a kirándulós versenyt, még délutánonként sem tudtunk találkozni. Sosem vártam még ennyire a pénteket. Kerültem Alexyt és Rosát, főleg a lányt, mert látszott rajta, hogy nagyon akar mondani nekem valamit - amire én valószínűleg nem vagyok kíváncsi.
Pénteken rövidített órák voltak, az ebédszünet a szokásos tizenöt perc helyett tíz volt majd rögtön kezdődött a verseny. Mindenki rá volt teljesen izgulva, tömegesen ostromolta meg az iskola az ebédlőt, hogy minél előbb kezdeni tudjunk. Így könnyű volt meghúzni magam, majdnem teljesen üres volt az egész iskola. 
Beültem a lányöltözőbe - ott sokkal jobb szag van, értsd: nem döglesz meg a bűztől mint a fiúöltözőben -, és játszottam. Nem tudtam koncentrálni rá úgy, ahogy kellett volna. Igazából mióta Abby belépett az életembe semmire se tudok normálisan koncentrálni.
Csapódott az ajtó, mire rúgóként pattantam fel a padról és vetettem be magam az egyik nyitva álló szekrénybe. Egyszer Borisz elkapott miközben a lányöltözőben ültem még kilencedikben és egész évben dupla köröket kellett futnom. Nem hiányzik az életemből.
De nem a tesitanár jött be. Rögtön megkönnyebbültem, de amint megláttam ki az, lehervadt a mosoly az arcomról. Rosa határozott léptekkel járta végig az öltözőt, miközben szólongatott. Magamban szitkozódtam és jól összehúztam magam, nehogy észrevegyen. Úgy látszott, sikerem van, Rosa nem látott meg. Ujjongtam belül, de korán örültem: Rosa éppen távozni készült, amikor belerúgott valamibe. Ijedten tapogattam meg a zsebem.
-Basszus-motyogtam. A nagy sietségben kiesett a zsebemből a PSP. Rosa felvette az elhagyott játékot a földről és gúnyosan felkacagott.
-Tudom, hogy itt vagy Armin. Ha nem jössz elő én kiheréllek-sóhajtva kimásztam a szekrényből és lerogytam a padra.
-Essünk túl rajta.
Rosa dühösen meredt rám, majd habozott. Már majdnem közbeszóltam, hogy akkor nyögje már ki mit akar, amikor olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy halljam.
-Amikor nagyon magam alatt voltam Abby megosztott velem egy olyan dolgot, amit nem illene elmondanom, de neked mint barátjának tudnia kell.
A fehér hajú lány körbekémlelte az öltözőt, nem-e bújik meg valaki egy porcica mögött majd leült mellém.
-Mindenki tudja, hogy vannak önértékelési gondjai. Sosem fogadja el a bókot, hárít, elrejti a testét a túlméretezett ruhákkal. Nem is öltözik velünk, lányokkal tesi előtt, a wc-ben szokott átöltözni. Amikor egyszer elmentünk vásárolni véletlenül benyitottam a próbafülkébe és láttam Abby hátát... Borzasztóan nézett ki, az egész háta tele volt hatalmas, hosszanti vörös csíkokkal. Olyanok voltak mint valami árkok, amit gereblyével húztak bele, csak sokkal vastagabbak-Rosa megborzongott.-Nem kérdeztem rá. 
Nyomasztó volt hallgatni amit Rosa mondott. Elmesélte, hogy Abby gyerekkorától kezdve utálta magát. Harag tombolt bennem az anyja iránt, amiért csak ártott a lányának egész életében, és mindenkire haragudtam, aki valaha beszólt Abbynek a külseje miatt. 
Tudtam, hogy Abby nem egészen azt látja, amit én, ha magára néz. De teljesen letaglózott az a mértékű önutálat, amit maga iránt érez. Legszívesebben most azonnal felpattantam volna, megkerestem volna Abbyt és becipeltem volna egy üres tanterembe, hogy tudassam vele, mennyire rajongok minden porcikájáért. 
-Csak azért mondtam el neked, mert neked van a legnagyobb befolyásod a testképére. Éreztesd vele, hogy hülyeség amit gondol!-nézett rám parancsolón Rosa. Bólintottam.
-Nagyon jó barát vagy Rosa. 
Rosalya elmosolyodott. Felállt a padról és karon ragadott. 
-Gyere, siessünk! Még lekéssük a versenyt!

...

A tornaterem és az udvar teljes harci díszben várta az osztályokat. Abbyt egész nap nem láttam, őt kerestem a tekintetemmel - hamar meg is találtam a zsűriző asztalnál. Mögé lopakodtam, meg akartam lepni, de amint kartávolságba kerültem megérezte a jelenlétem és  hátrafordult.
-Szia!-gödröcskés mosolyt villantott felém és egy üdvözlő puszit nyomott az arcomra.
-Hello. Nem jössz oda hozzánk, amíg nem kezdődik a cirkusz?
-Nem lehet. Az igazgatónő tök komolyan veszi ezt, ha meglát kizár titeket, hogy csaltok-a szemét forgatta. Elnevettem magam.
-Akkor velem sem szabadna beszélned?
-Nem-Abby vigyorogva a nyakam köré fonta a karját.
-Akkor tilosban járunk?-cinkosan összemosolyogtunk. Megragadtam a derekát, hogy közelebb vonjam magamhoz. 
-Aha. Ez  elég szexi-a félig lehunyt pillái alól nézett fel rám. Totál nincs tudatában, hogy mit képes művelni velem ez a lány.
-Az.-Borisz megfújta a sípját, jelezve, hogy gyűljünk össze mert kezdünk. Abby a két keze közé fogta az arcom és rövid, de annál szenvedélyesebb csókot nyomott a számra.
-Kabalának-édesen mosolygott rám. Viszonoztam a mosolyt, majd odarohantam az osztályhoz.

...

Mint minden évben most is a szituációs játékokkal kezdtünk. Megadtak egy helyzetet, arra kellett rögtönözni egy kisebb jelenetet és a legkreatívabbakat pontozták. Mivel mindenki őrült nálunk, nem esett nehezünkre kitalálni valami álltai nagy faszságot, amin mindenki jól szórakozhat. A tíz feladatból hétszer mi kaptuk a legmagasabb pontot, egy körből kizártak minket, mondván ízléstelenek vagyunk - vicc -, de akkor is jó volt nézni a színjátszósók arcát, ahogy egyre vörösebbek lesznek. 
Majd jött tíz sportfeladat, ahol igaz jól teljesítettünk de esélyünk se volt az 12.a ellen, akik a sporttagozatos osztály. Holtversenyben álltunk a 12.a-val és a  11.c-vel a második forduló után, ami azt jelentette, hogy mi hárman játsszuk le a harmadik fordulót, a műveltségi vetélkedőt.
A 12.a-nak esélye sem volt - sporttagozat ugye nem épp a zsenikről híres -, így a c-sekkel mértük össze erőinket. Múlt évben ők nyertek, de most nyugodtabban voltunk, mert itt volt nekünk Nathaniel, múlt évben ő volt a szervező DÖK-ös, akkor nem játszhatott velünk, úgy mint most Abby.
Három-három ember kellett mind a három osztályból. Tőlünk Nathaniel, Melody és Peggy ment, akik hasítottak - de sajna a c-sek ugyanolyan okosak voltak mint mi. Az állás egyenlő lett a tizedik kérdés után. Kavarodás támadt a teremben, hogy akkor most mi lesz. Az igazgatónő csendre intett bennünket, és halál nyugodtan megszólalt. 
-Erre az esetre is készültünk. Zenefelismerő öt villámkör!
Mindenki örömujjongásban tört ki. Ez könnyű győzelem lesz, hiszen van egy zenekar az osztályban. 
Ám az diri folytatta.
-De vannak nehezítések. Most annak a három embernek kell játszania, aki a legkevesebbszer vett részt a feladatok megoldásában-megfagyott mindannyiunkban a vér. Egymásra néztünk Livel és Charlottal. A két lány kivonta magát egész idő alatt a melóból, én meg a sportfeladatok alól bújtam ki.
Megszoptuk.
Összeálltunk hárman és kétségbeesetten néztünk össze: tudtuk, ha ezt elbasszuk, akkor az egész osztály egyenként fog megölni minket. Azt hittük nem lehet rosszabb. De lett.
Az igazgatónő vigyorogva előhúzott négy borítékot. 
-Négy témakörből sorsolunk: musical, opera, beatkorszak és a világslágerek!-Egyik rosszabb volt mint a másik. Imádkoztam, hogy az utolsó legyen, bár egészen más elképzelésünk lehet az igazgatónővel a világslágerekről. 
A diri letette a kutyája, Totó elé a lapokat. Kínosan hosszú időbe telt, hogy a kutya kiválasszon egy borítékot, mindig más irányba akart szökni (amit meg tudok érteni). Végül megállt a középsőnél és felemelte az egyik lábát, hogy lehugyozza - akkor az idős nő gyorsan elkapta a borítékot és hatásszünetet tartva elkiáltotta a tartalmát.
-BEAT ZENE!
Oké. Ez csak a kisebbik baj - nyugtattam magam. - Abby rengeteg beat zenét hallgat, így lehet van esélyem. A másik csapat teljesen pánikba esett, ez csak jó. 
Felcsendült az első szám. Pokolian ismerős volt, úgy csaptam a  gombra, hogy fájt tőle a tenyerem. Abby állt a magnónál, meglepve nézett rám. 
A szemem előtt volt az az emlék, ahol hallottam ezt a számot.
Abbyvel éppen tanultunk, amikor egy gyerekdalszerű szám csendült fel a háttérben egy mély férfihanggal énekelve.
-Ez rohadt pedofilul hangzik.
Abby hozzám vágott egy párnát.
-Ne szidd Ringót! És a számot se, annyira szeretem!
Majd a délután hátralévő részében Abby egy sárga tengeralattjáróról énekelt, ami egyszerre volt aranyos és ijesztő.
-Beatles: Yellow Submarine!-éreztem magamon a meglepődött tekinteteket. 
-A válasz helyes!-kiáltott fel a diri. Örömujjongásban tört ki az osztály, legalább annyira, mintha nyertük volna. A fiúk lepacsiztak velem és addig ünnepeltünk, amíg ránk nem szóltak. 
Végül minden dalt sikeresen felismertem, igaz Abby miatt. Az ő arca ugrott be azonnal, ahogy táncol vagy énekel a zenére, hogy milyen szenvedéllyel beszélt ezekről a dalokról. Öt ponttal levertük a c-seket, mindenki magán kívül volt az örömtől. Abby nevetve a karjaimba szaladt, a tekintete tele volt büszkeséggel.
-Nem hittem volna, hogy figyelsz rám.
-Mindig figyelek rád-fülig ért szájjal mosolygott. Magához rántotta a fejem és megcsókolt, amolyan agyameldonbom módon. Belevigyorogtam a csókba, majd még hevesebben viszonoztam, nem törődve a többiek "menjetek szobára!" kiáltásaival. 

~Abby szemszöge~

Boldognak éreztem magam. Egyrészt teljesen átjárt engem is az osztály győzelemmámora, másrészt igazán szerelmesnek éreztem magam. Arminnal rengeteget poénkodunk, így nem hittem, hogy az olyan apróságra figyel is velem kapcsolatban, hogy milyen zenéket szoktam bekapcsolni, ha valami háttérzajt keresek. Boldoggá tett.
Alig bírtunk megülni a helyünkön, amikor bevonultunk az osztálytermünkbe az ofővel, Mr. P-vel és az igazgatónővel megbeszélni a kirándulás részleteit. 
Azonnal lelkesen vitázni kezdtünk arról, hogy hová menjünk. Az biztos volt, hogy az Európa lesz a célpont, de az országról mindenkinek más volt a szíve vágya. Előjöttek a tipikus városok (Párizs, London) de valaki olyan helyeket mondott, amit még én, mint világutazó sem ismertem. 
Végül Mr. Faraize döntőbíróként előjött az ötlettel, hogy mindenki mondjon valamit, és az elfogadhatóakat írjuk fel a táblára. Teljesen elbambultam, nevettem a többieken, átadtam magam az örömnek, hogy közösségben vagyok, hogy Armin szorosan mellettem ült, a vállára hajtottam a fejem és ő pedig a combomat simogatta. Nem is figyeltem, hogy én következem, arra eszméltem, hogy a barátom megszorítja a combom.
Kipukkadt a csodálatos buborék, amiben lebegtem. Én nem mehettem velük külföldre, mert a REACH azonnal kihajít a programból. Csalódott lettem emiatt, és valószínűleg ki is ült az arcomra, mert mindenki azonnal elkomorult.
-Nem utazhat?-kérdezte Mr P. Egy padon ült, a karjait összefonta maga előtt és szomorúan meredt rám. Megvontam a vállam.
-Idén még biztos nem-a többiek rögtön hangot adtak a letörtségüknek. Nem akartam, hogy miattam búsuljanak. 
-Nem megyünk nélküled!-jelentetti ki Castiel, és az osztály egyetértően bólogatott. Még Charlotte és Li is.
-Ne legyetek nevetségesek, persze, hogy mentek! Végre megnyertétek, megérdemelt a kirándulás.
-De nélküled rossz lenne-Viola hihetetlenül szomorúan nézett a szemembe. Kis mosoly szökött az arcomra - aranyosnak találtam, hogy ennyire jószívű ez a lány.
-Van egy ötletem-szólalt meg az igazgatónő.-Mi lenne, ha az egyhetes külföldi kirándulást kicserélnénk másfél hetes belföldire?
-Több várost is meglátogathatnánk, több államot-vitte tovább az ötletet Mr. Faraize. 
-Jól esik, amivel próbálkoznak, de tényleg nem szeretném, hogy az osztály kihagyjon miattam egy ilyen lehetőséget-mondtam, de azonnal leugattak a többiek.
Végül a belföldi kirándulás mellett döntöttek a hülyék. A kísérőtanárok az ofő mellett Mr. P és Mrs Oher lett - mind a ketten igent mondtak, hála istennek, így nem kellett Borisszal vagy a kémia tanárnővel utaznunk. 
Először elmegyünk a többség kérésére Floridába, a tengerhez, majd Wasingtonba Mr. Faraize miatt és legvégül New Yorkba. A többiek kíváncsiak arra a New Yorkra, amit a projekthéten ismertek meg, amit én látok. Beígértem egy körbevezetést, és azt is elvállaltam, hogyha megvannak a városok keresek szállást. 
-Sok ismerősöm van, pár telefon és biztos találok valamit.
Bűntudatom volt, hogy miattam nem utaznak Európába, pedig három éve erre vágynak, így amiben kicsit is segíteni tudtam elvállaltam. 
Másrészt viszont remekül éreztem magam, régóta nem éreztem ennyi ember szeretetét. Melegség töltött el, de ez a melegség hamar eltűnt, helyette hideg kúszott fel a gerincemen, ahogy arra gondoltam, mindenki, akit valaha szerettem, elhagyott vagy halott. 

2017. október 14., szombat

90. FEJEZET

Origo




Hy everybody! ^^
Pontosan egy hónap telt el a következő rész óta, és ahogy ígértem. :) Kicsit hosszabb, mint a szokásos - és ez nem véletlen. Végre találkozhatunk egy régen emlegetett szereplővel, és a Cométe is változásokon megy keresztül - nem is beszélve Arminról és Abbyről ;)
A 91. fejezet is készülőben van, én már alig várom ^^  Olyan egy hónap múlva várható, sajna időhiány miatt nincs időm leülni írni :/
Jó olvasást a 90. fejezethez, és FIGYELMEZTETÉS! Trágár szavakat tartalmaz a fejezet szokott, de most különösképpen, lol.
Legyen szép reggeletek/napotok/estétek 
Dorina:)



~Abby szemszöge~

Kezdtek a dolgok helyreállni. Bár ez erős túlzás.
Már jobban voltam, a szervezetem hozzászokott a gyógyszerhez, tudtam enni és újra pörögtem. De a rémálmok megmaradtak. Későn aludtam el, de a kora hajnali órákban sikítva, verítékben úszva riadtam fel. A nagybátyám felkelt - vagy talán virrasztott -, hogy megnyugtasson, de nagyon sajnáltam, mert nem volt könnyű dolga velem. Minden este ugyanaz volt a forgatókönyv: felpattan a szemem és ordítok, önkívületben sikítozok, és nem lehet addig lenyugtatni, míg vissza nem tér az öntudatom. Ez az állapot napról-napra rosszabb, mindig hosszabb ideig tart, míg kitisztul a tudatom, de a mai nap egy különösen nagy mélypont volt. Arra eszméltem, hogy Frank fölöttem van és lefogja a kezem-lábam, és ijedten néz rám. Rögtön tudtam, hogy mit csináltam, és legszívesebben elsüllyedtem volna.
Régebben többször is megtörtént, hogy amíg nem voltam magamnál, bántottam magam. A körmömmel nekiestem a vékony bőrnek a karomon vagy a lábamon, vagy ütögettem magam. Elöntött a szégyen, ahogy a végignéztem a véresre kapart belső combomon. Egy percre teljesen elcsüggedtem, úgy éreztem megint ott vagyok, mint egy éve, de gyorsan megráztam magam. Ez hülyeség, hisz kurvára nem ott vagyok, már sokkal jobb minden, ez csak egy rossz nap. Hogy túléljem a nap hátralévő részét ezt mantráztam magamnak. Ez csak egy rossz nap.
Frank egész reggel figyelt, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Nem volt a szavak embere, a pillantásából azonban kiolvastam a féltést, a kérést, hogy vigyázzak magamra. Bármilyen kemény férfiember is volt a nagybátyám, volt egy másik oldala is, amit csak keveseknek mutatott meg, és én hálás voltam neki azért, hogy nekem néha engedte, hogy meglássam.
A combomon nem volt olyan heg, ami különösen ronda vagy feltűnő lett volna, ezért nyugodtan hordtam rövidnadrágot. Így jobban elkeseredtem a mai akciómtól, hogy már nemcsak a hátamat, a mellkasomat, de már a lábamat is takarnom kell. Iszonyú meleg volt kint, emiatt keseregve húztam hosszúnadrágot, és még a szokásosnál is nehezebben vonszoltam el magam suliba. Az út közben megittam a szükséges kávémennyiséget, ez kicsit dobott a kedvemen. Beérve Rosa rögtön letámadott, és magával vonszolt a menzára. 
-Beszélnem kell veled, de előbb szereznünk kell ételt. Éhen halok. Megpakoltuk a tálcáinkat majd leültünk egy eldugott asztalhoz. Általában le se teszem a seggem, Rosa már mondja, ezért gyanakodva méregettem, amikor majdnem végeztünk a kajálással és még egy szót se szólt. Ő is ugyanolyan kutató tekintettel nézett rám, de kivárt. Ez csak rosszat jelenthetett.
-És hogy vagytok Arminnal?-tette fel a kérdést. Tudtam, hogy célozgat valamire, így óvatosan feleltem.
-Jól. Tudod, féltem tőle, hogy miután megkap már nem fogok kelleni neki-a fémdobozos kólámat piszkáltam. Tényleg féltem ettől, de fura volt kimondani, mert akkora hülyeségnek tűnik ez most. Hisz jobban nem is lehetnénk. 
-És mi a helyzet a szexszel?-bökte ki végre. Haboztam. 
Arminnal az együtt töltött időnk nagy részét smárolással töltöttük, tapi csak ruhán keresztül történt. Tudtam, hogy ő bármikor tovább tud lépni bármennyi szintet, de én megtorpantam. Félreértés ne essék, szeretem és kívánom is Armint, és bármit megadnék azért, hogy boldoggá tegyem. De bármikor eljutunk addig, hogy a pólóm lekerüljön rólam megszólal bennem a vészcsengő, és a sebhelyeim égni kezdenek. Nem szeretném, hogy lássa őket, olyan undorítóak és visszataszítóak. Félek, hogy amint meglátná őket elfutna és örökre eltűnne - ami persze hülyeség, de mégis csak erre tudok gondolni. 
-Mármint, ne már Abby! Armin egy éve csak érted epekedik, elég, hogy megjelenj és már merevedése van! Azért neki is vannak igényei, és ha tovább váratod, lehet kárt teszel benne, és soha többé nem áll fel neki.-Felvont szemöldökkel néztem Rosára.-Mit nézel így? Ez lehetséges! Az összegyűlt nyomástól vagy valami ilyesmi. Annyira nem figyeltem bioszon.
Idegesen felnevettem, és benyakaltam a maradék italomat. Volt annak egy másik oka is, miért váratom meg annyira szegény kockát, de képtelen voltam kimondani. Látta rajtam Rosa, és várta, hogy elmondjam, de nem tudtam kinyögni, azonnal kiszáradt a szám és görcsbe rándult a gyomrom. Hideg kúszott fel a gerincemen, és hirtelen magam előtt láttam a vörös szempárt.
-Minden oké?-A barátnőm aggódva nézett rám. Mosolyt erőltettem az arcomra és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
Abban jó vagyok.


~Armin szemszöge~



Abbyvel egészen a nagyszünetig nem találkoztunk. Újra pattogott össze-vissza, DÖK-ből igazgatónőhöz majd még ki tudja hol császkált, egy idő után felhagytam a keresésével. Volt nagyobb problémám is.

Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mire akar tanítani Mr. P, ráadásul az kis állat egy szörnyeteg. Mikor felkelt és meglátott dührohamot kapott, és azóta is tombol. Pengeéles kis fogai és karmai vannak, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi elképesztő az ereje, néha úgy nekiszalad a hordozó falának, hogy az métereket repül. Szerencsére nem valami okos, mert nem a rácsnak megy neki.
A Banda nagyon jól szórakozott a szar helyzetemen. A nagyszünetben az udvaron körbeálltuk a kis szörnyeget ketrecét, és próbáltam őket közös problémamegoldásra buzdítani, de csak nevettek rajtam.
-A te problémád-feküdt le a padra Kentin, és majd sorban mindenki követte. 
-Hé! Mi van azzal, hogy barátok vagyunk?-háborodtam fel.-Én is megtenném értettek. 
-Inkább kérdezz olyat, aki tudja a választ-mutatott Viola mögém. Abby közeledett felénk. Ahogy észrevette, hogy nézem rám mosolygott, és én elfelejtettem minden hülyeséget, ami idegesített. Egy arcra puszival üdvözölt, és volt valami zavaró benne. Éreztem, hogy történt valami, de nem akartam mindenki előtt faggatni.
-Mivel kezdjem? A jóval vagy a rosszal?-fordult Abby a társaság felé. Mindenki egy "Jaj ne már" után a jó mellett döntött. 
-Jövőhét hétfőn lesz az kirándulásos verseny.
-És mi a rossz?
-Hogy én nem játszhatok, az igazgatónő megkért, hogy segítsek neki a kvízben. 
Alexy és Rosa rögtön faggatni kezdték a barátnőmet a feladatokról, de ő hallgatott. Alexy és Kentin depresszióssá váltak az előrelátható vereségünktől. Viola és Jade pedig csendesen búsultak, ahogy szoktak.
Majd hirtelen csattanás hallatszott a hordozó irányából: a görény megint küzdött a szabadságáért. 
-Még mindig nem jöttél rá?-a barátnőm szeme nevetett, és habozás nélkül felvette a hordozót és veszélyesen közel hajolva megszemlélte a benne lakót. 
Megráztam a fejem. Abby letette hordozót a földre.
-Akkor elárulom, de ne mond el P-nek!-kinyitotta a hordozót. Mindannyian lefagyva néztük, ahogy benyúl és kiemeli a görényt, aki nem nagyon örült ennek, kapálózott, hogy meg tudja sebesíteni Abbyt. A lány ezzel mit sem törődve az állat felé nyúlt és simogatni kezdte. Leesett az állam, amikor a kis görény abbahagyta az ellenállását és Abby kezéhez dörgölőzött. 
Majd hirtelen olyan egyértelmű lett a válasz, hogy tök hülyének éreztem magam. 
-A szeretet.
-A szeretet minden. Gyere, fogd meg te is!
Teljesen megbíztam Abbyben, így ugyanazzal a technikával közelítettem az állat felé, mint ahogy a lány, és nem kellett sok, és már összehaverkodtunk. 
A szeretet minden - ahogy Abby ezt mondta látszott rajta, hogy hisz ebben. Sokat gondoltam arra, hogy mi lehetett az az emberfeletti erő, ami segített átvészelni azt a sok borzalmat amin ő átment, és úgy látszik a szeretet az, amiben még ma is hisz annak ellenére, hogy mik történtek vele. Ez elképesztő számomra, és csak szeretni tudom ezért.
-Mit bámulsz?-bökött oldalba a lány, amikor már percek óta bambultam. Csak megráztam a fejem.
-Mindig le tudsz nyűgözni.
Abby csak vigyorgott.

...

~Abby szemszöge~


Borzasztó bűntudatom volt, mert pénteken is lepattintottam Armint. Láttam rajta, hogy nagyon zavarja, de tiszteletben tartotta a visszautasítást, és többet nem próbálkozott. Tisztában volt vele, hogy van valami gikszer velem, de megbízott annyira bennem, hogy megvárta, míg én mondom el neki. Az ő feltétlen bizalma csak még jobban fájdította a szívem, mert én folyamatosan titkolóztam előtte. Mekkora egy fasz vagyok!

Szombaton lehangoltam ballagtam Castielék felé. Csak ezen tudtam kattogni, nem is figyeltem, mi van körülöttem, így azt se vettem észre, hogy éppen valami nagy szarba sétáltam bele, mikor beléptem Castiel házába. Vicktor rohant elém és csendre intett.
-Vörös kód!
-Mi a fasz?-suttogtam vissza. A dobos csak megrázta a fejét, miszerint most nincs ideje magyarázkodni, és az emelet felé húzott. Amilyen csöndben csak tudtunk a lépcső felé lopóztunk - a bejárati ajtóra azonban nem figyeltünk, és azt olyan nagy erővel csapta be a húzat, hogy az egész ház beleremegett.
-Baszki-szitkozódtunk egyszerre Vicktorral. 
-MEGÉRKEZETT A RIBANCOD CASTIEL?!-Női kiáltás hallatszott a konyhából. Nagyon ismerősnek tűnt, így megálltam, hiába tolt el Vicktor. 
-NEM TARTOZIK RÁD, HÚZZ EL!-Mordult fel Castiel. A hangjában már régen nem tapasztalt idegesség lapult, amitől kirázott a hideg.
Rögtön feltűnt mögötte egy fiatal csajjal. Mindkettőjük feje vörös volt a haragtól, dulakodtak egymással és közben még az én New York-i szókincsemet is megszégyenítve alázták egymást. Már épp közelebb akartam lépni, amikor a csaj kiverekedte magát Castiel szorításából és elém került. Amint meglátott hatalmasra kerekedett a szeme, és én rögtön felismertem.
-Ez lehetetlen...-motyogta és zavartalanul bámult.-Te... halott vagy...
Elnevettem magam.
-Poén, hogy létezik a feltámadás, mi?
Deborah csak tátogott mint egy hal, amin még inkább nevetnem kellett.
Deborah a művésznegyedben lakott, abba a kocsmába járt, ahová mi. Tipikus aranyásó volt, mindig ahhoz dörgölte magát, akihez éppen megérte. Amikor sikereket kezdtem el elérni lecsapott rám. Kifigyelte, hogy elhajtom az embereket, akik bepróbálkoznak nálam, ebből rögtön lekövetkeztette, hogy csak leszbikus lehetek, így nem volt rest és bepróbálkozott. Nem haragudtam meg, de határozottan visszautasítottam, és ő ezt nagyon mellre szívta. Olyan áldolgokat terjesztett el rólam, ami emberéleteket tehet tönkre, ahol csak ért belém rúgott. Nevettem a próbálkozásain, mert tökre olyan volt, mintha egy cuki kiscica próbálná bebizonyítani, hogy a tigris: az emberek csak nevetnek és elolvadnak a cukiságtól és felteszik a Youtube-ra.
De amit az öngyilkosságom után csinált az túllépett minden határt. Aznap, amikor megtudta a hírt rohant a lakásomra, mindent ami valaha is számított elvitte, pénzé tette, és lelépett. Néhol még a nevemmel is visszaélt, és csinálta a hülyeséget nekem álcázva magát. 
Először rettentően dühös voltam, de ma már csak szánalommal gondolok az ilyesmire vissza. Ha neki annyira szar az élete, hogy az enyémet kell élnie, akkor csak sajnálni tudom.
Deborah még mindig lesokkolva meredt rám. Castiel gyanakodva méregetett engem és a lányt.
-Az előző életemből ismerem Deboraht-magyaráztam a fiúnak. Castielben viaskodtak egymással az érzelmek, látszott a tekintetén, hogy nem tudja eldönteni, mit is tegyen.
-Megjátszottad a halálod, hogy leléphess?-kérdezte Deborah. Annyira meg volt lepődve, hogy el is felejtette, hogy milyen magas lóról szokott beszélni, ami tetszett.
-Nem egészen. Hosszú sztori, majd elmesélem. Amúgy nem fogom, de remélem nem hari.
-Oké, oké. Ez mi a fasz?-Deborah a fejéhez kapott, mintha migrénje lenne.-Mit keresel az én városomban, az én pasim házában te ribanc?-Úgy látszik eddig tartott a csoda, ugyanúgy beszélt, mint amikor ismertem.
-Ne merj így beszélni a barátaimmal!-csattant fel a vöröshajú gitáros.-Ez ne a te városod, és én sem vagyok a tied. Bánom, hogy valaha is közöm volt hozzád... Húzz el de kurva gyorsan, mielőtt olyat teszek, amit megbánnék.
Megfagyott a levegő a szobában. Tudtam, hogy Castiel sosem ütne meg egy nőt - bármilyen személyiségű is az illető -, de ilyen komolynak se hallottam még. Jólesett, hogy megvédett és barátjának nevezett, de megijedtem, attól, hogy valami hülyeséget csinál.
Deborah mindannyiunkra szúrós pillantást vetett, majd Castiel felé fordult és az arcába nevetett.
-Vissza fogsz sírni! Mindig azt teszed, de életképtelen senki! Térden állva fogsz könyörögni nekem, hogy visszajöjjek te pöcs! De ne is álmodj, hogy valaha láthatsz-az ajtóhoz lépett, és utoljára felkacagott.-Basszátok meg mindnyájan, faszszopók!
Az ajtó csapódott, Castiel pedig összerogyott. Sosem láttam még őt ilyennek, egyszerre tűnt szomorúnak, dühösnek és megkönnyebbültnek.
A nappaliba telepedtünk. Castiel még mindig megfejthetetlen érzelemkavalkáddal az arcán bámult maga elé. Fogalmam sem volt, mint mondhattam volna neki, nem ismertem a történetet. 
-Figyu, Cast, Debbie-ért nem éri meg rágnod magad, tudod milyen kurva-szólalt meg Vicktor vigasztalónak szánt hangon, azonban Castiel felnevetett.
-Semmi köze ennek ahhoz a ribanchoz-rázta meg a vörös fejét. Értetlenül pislogtunk rá, ő azonban habozott. Vívódott magában, de végül egy hatalmas sóhajtás keretében belefogott.
-Leszarom Deboraht. Már rég nem érdekel, kinek teszi szét a lábát, vagy hogyan rebegteti előttem a szempilláit. De mégis felbasz, ha látom, mert csak emlékeztet arra a sok emberre, akiket elmartam magamtól, mert segíteni akartak nekem, mikor abban a mélységben voltam, ahová Deborah taszított. 
Mély csend borult a szobára. Castiel történetének hallatán eszembe jutott a saját múltam, azok az események, amelyeken sosem fogom túltenni magam. Azok az emberek, akiket soha nem fogok látni többé. 
Áhítatos csendben ültünk, hagytuk, hogy átjárjon minket minden fájdalom, veszteség, a múltunknak azon részei, amit idáig eldugva tartottunk. Azonban nem engedtük, hogy felülkerekedjen rajtunk.
Most nem.
Vicktor a doboknál termett, Castiel gitárt ragadott, Lysander leült a zongora elé én pedig felkattintottam a csellóm tokját. Teljesen egy hullámhosszon voltunk a fiúkkal, percek alatt összeraktuk a dallamot. A cselló és a zongora keserű színezetet adott a dallamnak, a gitár és Vicktor dobjátéka tökéletesen kiegészítette és egyensúlyozta azt. 
Többször is eljátszottuk. Valahogy senkinek sem akaródzott megkezdeni a szöveget. A vonót tartó kezem megállt a húrok fölött, nem akartam újból elkezdeni, azonban Vicktor aprót biccentett felém, majd ahogy felcsendült a dallam első hangjai mesélni kezdte a történetét.


Az életemben
Valami mindig hiányzott
- hiába volt meg minden.
Bárcsak láttam volna, hogy ami kell
végig előttem volt.
Nem zacskókban.
Nem fecskendőkben.

Kirázott a hideg a dobos szavaira, de összeszorított szájjal játszottam tovább. Nem én következtem.

Az életemben
Végigkísért ez az érzés.
Megszoktam már, de még a mai napig fáj
kimondani, hogy a legnagyobb
mumus az életemben
magam vagyok.


Lysander teljesen más hangon énekelt mint eddig. Mindig lehetett hallani az érzelmeket a hangjában, most azonban az éveket alatt összegyűlt, tartogatott és rejtegetett dolog, ami a fiúban volt felszínre tört. Gyönyörű volt, mégis szívbemarkoló.


Az életemben
Mindig azokat bántottam, akiket a 
legjobban szerettem.
Mondani késő.
Tudom jól,
de sajnálom.

Castiel karcos hangon, szinte bömbölve énekelte az ő sorait. Remegni kezdett a kezem, ahogy rám került a sor. Több száz olyan emlék villant fel, amit elmondhattam volna, de a lelkem mélyén tudtam, hogy csak egy olyan, amit már tényleg ideje lenne seggbe rúgnom. 
Reszketegen mély levegőt vettem, és gondolkodás nélkül énekelni kezdtem.


Az életemben
Eddig nem volt életem.
Kéz a kézben jártam a Halállal.
Sötétségben. Szerethetetlen.
Kerestem a fényt, de nem láttam
saját magamtól, hogy végig
karnyújtásnyira volt.


Mind a négyünknek volt csontváz a szekrényben. Vicktor szégyellte a múltbéli kábítószer függőségét. Lysander utálta a maga kreálta magányt, az álmodozásaival néha teljesen elszigetelte magát, így úgy érezte, saját maga alatt vágja a fát, és azért magányos. Castielt bántotta, hogy annyi mindenkivel megromlott a kapcsolata az évek során, elsősorban a szüleivel. 
Én pedig sosem éltem igazán. Igaz mindig hangsúlyoztam, hogy carpe diem, de sosem tudtam kiállni a Halál árnyékából. Magamnak sem vallottam be soha, de sosem tudtam megfelejtkezni arról, hogy egyszer mindennek vége, és ez rányomta a bélyegét mindenre, amihez valaha hozzáértem. Ideje volt nem arra gondolnom, hogy meg fogok egyszer halni. Hanem csak élni, mit sem törődve vele, hogy mi fog történni holnap. Sosem féltem a haláltól, de mindig tudatában voltam, hogy egyszer lesz valami, és lehet éppen ma. Vagy holnap. Az ilyen nem élet.


Az életemben
Újrakezdeném.
Kitörölném a múltat, 
de mivel nem lehet
Hangosan, büszkén mesélem:
Ezt itt mind túléltem.
Itt vagyok. 
Ez egy új pont.
Kezdőpont.
Valaminek a kezdete.
Egy új történet első sora, 
A kezdőpont.


Új kezdet volt ez a dal a banda számára. A Comète három fiúból állt, akik popsztárok akartak lenni, mi nem lehettünk ők. Túlléptünk a Cométen, túlléptünk azon, hogy gyerekes álmokat ringatva a világhírnévről felszínes dalokat írjunk.
Az új nevünk Origo lett, mint latinul kezdőpont. Teljesen mások lettünk, más indokok vezettek minket a zenélésre, és többé eszünkbe se jutna, hogy nyálas, tinilányos, tucatdalokat írjunk a szerelemről, csakhogy felfigyeljenek ránk.
Ez egy új kezdet volt mindannyiunk számára. A négyünk közös origója. 
Egy új kezdőpont.


~Armin szemszöge~



Egyre nehezebb megfűzni Abbyt, hogy kettesben legyünk. Folyamatosan lemondja, vagy beszervezi a többieket is a programötleteimre, ami már nem kicsit zavar. Már kattogni kezdtem, hogy vajon mit érezhet kényelmetlennek. Folyamatosan abba a láthatatlan falba ütközök, amibe belebotlottam múltkor, mikor csókolóztunk és most, hogy tudok a létezéséről csak még inkább érzem, hogy mennyire el tudja cseszni a dolgokat. 
Hatalmas erőfeszítések árán is, de rávettem a barátnőmet, hogy szombaton ugorjon fel, és nézzünk meg egy filmet vagy valami. Nem mondtam, hogy nem lesz otthon a család, mert rögtön nemet mondott volna, így amikor betoppant és rákérdezett a nagy kihaltságra azt mondtam, ami először eszembe jutott, és hihető kamunak tűnt. Abby szerencsére nem firtatta. 
-Adsz valami kaját? Ma még nem ettem semmit-nevetve követtem a konyhába. 
Abby különösen szeszélyes volt. Kapkodott, hozta a szokásos pattogós formáját, amivel mindig mosolyt csal az arcomra, de közben a tekintetéből és az arcáról fáradság és szomorúságféle sugárzott. Nem tudtam rajta kiigazodni - alapjáraton se tudok, de más kérdés -, de nem kérdeztem rá. Jókedvűnek tűnt, miközben tett-vett a konyhában, és lelkesen mesélt a bandájukról. Nem szokott a művészcuccairól beszélni, így kihasználtam az alkalmat és ittam a szavait. Azt mondta, nyugodtan kérdezhetek bármiről, ami csak érdekel vele kapcsolatban, a múltjával kapcsolatban, de eddig nem mertem.
Úgy döntöttünk, hogy játszani fogunk, de Abby végig csalt. Nem akarta bevallani, de én láttam.
-Nem tudsz veszíteni!-nevetett rajtam, miközben a képernyőn a karaktere földbe döngölte az enyémet. 
-Csak szerencséd volt, de másban biztos legyőzlek!-jelentettem ki magabiztosan. Abby vigyorgott és elfogadta a kihívást.
Órák múlva se jártunk előrébb. Kezdtem teljesen kiakadni, hogy nem tudok nyerni. Amikor kivégeztünk minden xboxos játékot és semmiben sem tudtam fölényeskedni felforrt az agyvizem és elővettem mindent, amit csak a házban találtam amivel versenyezni tudunk és felhalmoztam a dohányzóasztalra.
-Armin, légyszíves-sóhajtott kimerülten Abby, de közben jól szórakozott rajtam: beharapta az ajkát visszafojtva a nevetését.-Hagyjuk abba, fáradt vagyok. 
-Szó sem lehet róla-vágtam rá, és levágtam magam mellé a kanapéra úgy, hogy esélye se legyen felpattanni és elmenni. Abby hátravetett fejjel felnevetett, majd a két keze közé fogta az arcom.
-Armin, nekem nem kell bizonyítanod. Én akkor is szeretlek, ha vesztes vagy-incselkedett velem. Elhúztam a szám, mire őt még jobban rázta a nevetés. Szájon csókolt és bevonult a szobámba rendbe tenni magát az hazaindulásra. Nem tudtam rávenni, hogy itt aludjon, bármennyire is volt késő. 
Készültem még egy végső támadásra, jól kiötöltem a tervet, amivel meggyőzhetem. Kopogás után benyitottam, és akkor feleslegessé vált a tervem: Abbyt elnyomta az álom pakolás közben, az íróasztalomra hajolva durmolt. Magamban diadalkiáltást hallattam, és somolyogva  lefektettem a barátnőmet az ágyamra. 
Egyáltalán nem voltam még álmos, így kiosontam a szobából és tovább játszottam a nappaliban. Nem tudtam nem mosolyogni: innen már gyerekjáték lesz itt marasztalni a barátnőmet holnapra is, végre ki tudnánk használni, hogy nincs láb alatt a család a hétvégén.
Tök jó, hogy mindenki kedveli Abbyt a családban, de ha ők ott vannak, esélyem sincs, hogy a barátnőmhöz férjek. Akár ha anya és Tina van itthon akkor is azonnal lecsapnak a lányra és csacsogni kezdenek, de a helyzet akkor teljesen reménytelenné válik, amikor Alexy is becsatlakozik. Akkor egyedül kell ülnöm és nézni, ahogy ők végigtrécselik az estét, majd Abby feláll és hazamegy, és utána én vagyok a hisztis, amikor azt mondom neki, hogy rám sem nézett egész este - ami az igazság!!
Nagyon elkalandoztam, nem figyeltem a képernyőn történtekre, így a karakter megmurdel és a felhangzik az az idegtépő GAME OVER hang. Bosszant az egész, legszívesebben földhöz vágnám a konzolt. Lehet igaza van Abbynek, nem tudok veszíteni.
A játék újraindult, egy másodpercre lehunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak. Ahogy elsötétül kicsit a világ Abby sikítását hallom. A fülemhez kaptam a kezem és kipattant a szemem, egy percre azt hittem, hogy beképzeltem, de még mindig hallottam. Beleremegett az egész testem, talán ez a legszörnyűbb hang, amit valaha hallottam. Ösztönösen mozdult meg a lábam a szobám irányába, de belül lefagytam. Nem tudtam mi történik, lelassult az idő, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg megtettem a szobámig vezető utat. Abbyt szólongattam, reszketett a kezem és úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
Amíg meg nem láttam Abbyt mintha a fejem víz alatt lett volna, mintha fentről néztem volna az eseményeket, de amit megláttam a barátnőmet rögtön fejbe vert a helyzet. Az idő újra elindult, és én rögtön Abby mellett teremtem. 
A lány önkívületben sikítozott, a hajába markolt és tépte a fürtjeit. Nem volt magánál, rohama lehetett. Fogalmam sem volt mit tehetnék, megijedtem a látványtól, ahogy nem tudva magáról hánykolódott. Szólongattam, és próbáltam lefogni testemmel, nehogy ártson magának, de jobb ötletem nem volt. 
Hirtelen abbahagyta az ordítást és kikerekedett szemekkel nézett rám. Még mindig nem volt tudatánál. A szeméből sugárzott a félelem, csak bámult rám némán, mintha rettegne tőlem, amitől felkavarodott a gyomrom. Szorítottam a csuklóit a markommal, és az egész testemmel ránehezedtem, hogy lefogjam, de mivel abbahagyta a remegést és a tombolást eltávolodtam tőle és elengedtem a kezét, mire összerezzent, összehúzta magát.
-Kérlek, ne bánts, kérlek ne bánts!-hajtogatta pánikban. Összeszorult a szívem, meg akartam cirógatni a karját, de elhúzta előlem.
-Abby, ébredj fel..., é-én vagyok...-Kayden szavait ismételgettem magamban, miszerint ha nem esem kétségbe nem lesz baj. Legszívesebben elbújtam volna a sarokba és a hajamat tépve sikítoztam volna pánikomban, de Abbynek szüksége volt rám. Erőt kellett vennem a félelmemen.
A két kezembe fogtam a barátnőm arcát, nem törődve a szemében uralkodó félelemmel átöleltem teljes testemmel, próbáltam nyugodtságot sugározni felé.
-Abigail, itt vagyok. Armin vagyok. Nincs semmi baj. Már itt vagy velem. Nem bánthat senki-suttogtam nyugtatón a fülébe. Össze-összerezzent az érintésemre. Eltelt jó pár perc - szinte egy örökkévalóság -, mire visszatért az öntudata és viszonozta az ölelést.
-Nem bántottalak?-nézett rám kutakodón. Megráztam a fejem, tele voltam kérdésekkel. Valószínűleg az arcomra kiült az értetlenség, mert Abby végigsimított a homlokomon, mintha az aggodalomtól keletkezett ráncokat akarná elsimítani.
-Ígérem mindenre választ adok, de adj öt percet. Kimegyek a fürdőbe. 
Ahogy Abby mögött becsukódott a fürdőajtó hagytam, hogy szétessek. 
Rettentessen felkavartak az események, de Abbyt nem nagyon rázta meg, miután magához tért úgy viselkedett, mintha természetes lenne mindez. Nem fért a fejembe a dolog, és bármennyire próbáltam értelmes magyarázatot adni a dologra, nem tudtam. Meg se vártam, hogy Abby leüljön mellém, ahogy nyílt a fürdőajtó rögtön letámadtam.
-Előfordult már ez máskor is?
Abby nem válaszolt rögtön, ráérősen visszasétált hozzám és szorosan mellém ült. 
-Voltak már korábban is ilyen rémálmaim, utoljára egy éve. Másfél hete a gyógyszer miatt visszatértek.
-Mit látsz?-tettem fel a kérdést, amitől a legjobban féltem. Féltem attól, milyen borzalmas dolgokat hallhatok.
Abby megfogta a kezem és rám villantott egy félénk, de gyönyörű mosolyt nyugtásképpen. Még most is értem aggódott, pedig nem nekem vannak lidérces álmaim.
-Mindig mást. Valami rosszat a múltból, amire nem szívesen emlékezem vissza-vállat vont. Olyan egyszerűen kezelte a dolgokat, nem fért a fejembe. Biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni ahogy rám nézett, a félelmet a tekintetében, és hogy azt mondta, hogy ne bántsam. 
Abby az arcom láttán elkomorult. Szóra nyitotta a száját, azonban én úgy pattantam fel az ágyról, mintha megégettek volna. Egyszerre akartam beszélni neki a gondolataimról, és magamba zárni mindent és soha nem háborgatni többé a dolgokat. Teljesen elvesztettem magam alól a talajt. 
Csak abban voltam biztos, hogy magam mellett szeretném tudni a lányt az estére, esélytelen volt, hogy most hazaengedjem. Azt mondtam, hogy a rohama után szeretném szemmel tartani, de valójában én nem bírtam elengedni. 
Magára hagytam, hogy fel tudja venni a pizsamaként adott pólómat, és a konyhába mentem egy bögre kakaóért. Anya mindig kakaót készített nekünk, ha zaklatottak voltunk, majd leült velünk és meghallgatott bármilyen bajunk volt. 
Bárcsak itt lenne most! Ő tudná mit kellene tennem, tanácsot tudna adni. Tudom, hogy most nem kellene kiakadnom, mert Abbynek egyáltalán nem hiányzik a pánikom, mégse tudom összeszedni magam. Folyamatosan a fülemben van a sikítása, előttem van a tekintete, ami összeszorítja a mellkasomat.
Akkora katyvasz volt a fejemben, hogy nem is hallottam Abby lépteit, csak arra lettem figyelmes, hogy hátulról nekem simul, szorosan átölel. Néma csöndben álltunk, éreztem az egyenletlen szívdobogását a testemen, és hallottam a szuszogását. Az idegesség nem tűnt el belőlem, de meg se próbáltam már visszafojtani. Kibontakoztam Abby öleléséből és szembefordultam vele. Ő felült a konyhapultra, így nem kellett a szemébe néznem, amiért kicsit hálás voltam.
Hatalmas volt rá a pólóm, leért majdnem a combja közepéig, de ahogy felpattant a pultra az anyag kicsit felhúzódott, így még több hófehér bőr villant ki a póló alól. Vonzott magához, bele akartam feledkezni a lányba. Úgy éreztem, minden problémámra lehetne ő a válasz, és minden gondom elszállna, ha hagyná, hogy az enyém legyen, és én az övé.
Abby is ezt érezhette, vagy olvashatott a gondolataimban, mert megragadta a kezem, és a combjára fektette. 
-Biztos?-néztem a szemébe. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szégyenli a testét a lány, hogy mennyire nincs önbizalma a testével kapcsolatban. Már többször is mondtam neki, hogy szerintem mennyire szép is ő, de nem hallja meg. Többévnyi önutálatot nem lehet csak úgy elfelejteni, tudom, így türelmes vagyok. Annyiszor mondom neki, hogy gyönyörű - az igazságot -, amíg ő is úgy nem fogja gondolni.
Abby határozottan nézett a szemembe és bólintott. Én is biccentettem, inkább csak magamnak. 
Az ujjaim felfedező útra indultak a combja porcelán fehér bőrén. Ugyanazokon a hegeken siklottak az ujjam, mint azon az estén, amikor beleütköztem a határvonalba. Rózsaszín és ezüst kis vonalkák nem voltak rondák sőt. Gyönyörűnek találtam a sok sebhelyet, csak Abby kitartó jelleméről árulkodtak. 
Egészen fent, a belső combján durva, vörös sebhely húzódott. Azonnal felé nyúltam, azonban Abby elkapta a kezem. Tudtam, hogy most nem hagyhatom, hogy magába forduljon a lány, ezért odahajoltam és csókot nyomtam a vágásra. Abby lélegzete elakadt, de nem tudtam, hogy azért, mert annyira utálta az a heget, és még attól is rosszul lett, hogy megláttam, vagy attól, hogy olyan közel, szinte már az izgi részeknél csókoltam meg.
Hitetlenül nézett rám. A tarkójára csúsztattam a kezem, és olyan komolyan néztem a szemébe, hogy mindenképp elhiggye, amit mondani fogok.
-Szeretlek, Abby. Amikor a sövénylabirintusban voltunk elmondtam, hogy nem érdekel ki voltál. Téged akarlak teljes valódban. Elmondtam, hogy mindent akarok belőled. A jót, a rosszat és a csúfot. És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék. A sebhelyeid miatt csak még jobban szeretlek, mert annyira erős, és gyönyörű vagy-Abby szemében könnyek csillogtak. Magához húzta a fejem, az ajkaink megtalálták egymást. 
Először lágyan és lassan csókolóztunk, kóstolgattuk egymást, mintha örökre meg akarnák jegyezni, milyen volt a másik minden részlete. Beleszédültem, alig bírtam a lábamon állni, Abbybe kapaszkodtam. Nem egészen ide tartozik, de a jelek szerint az énekesek kiváló nyelvkontrollal rendelkeznek. Az isten megáldja őket ezért, többszörösen is. Mert Abby úgy csókolt, hogy teljesen elvesztettem a fejem, és folytatásra tudtam gondolni. Arra, hogy összesimul a meztelen testünk, a sóhajokra, nyögésekre.
Egy pillanatra felvillan, hogy el kéne húzódnom, abba kéne hagynom, de egyszerűen nem megy. Szükségem van a lányra, hogy összeszedjem magam a rohama utáni sokkból, és neki is szüksége van rám, hogy megbékéljen a testével. 
Abby átvetette a két lábát a derekamon, a testünk még szorosabban összesimult, ami végett vetett minden értelmes gondlatomnak - felkaptam és elindultam vele a szobám felé. 
Abby belemosolyogott a csókba, ahogy elindultam vele. Megszakította a csókot, és az ajka egyre lejjebb kúszott. Végigcsókolta az állam és a nyakam vonalát, a keze becsúszott a felsőm alá, és közvetlen az övem fölött végigsimított a bőrömön. Beleremegtem, és minden vér a nadrágom felé vándorolt. Sejtettem, hogy nem fogunk eljutni a szobámig, de akkor ez az állítás biztossá vált, amikor Abby a fogai közé vette a fülcimpámat és játékosan húzni kezdte. Hörgés szakadt ki belőlem, Abby felnevetett. A kanapé felé hátráltam amilyen gyorsan ahogy csak tudtam, de összeakadt a lábam, és hatalmasat estünk. 
A csattanás magamhoz térített, elfogott a bűntudat. Egyszerre kaptuk egymásra a tekintetünket. Mind a ketten ziháltunk, Abby feje olyan vörös volt mint a haja, elbűvölő volt és rohadt szexin nézett ki a kissé duzzadt ajkaival. Nem szóltunk egy ideig semmit csak kapkodtuk a levegőt, Abby szeme ködös volt a vágytól, a nadrágomban ami az előbb még csak alakult, most már bizonyosan ott volt és követelte a figyelmet. A helyzet teljesen abszurd volt, mégis annyira természetes, hogy egyszerre nevettünk fel. Abby csilingelő nevetése elfedtetett velem mindent, mintha egy takaróba burkolóznék, ami átölel és megvigasztal. Hosszú perceken keresztül csak fekszünk padlón és nevetünk, és kijön belőlünk minden feszültség. Abby mosolyogva a hajamba túrt és játszadozni kezdett a szemembe lógó tincsekkel. 
-Hazudtál a családodról, mi?
-Aha.
A lány ragyogó mosolyt villantott felém.
-Bolond vagy Armin White.
-Bolondulok érted-húztam az agyát, mire a szemét forgatva megint kacagni kezdett. 
-Tudod-mondta komolyan, még mindig a hajammal játszadozva.-Imádom benned, hogy nem vagy százas. Szeretlek azért, mert ilyen őrült vagy.
Nem bírok nem vigyorogni. A világ legostobább vigyora talán soha nem fog lejönni az arcomról. 
De nem is bánom.
Végül Abby beleegyezett, hogy együtt töltsük a holnapi napot is. Még mindig ostobán vigyorogva aludtam el, összebújva a lánnyal, akit a világon a legjobban szeretek - néha fel se fogom, milyen szerencsés vagyok.