2018. február 13., kedd

94. FEJEZET 
Vizsgák és egy újabb esély


Sziasztok!
Itt is lenne az év első Vörös része, jej :D Már a késést megszoktuk, szóval arról nem is mondanék semmit... bocsi xd
Igazából ahogy ezt a fejezetet írtam esett le, hogy már csak 6 rész és vége. Elképesztő, hogy évek hogy tudnak észrevétlenül elillanni, és szinte azt érzem túl hamar véget ért. Pedig négy év egy fanficblognál nem kevés... Fontosabb közölnivalóm most nincs, szóval kivételesen nem fogom itt rabolni az időtöket a szófosásommal :D Ha bármi kérdésetek van, akkor alul a kommentszekcióban vagy az oldalt lévő chatablakban feltehetitek. Hagyjatok véleményt, akár csak pipázással is!
Jó olvasást, és kitartást mindenhez
Dorina :)



~Armin szemszöge~

Késő este értünk New Yorkba, így csak a reggelinél találkoztunk a családdal. Tök déjá vu érzésem volt, ahogy asztalhoz ültem: az egész szituáció olyan volt, mint húsvétkor. Nem aludtam semmit este, így kedvetlenül köszöntem a rokonoknak. Brooklyn bágyadtan viszonozta az üdvözlést, anya és Alexy majd' kicsattantak az életkedvtől. Tina nem reagált a köszönésemre, Alexyt fixírozta. Én is az öcsémre kaptam a tekintetem. 
Alexy nem volt mindig ilyen mosolygós. A coming out-ja előtt teljesen magába forduló, szorongó alkat volt. Aki ma látja őt, el sem hiszi, pedig igaz. Az apám tette azzá, és hogy nem elment, Alexy kivirágzott. Most, hogy visszajött, taszítsunk a porba, újra? Nem tudnám megtenni ezt a testvéremmel.
-Jó reggelt!-viharzott be Helen nénikém a karján Colin babával. A nénikém szokásosan ezerrel pörgött és mosolygott, Colin pedig a fogatlan szájával mindenkire ránevetett. 
Ha a családommal vagyok mindig instant jókedvem lesz. Mindenki vidám és mosolygós 0-24-ben, bármilyen rossz dolog történik mindig meg tudják őrizni a humorukat és a boldogságukat. Ritkán van alkalmunk összegyűlni, így általában akkor próbálok ott lenni, de most nem megy. A gondolataim apám körül keringtek. Utáltam magam érte, de érdekelt. Érdekelt, mi volt vele az elmúlt években, hogy jól volt-e. Hogy jól van-e. Tina szavai nem hagytak nyugodni. Anya és Alexy vakon megbízott mindenkiben, Tina volt a józan ész a családban. Titkon mindig is reméltem, hogyha valaha felbukkan az apánk, akkor Tina, mint a család egyetlen racionális személye elküldi őt a búsba. De így, hogy Tina a hátunk mögött szövetkezve anyával kibékült vele én maradtam, akinek meg kell védenem a testvéremet. Ezt kell tennem, ez a helyes. Védenem az öcsémet. 
De egy áruló vagyok, mert szeretem apámat.
-Armin!
Derek hangjára eszméltem fel. Az egész családom szemöldök ráncolva bámult rám. Valószínűleg egy ideje nem reagálhattam semmire.
-Mondd!-Elgyötörten végigsimítottam az arcomon. Ott helyben el tudtam volna aludni.
-Abby hol van?-Észre se vettem, mikor Derek leült az asztalhoz. Az unokatestvérem már mezben volt, látszott rajta, hogy szétveti az izgalom.
-Összevesztünk-mondtam keserűen. Derek arcára szomorúság ült ki.
-De ugye eljön a meccsemre?-A fiú olyan kivert kiskutya tekintettel meredt rám, hogy nem volt szívem elmondani neki az igazságot, miszerint bocs, haver, de az én hibámból azt se tudom, hol a barátnőm, nemhogy elhívtam volna a meccsedre. Így csak vállat vonva ennyit mondtam:
-Persze, öreg.
Idióta.
Alexy végig engem kutatott a szemével. Nem említettem neki, hogy Abbyvel összekaptunk, a testvérem meg vérbeli pletykás lévén addig nem tudott megnyugodni, amíg nem tud meg minden egyes részletet. 
Igaz a délelőtt sikerült elkerülnöm, de mikor a meccsre indultunk Alexy mesterkedésének hála nem maradt már más, aki velem utazzon csak ő. Be se indítottam az autót, de már letámadott a kérdéseivel.
-Szóval mi van veled meg a Vörössel?
Fáradtan kifújtam a levegőt. Próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni, ami elég nagy kihívás volt, mert tegnap este óta más vágyam nem volt, mint idegesen üvöltözni.
-Mondtam már. Összevesztünk.
-Mosolyszünet van?
-Nem tudom.
-Hogyhogy nem tudod?!
-Mert nem tudom és kész!-emeletem meg a hangom, és amint megálltunk a pirosnál idegesen Alexy felé fordultam.-Foglalkozz már a magad életével. Baszki.
-Ugye nem szakítottatok?-Alexy szemében lévő riadalom lenyugtatott. Vettem egy mély lélegzetet.
-Nem. Nem engedném meg, hogy emiatt szakítsunk.
-Miért, mi történt? Esküszöm, már megijesztesz.
-Én csak... egy marha voltam. Ideges voltam, nagyon rossz dolgokat vágtam a fejéhez, majd elküldtem, pedig csak jót akart.
-Nem beszéltetek azóta?
-Nem. Hívtam, de nem vette fel.
A testvérem megértően bólintott, majd csendben folytattuk az utunkat. Kicsit lazult a tartásom is, hogy véget ért Alexy kínvallatása. De ismerhettem volna annyira a tesóm, hogy tudjam, még el se kezdte.
-És miért voltál ideges?
-Ne már, Alexy!
-Mint a te testvéred és az Abby barátja kétszeres jogom van hozzá, hogy tudjam-mondta ellentmondást nem tűrve, mire csak a szememet tudtam forgatni.
Mindenképp beszélni akartam neki apánkról. De fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, vagy egyáltalán helyes-e. Nem a legjobb alkalom, hogy felhozzam. Még közúti balesetet okozunk.
-Armin, úgyis kihúzom belőled...-dalolta testvérem vidáman. Ieges lettem, és gondolkozás nélkül azonnal kijött belőlem az igazság.
-Apánk miatt. Tegnap találkoztam vele.
Néma csönd lett. Nem vettem le a szemem az útról. Félelem járta át a tagjaimat, nem mertem a testvéremre nézni. Rögtön a világ legszemetebb emberének éreztem magam, hogy így rázúdítottam ezt.
-Alexy...
-Tudtam róla.
Meglepetésemben a fékbe tapostam. Mind a ketten előrelendültünk az ülésben, Alexyt egy hajszál választotta el attól, hogy lefejelje a műszerfalat. A körülöttünk lévő kocsik eszeveszetten dudáltak, de akkor leszartam.
Értetlenül meredtem a tesómra.
-Mi van?!
-Hallottam, ahogy Tina és Anya róla beszél. Ők nem tudják, hogy tudom.
Kutakodva vizslattam a testvérem arcát. Nem láttam rajta semmi olyasmit, amire számítottam. Inkább mintha engem féltett volna.
-Nem zaklatott fel?
-Először igen, persze. De amint beszéltem vele...
-Beszéltél vele?!
-Tinától elcsórtam a számát és fölhívtam. Egy kicsit elcsevegtünk a telefonban. Tegnapra beszéltünk meg találkozót, de elfelejtettem, hogy már New Yorkban leszek, és nem valószínűleg későn látta az SMS-em, azért futottatok össze. Sajnálom, Armin.
Elképesztett Alexy reakciója. És felidegesített, ahogy rám nézett. Mintha én lennék az, aki miatt aggódni kéne.
-Most dühös vagy?-tette fel a kérdést óvatosan Alexy. Mélyeket lélegeztem és próbáltam lenyugtatni magam. 
-Én csak nem értem. Miért csak engem hat meg ez az egész?!
Alexy úgy nézett rám, mint a buta gyerekekre szokás.
-Mert a te hősöd volt. Te istenítetted. Téged tört össze a legjobban.
-De téged elhordott mindennek...
-Az egy várható reakció volt tőle. Olyan környezetben élt világéletében, ahol még csak beszélni sem lehetett erről. De elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy megijedt és elment. És már teljesen elfogadja, hogy meleg vagyok.
Alexynek végig igaza volt. Mindvégig másokra kentem az okokat, de csak én voltam az. Nekem törte össze a szívem évekkel ezelőtt. Engem lökött bele a saját magányomba, amit videojátékokkal próbáltam kitölteni.
Apám sosem Alexytől félt visszatérte előtt. Hanem tőlem.

...

A felismerés ólomsúllyal nehezedett rám, görnyedt háttal, kedvetlenül ültem a családom mellett a pálya szélén a meccs alatt. Rátett egy lapáttal Derek csalódott arca is, hogy nincs itt Abby.
A családom észrevette a világfájdalmam, de inkább békén hagytak. Alexy támogatóan mellém ült, jelezve, hogy itt van ha szeretnék beszélni róla. Értékeltem a gesztust, de inkább egyedül akartam lenni.
Vagy Abbyvel akartam lenni.
Nem dobódtam fel a meccstől sem. Nem szeretem eleve a sportokat, de Derekék csapata borzasztóan játszott, a másik csapat már az első félidő vége előtt behozhatatlan előnyt szerzett.
-Jaj, szegény Derek!-sóhajtott fel anya szomorúan. Helen néni csüggedten rázta a fejét, és valamit motyogott az orra alatt.
-Valami történik emberek-Brooklynnak igaza volt. A Derek csapata a pálya szélére vonult, de nem az edzőjük a pálya másik szélén volt, és látszólag majd' megpukkadt haragjában. 
Leesett az állam, mikor megláttam Abbyt a kis hokipalánták sűrűjében. Komolyan magyarázott nekik, a srácok pedig látszólag tök fellelkesültek. Végül összetették a kezüket és egy csatakiáltás után a fiúk visszamentek a pályára, és tele voltak élettel. A barátnőm boldogan mosolygott rájuk, ám a csapat edzője nem örült túlzottan, hogy Abby jobban ért a saját játékosaihoz, mint ő. Kiabálni kezdett a lánnyal, mire önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. Felpattantam a padról és egyenesen feléjük indultam. Elöntötte a szar az agyam, mikor a közelükbe értem és megláttam a fickó vörös, zsíros fejét már remegett mindenem az idegtől. Abby biztosan megérezhette, hogy ott vagyok, mert megfordult, otthagyta a még mindig bosszús pasit és rám mosolygott, azzal a bármit megteszek, ha így mosolyogsz rám mosollyal. Már nem akartam minden áron bemosni pasinak, és mikor  a nyakam köré fonta a karjait teljesen ellazultam. Viszonoztam az ölelést.
-Sajnálom Armin. Nem szabadott volna beleavatkoznom az egészbe-suttogta a fülembe. A halántékához nyomtam a homlokom és megráztam a fejem.
-Én sajnálom. Te csak jót akartál, és ezért csak szeretni tudlak.
A lány apró csókot nyomott a nyakamra, majd a mellkasomba kuckózta magát, ahogy szokta. Elmosolyodtam az ismerős jó érzésre. 
El akartam mondani Abbynek, ami bennem tombol, de a hely tele volt emberekkel, így úgy döntöttem várok, míg kettesben nem leszünk.
Bár ha ez a családomon múlik, sokáig kell várnom.

...

-Biztos, hogy nem vacsorázol velünk?-Kérdezte a Nagyi letörten Abbyt. Az egész White família magába roskadt a hírre, hogy Abbynek haza kell mennie. Mi maradunk még az érettségi szünetben is, de Abbynek pont akkor lesznek vizsgái. Idegesített, hogy nem lehetek vele akkor, sőt, el is határoztam, hogy visszamegyek Chicagoba, de Abby lebeszélt róla, miszerint legyek inkább a családommal.
-Sajnos tényleg vissza kell mennem-válaszolt Abby vagy ezredjére, de már alig bírta visszatartani a nevetést.
Én türelmesen várakoztam az ajtóban, míg a családom kibúcsúzkodta magát. Igaz nem engedte meg a barátnőm, hogy vele menjek, de annyit kiharcoltam, hogy legalább az állomásig elvihessem.
Nem tudtam levenni a szemem a lányról. Mindenkire rámosolygott, nevetett. Nem igazán fogtam még fel, hogy csak úgy felbukkant, és még beszélni sem volt időnk. Amint kibontakoztunk az ölelésből rögtön letámadta őt az egész rokonság, még megcsókolni sem volt időm a barátnőmet. 
Tudom, hogy tudja, hogy éppen nem vagytok túl fényesen. El szót se kellett szólnom. Talán már akkor tudta, mikor nem volt itt, és ezért bukkant fel. Szerettem volna azt hinni.
-Még valamit szeretnék elintézni-mondta Abby, ahogy beültünk a kocsiba. Kíváncsian meredtem rá, de nem adott választ. A táskájában kutakodott, csak akkor nézett fel, mikor kihúztam a kulcsot az autóból és felé nyújtottam.
-Nem ismerem New Yorkot.
Abby megrökönyödve nézett rám. Többször is mesélte nekem, mennyire szeret vezetni, és az autók mindig a nagyapjára emlékeztetik. De ahogy diagnosztizálták a betegségét bevonták az engedélyét, és lehet soha többé nem ülhet volánhoz. Nem mondta sosem, de tudom, hogy ez nagyon szarul érinti. Amikor velem volt gyakorolni mindig hozzáértően beszélt a vezetésről, és úgy látszott élvezi is.
Abby nem mondott semmit, hol a kulcsra, hol rám nézett kétségbeesetten.
-Nem mondom el senkinek-mondtam poénosan, és a kezébe nyomtam a slusszkulcsot. Abby komoly maradt, nem nézett rám, hanem a tenyerébe ejtett tárgyat bámulta.
-Hé!-Az álla alá helyeztem a kezem, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.
-Ennyire bízol bennem?-kérdezte Abby, és mintha félelem csendült volna a hangjában.
-Feltétel nélkül-mondtam neki komolyan. Szerettem volna, ha tudja, hogy amit tegnap mondtam neki arról, hogy elveszítette a bizalmamat bullshit volt. 
Abby mély levegőt vett, majd bólintott. 

...

-Tudod, ez elég szexi.
-Mi?-nevetett fel Abby.
-Te a volánnál-oldalra biccentettem a fejem, összehúztam a szemem, és úgy tettem, mintha most először néznék végig rajta, mióta ott ül. Mintha az utóbbi fél órában nem azt csináltam volna.-Ha még sokáig megyünk, nem garantálom, hogy a helyemen maradok.
Abby felnevetett, de nem nézett rám. Szigorúan csak az útra koncentrált, és egyik kezét sem vette le a kormányról. Nagyon jól vezetett, olyan szintű profizmussal, mint akiből csak úgy árad ez a képesség, természetesen, semmit nem kellett tanulnia hozzá. Ez nem kicsit indított be.
A főútról végül lefordultunk egy semmibe vezető útra. Nem volt kivilágítva egyáltalán. Abbyn nem látszott pánik, rutinosan vezetett továbbra is, így nem aggódtam. 
Az út hirtelen kivilágosodott, és tök olyan volt mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Előttünk egy temető tűnt fel, fekete kovácsoltvas kerítéssel és egyforma hátborzongató sírokkal. Hazudnék ha azt mondanám, hogy először nem fagyott belém a szar a félelemtől, de amint tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen Abby családi látogatóban van egy temetőben inkább elszomorodtam.
Abby leparkolt a kapu mellé. Miután leállította a kocsit nem szállt ki, fej lehajtva ült és a kezét bámulta. Habozott. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy összeszedje magát.
-Tegnap volt apám szülinapja-suttogta rekedten. Nem nézett rám, kifelé bámult, egyenesen a sírtengerre.-Egyedül szerettem volna eljönni ide, de.... Szeretnélek neki bemutatni, Armin. Már ha nincs ellenedre.
Megtörten nézett rám. A szemében lévő keserűségbe bele lehetett volna fulladni, beharapta az alsó ajkát. Nem tudtam semmi értelmeset vagy bátorítót kinyögni, így csak bólintottam.
Abby előttem haladt, a kezemet fogva navigált. Az orromig se láttam, bár nem is bántam. Eleve tök para temetőben járkálni éjszaka, biztos jobban beszartam volna, ha még látom is, hol járok.
Abby végül egy kicsit elszeparáltabb sírnál állt meg. Több mécses égett az apja nyughelyénél, a szülinapja alkalmából több ember is járt itt. Mindannyian kis cetliket, képeket hagytak itt a mécsesek alatt. Csodálattal néztem, hogy valakit, még öt évvel a halála után sem felejtenek el, sőt, még kijönnek és felköszöntik a szülinapján.
Abby leült az apja sírja mellé, és egyesével végignézegette az otthagyott üzeneteket. Némán én is mellé helyezkedtem, hogy támaszt nyújtsak. Abby a vállamra hajtotta a fejét.
Abby és az apja nem hasonlítottak külsőre. Az apjának barna szeme, haja, magas volt és tagbaszakadt. Az egész testét tetoválások borították, kivéve az arcát. Bár abból is alig látszott valami, mert nagy sötétbarna szakáll keretezte az arcát. Első blikkre megrettentem a látványtól, úgy nézett ki, mint egy medve. De megláttam benne az Abbyben lévő dolgokat is: a mosolyuk és a nevetésük ugyanolyan volt, az édesapja mosolyából is áradt a szeretet, vidámság és valamiféle békesség. 
Miután az utolsó papírfecni is a helyére visszakerült Abby elvette a fejét a vállamról és kiegyenesedve az apja sírköve felé fordult. Végighúzta a kezét a hideg kövön. A mozdulat olyan szeretetteljes volt, hogy összeszorult belé a szívem.
-Apa, bemutatom neked Armint. A barátomat, akit szeretek, és miatta nem hullottam még darabjaimra-Abby arcán könnyek folytak le, de nem bánatból. Az arcán apró mosoly játszott, és a szemében sem volt keserűség, ahogy rám nézett.
Sose hittem a szellemekben, vagy hogy egy hallott szerettünk hallhat minket. De éreztem, hogy most mondanom kell valamit. Abbyért.
-Én...-a barátnőm könnytől csillogó arcára néztem. Gyönyörű volt, nemcsak kívül, hanem belül is. Meg se érdemeltem őt, olyan szép és jó ember volt, fogalmam sincs mit tettem azért, hogy őt megkaptam.-Köszönöm Abbyt. Hogy felnevelte. Hogy most az enyém lehet.
A barátnőm mosolya kiszélesedett, megjelentek az arcán azok az imádni való gödröcskék. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg őket.

...

Az állomásra vezető úton szintén Abby vezetett. Elmeséltem neki a tegnap reggel óta történteket. A lány némán hallgatott, és amikor csak tudott, támogatóan pillantott rám.
-Tudod, hogy én azt tanácsolom, hogy beszélj vele-mondta Abby, miközben befordult az állomás parkolójába.-Ne érts félre, de az, hogy elment nemcsak rossz dolgokat eredményezettet. Ha nem ment volna el lehet soha merülsz bele a virtuális világokba, és soha nem derült volna ki, hogy mennyire otthon vagy a számítógépek világában.
Elgondolkoztatott a lány utolsó mondata. Annyi rossz dolog történt már vele, hogy muszáj volt találnia valami kapaszkodót, ami a felszínen tartja akkor is, mikor jön egy nagyobb szarhullám. De nem hittem el, hogy mindenben lehet találni valami jót. 
Abby mintha kitalálta volna a gondolatom, egyenesen a szemembe nézett.
-Tudod mi a jó abban, hogy New York minden iskolája elutasított, mert nem vagyok beszámítható?-Nemet intettem a fejemmel. Abby közben betolatott egy parkolóhelyre.-Hogy Chicagoban kellett próbálkoznom, és végül a Sweetbe kerültem. Hogy megismertelek téged.
Elmosolyodtam a válaszra. Amint a Vörös leállította a motort letámadtam. A tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz. Abby elmosolyodott, és egy könnyed mozdulattal az ölembe férkőzött. Azt hittem, hogy miután lefeküdtem Abbyvel már nem lesz elég a  kocsi ülésén való szende csókolózás, de a lány mindig meg tud lepni. Hevesen támadtam le az ajkait, ő azonban lassú, megfontolt mozdulatokkal válaszolt. A keze a pólóm alá siklott, de nem nyomult tovább. A mellkasomat simogatta, nem terjeszkedett a nadrágom közelébe. Egyszerre volt ártatlan és szenvedélyes, egyszerre áradt szét bennem a nyugalom és dobolt a fülemben a vér. Elöntött a boldogság, és úgy vigyorogtam még a csók közben is, mint egy vadbarom.
Ijesztő, milyen hatással van rám ez a lány.

...

Végül Abbynek majdnem felesleges volt visszamennie. Az érettségik miatt a tanárok áttetették suliidőbe a vizsgákat, a három nap alatt két tantárgyat ha le tudott szegény. De addig is pörgött ezerrel, ahogy szokott: készült a vizsgákra, szervezte a kirándulásunkat. Jövőhéten indulunk Floridába majd Washingtonba és végül New Yorkban zárunk. Az út első felére megvoltak a programok, de a New Yok-i pár napra Abby teljesen ráfeszült.
-Úgyse fogsz olyat találni, ami mindenkinek tetszik-Abbyvel késő este facetimeoltunk, amikor mindenki aludt, mert ha a családom megneszeli, hogy a barátnőmmel beszélek rögtön megrohamoznak, és még köszönni sincs esélyem a lánynak.
Abby elhúzta a száját és elgondolkodva meredt maga elé. A haja kócos kontyban ült a feje tetején, és pizsamaként az egyik otthagyott pólómat viselte. Kicsit kárpótolt a látvány, amiért nem volt itt. Zokni az ölében feküdt, elégedetten csóválta a farkát, Abby folyamatosan vakarta a füle tövét. Szerencsés dög. 
-Ha nem is tökéleteset, de valami különlegest szeretnék-Az előtte lévő füzetet nézte és a száját harapdálta gondolkodás közben.
-Ezt ne csináld.
-Mit?-értetlenül összehúzta a szemöldökét.
-A szájharapdálást. Totál beindít-Abby szája is szeme is elkerekedett meglepettségében, majd vigyorogva leszegte a fejét. A füle is olyan vörös volt, mint a haja. Jó érzéssel töltött el, hogy zavarba hoztam - legalább tudtam, hogy én is olyan hatással vagyok rá, mint ő rám.
Hirtelen Abby telefonja csörögni kezdett. Sután felvontam a szemöldököm.
-Ki hív téged ilyenkor?
Abby pajkosan elmosolyodott.
-Semmi okod féltékenykedni, de most leteszlek.
-Semmi okom, de más miatt leteszel?-Abby felnevetett.
-Majd bemutatom neked, egy nagyon jó barátom. Segít összerakni a New York-i terveket-valószínűleg kiült az arcomra a rosszallás, mert Abby csak nevetett.
-Aha...
-Szeretlek Armin-nézett komolyan a kamerába a barátnőm.
-Persze...-Abby ismételten kinevetett, majd letette a telefont.

...

Mivel suli utolsó két hetére lelép az osztály a hét hátralévő három napjában zártak le mindenkit. Így már nem tanultunk semmit, de akiknek kellett azok vért izzadtak a javítófeleléseken. Abby egész nap vizsgáról vizsgára rohangált, egy pillanatra sem láttam. 
Magyarórán Mr. P senkit sem feleltetett, de felhívta a figyelmünket, hogy a kirándulás alkalmával elmegyünk egy versfelolvasó estre, és ott elő kell adnunk majd egy költeményünket.
-Természetesen nem kötelező, de lerontom egy egész jeggyel az év végit. Itt főleg azokhoz szólok, akik kettesre állnak-egyenesen rám nézett. Bólintottam, hogy felfogtam. De esélytelennek tartottam, hogy írjak egy verset, pláne felolvassam.
Az óra vége felé Abby robogott be a terembe az osztályfőnökkel a nyomában. Elhadarták a fontosabb tudnivalókat a jövőhéttel kapcsolatban, szegény ofő megint nem tudta befejezni a mondandóját, mert kicsengettek. 
-Hé!-Abby elkapta a karom, és a fülemhez hajolt.-Nem akarsz velem a kertben ebédelni?
-Csak nem lekoppintott este a csávód?-gúnyolódtam, és reméltem úgy is jött ki a számon, mert majdnem felnyögtem attól a jó érzéstől, amit a lány szája okozott a fülemnél.
A barátnőm nevetve csóválta a fejét. Megfogta a kezem és egészen a kertészig húzott. Abby nem az a fajta ember volt, aki világgá kürtölte volna a boldogságát, nem szeretett sok ember előtt csókolózni, sőt még a kezemet se fogta meg a folyosón, így most jól esett, hogy ő kezdeményezett. Látszólag nem érdekelte, hogy ki bámul meg minket. A srácok, akik már tematikus nap óta meresztgették rá a szemüket most féltékeny pillantásokat küldtek felém. Legszívesebb az arcukba röhögtem volna. Ő az enyém lúzerek!
Leültünk az üvegház tövébe. Abby félig nekem támaszkodva előhalászott két szendvicset a táskájából. Az egyiket nekem adta.
-Hogy sikerültek a vizsgák?-kérdeztem, miután egy nagyot haraptam a szendvicsbe. Abby megmosolyogta a hörcsögfejemet.
-Egész jól. Bár matekból nagyon nem tudtam semmit, csak a tanárok jóindulatán múlott-mosolygott. Igaz, hogy az egyik teher lehullott a válláról, de még hátravolt a minősítése.
-Biztosan az is sikerülni fog...
-Nem félek tőle... vagyis de, rettegek, de nem magától a folyamattól. Hanem az emberektől. Eljönnek a nagyfejek, akik nem is egy embert látnak, teljesen leszarják, nekem hogy fog alakulni az életem, bármilyen apró hibáért egy csettintésre mindent elvehetnek tőlem. Én nem akarok innen elmenni-a barátnőm összeszorított szájjal meredt maga elé. Megszorítottam a kezét.
-Nem fogom hagyni, hogy bármi rossz történjen-a lehető legkomolyabban néztem rá, ő mégis úgy mosolygott, mint azokra a kisgyerekekre, akik azt mondják szuperhősök akarnak lenni.
Én Abby szuperhőse akarok lenni.
Sokáig csendben ültünk. A lány a vállamra hajtotta a fejét, én pedig a fejére az enyémet. Kivételesen nem járt senki errefelé, így kiélveztük a magányt.

...

Végül úgy döntöttem nem zárkózom el apámtól. Felhívtam és bocsánatot kértem tőle a reakciómért. Mindenki boldog volt, Alexy már le is szervezett csütörtök estére egy közös vacsorát. Nem akartam ünneprontó lenni, így nem szóltam, de nem kis ellenkezés volt bennem. Túl gyors volt nekem a tempó, nem akartam elmenni a vacsorára. Próbáltam kibújni alóla, kértem Abbyt, hogy mentsen ki, de nemet mondott.
-Bármikor felállhatsz, de legalább egy esélyt adj neki!
Így kötöttem ki csütörtök este a családi asztalunknál. Minden ugyanolyan volt, mint eddig: Alexy vitte a szót anyával karöltve, mi Tinával gyakran összemosolyogtunk, miszerint esélyünk sincs megszólalni. Tényleg még a lopott pillantások is ugyanolyanok voltam, csak egy taggal bűvöltünk. Apa arcán egész este mosoly játszott, semmiről nem akart lemaradni, úgy szívott magába minden részletet, mint egy szivacs.
A desszertnél összeakadt a tekintetünk. Megforgattam a szemem Alexy irányába, aki most már ki tudja miről fosta a szót. Apám elnevette magát és tekintete tele volt hálával.
Új esélyt adni nemcsak annak lehet jó, akinek ezt a kegyet megadod. Te sokkal többet nyersz vele. Boldogsággal töltött el az este. Alexy, én és Tina a konyhából lestük, amint Anya és Apa búcsúzkodtak. Összemosolyogtunk.
Talán a filmekbe illő családegyesítések nemcsak a filmekben vannak.


2017. december 29., péntek

93. FEJEZTET
Apás dolgok




Sziasztok!
Istenem, de nehéz belekezdeni ebbe a bevezetőbe. Ez 2017 utolsó Vörös-része, és igaz el-el tünedeztem ebben az évben, de azért elég jó évnek mondanám. A tervem, miszerint lezárom a blogot nem jött be, Armin és Abby önálló életre kelve szabotálta, és csak tovább húzták a történetet. Nem tartanék évzárót, inkább előretekintenék 2018-ra.
A következő évben mindenképpen lezáródik Abby és a Sweet Amoris története. Már a fejemben van a vég, le is van vezetve, és a minden jól megy 100 fejezetet fog megélni a blog. Nem tudom pontosan, hogy mikor fogom lezárni, és nem is ígérem, hogy jövő évben folyamatosan hozom a részeket. Sajnos úgy néz ki, hogy az első két hónap, talán még a harmadik is off lesz, teljes káosz, és ha két fejezetet ki tudok adni, örülni fogok, Előre is sajnálom, de ez most rajtam kívül álló okok miatt alakult így.
Nem tudom, mi lesz a Vörös után. Természetesen írok tovább, mivel ez a hobbim, de nem tudom, hogy fogok-e új blogot indítani. Ha bármi ötletem vagy döntés születne a témában azonnal titeket foglak értesíteni. 
Na de nem húzom tovább, mindenkinek sikerben gazdag új évet szeretnék kívánni és megköszönni azt a sok támogatást, amit kaptam tőletek. Jó olvasást a fejezethez, és hagyjatok lent kommentet, hogy tudjam, miben kell még fejlődnöm. Jó olvasást és puszi nektek,
Dorina :)



Armin apja megkönnyebbültnek látszott, hogy én nyitottam ajtót neki. Kezet ráztunk és behívtam. A férfi épphogy egy lépésnyire merészkedett be, megállt és áhítatosan körbekémlelte a családja élőhelyét. Hagytam neki időt, hogy megeméssze az élményt, hogy itt áll ennyi év után, ilyen közel a családjához. Megható volt látni az arcán az érzelemkavalkádot, ami a sok családi ereklye láttán az arcán megjelent.
-Elképesztő-mondta, szerintem csak úgy magának. A családi képeket nézve eltört nála a mécses. A kép, amit éppen a kezében tartott egy tavalyi karácsonyi portré volt a White családról. Cybil és Tina között állt Alexy hatalmas mosollyal az arcán, Armin kicsit oldalt, a fejébe húzott mikulássapkával lazán állt, alig látszott az arca. Mindenki karácsonyi pulcsit viselt, áradt az egészből a szeretet, meg a család bolondsága. 
Patrick remegő kézzel tette le a fotót. Könnyek nem folytak az arcán, némán, belül tört össze. Csak a válla rázkódott és az arca fájdalmában eltorzult. Talán maga sem tudta, hogy a boldogsága vagy a félelme nagyobb, hogy a családja eltaszítja magától - teljesen jogosan.
Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz a férfit. Hagytam, hogy a vállamra hajtva a fejét lenyugodjon. Még ebben is hasonlított a barátomra - Armin is mindig a nyakam hajlatába hajtja a fejét.
Elmerengtem ezen, és csak az arcomra szegeződő pillantásra eszméltem fel. Armin állt a hálószobákhoz vezető folyosón megtorpanva. Megrökönyödve bámult, a nevemet olvastam le az ajkáról. Megszorítottam utoljára Patricket biztatásként és figyelmeztetésként majd eltoltam magamtól. A férfi nagy levegőt vett és a fia felé fordult. Mindkettőjük meglepődött a látottaktól, hosszú másodpercekig némán álltak egymást fixírozva. Rettenetesen ideges voltam, a számat harapva álltam és lestem a reakciójukat. 
Armin ocsúdott fel először. Megrázta magát és undorodva meredt az apjára. Patrick arcán fájdalom suhant át, igaz csak egy másodpercre. 
-Armin-a barátom mellé sétáltam, és rátettem a kezem a vállára. Felvettem vele a szemkonkatust, némán meg akartam nyugtatni, de megrettentem az utálattól, amit a tekintetében láttam. 
-Te hoztad ide...-nem kérdőhangsúllyal mondta, és a hangja tele volt haraggal. 
-Armin...
A barátom keserűen felnevetett, olyan arcot vágott, mint aki nem is hiszi el, hogy ez tényleg megtörténhet.
-Ő csak jót akart-próbált védeni Patrick. Armin feldúlt tekintete azonnal elhallgattatta szegény férfit.
-Semmi jogod nincs hozzá, hogy megszólalj.
-Armin!-csattantam fel. Teljesen jogos volt a felháborodása, igaz, de nem akartam, hogy a feldúlt idegállapota miatt elrontsa még az esélyét is annak, hogy kibéküljenek az apjával. 
Armin karon ragadott és visszacipelt a szobájába. Tudtam, hogy hiába ideges, sosem bántana, így engedelmeskedtem az akaratának. Becsapta az ajtót maga után és elengedett. Fáradtan rogyott le az ágyára, a kezébe temette az arcát és elszállt belőle az indulat. Mellé telepedtem és próbáltam a támasza lenni, de ellökte a kezem.
-Menj el-suttogta elgyötörten. Vissza akartam kérdezni, de belém fojtotta a szót a barátom azzal, ahogy rám nézett. A szívem egy hatalmas bal horgot kapott, és egy percre elkapott a bűntudat, amiért beszéltem Patrickkel. 
-Armin, ő az apád. Legalább beszélj vele.-próbálkoztam.-Nem teheted, hogy nem adsz neki legalább egy esélyt...
-De, megtehetem. Nem a te tiszted eldönteni mit teszek. De tudod mi fáj a legjobban? Hogy én minden titkodat megtartottam. Védtelek mindenkitől, a múltadtól, a leginkább önmagadtól. Óvtalak, szerettelek, vártam, mindig türelmesen vártam rád. Elmondtam neked a mi van bennem, a legmélyebben, amit senki sem tud. De te kihasználtad, és a hátba támadtál-a szeméből áradó szomorúság teljesen letaglózott. Szólni sem tudtam, csak magamban ismételgettem, hogy Armin javára tettem azzal, hogy szóltam az apjának, és miután megbeszéltek elfelejtjük ezt az egész beszélgetést.
Nem tudtam a barátomra hatni, így összepakoltam, átöltöztem és elhagytam a White lakást. Hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy jobbra fog fordulni a kapcsolatuk Patricknek és a barátomnak, mégis Armin szavai ismétlődtek a fejemben. Lehet, hogy ez a beszélgetés el fog felejtődni a kapcsolatunk során, de én talán sosem tudom majd a szavait kiverni a fejemből.


~Armin szemszöge~


Miután Abby elment még egy jó ideig ültem a szobámban és reméltem, hogy apám veszi az üzenetet és lelép. 
Rettenetesen dühös voltam a barátnőmre. Tudta, hogy mennyire utálom az apám, mégis idehozta. És pont most, a tegnap este után... Úgy éreztem, elárult.
Egy óra múlva merészkedtem ki az odúmból, de apám még mindig itt volt. A kanapén ült. Kínomban elnevettem magam, és próbáltam nem törődni vele. De apámnak mások voltak a tervei.
-A barátnőd-szólalt meg. Csúnya pillantást lövelltem felé, de nem vette fel.-Nem tudta, hogy jövök. Rá ne haragudj.
-Honnan ismered?-a hangom hidegen és indulatosan csengett. Nem tudtam uralkodni a bennem lévő, az évek alatt felgyűlt méregnek. Már az csodának tartottam, hogy nem mostam be az apámnak.
-Összeütköztünk az utcán. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Utána beszélgetni kezdtünk, és elmondta, hogy a barátnőd. Mesélt rólatok, hogy hogy vagytok. 
Jellemző Abbyre. Ilyen szempontból olyan naiv, mindenkinek ad egy második, vagy akár ezredik esélyt is. Mániákusan hisz a szeretetben. És én annyira szeretem ezt benne.
De én nem vagyok ilyen.
-És mit képzeltél? Hogy idejössz, mosolyogsz és minden el van intézve? Nem tudod jóvátenni. Semmivel. Fogalmad sincs, milyen romokat hagytál magad után. 
-Semmi ilyesmit nem hittem, Armin. Tisztában vagyok azzal, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan. Csak... hiányoztok. És tudni szerettem volna, hogy hogy vagytok. Nem bírtam ki, hogy ne lássalak titeket.
Az a férfi, aki előttem volt, mintha nem is az apám lett volna. Mármint kinézetre stimmelt, de ahogy beszélt... Nem volt meg a szokásos gőg, határozottság a hangjában. Mintha egy megtört emberrel beszéltem volna. 
Összekapcsolódott a tekintetünk. Tényleg nagyon hasonlítok apámra. A család szerint csak a szemünkről lehet megkülönböztetni bennünket. Mind a kettőnknek a kék ugyanaz az árnyalata, de egészen mást lehetett kiolvasni belőlük. De apáméban nem azt a keserűséget láttam, mint annyi évig. Összezavart.
Végül apám felállt és távozott. Nem nézett rám, miközben felhúzta a cipőjét, csak az ajtóban szólt vissza, komolyan, egyenesen rám nézve.
-Armin, ha nem szeretnél többet látni, megértem. És tiszteletben tartom a kérésed. De mindenképpen fel kell még keresnem az öcsédet. Tartozom neki egy bocsánatkéréssel.
És távozott. Megint.


~Abby szemszöge~

Eleve nem voltam a legjobban, mikor beléptem a házba, de ott még rosszabb hangulat volt. Frank a konyhapultnál ült, előre bámult a semmibe, az érkezésemre se reagált. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, míg nem a naptárra nem siklott a tekintetem. 
Ma volt apám születésnapja. 
Letaglózó erővel mart belém a hiánya, de az évek alatt most először éreztem azt, hogy talpon tudok maradni. Gondolkodás nélkül sétáltam Frank mellé és karoltam át hátulról. A rendőr megszorította a kezem és továbbra is csendbe burkolózva gyászolt. 
-Mindig rá emlékeztettél-szólalt meg olyan reszelős hangon, mintha ezer éve nem beszélt volna és a hangszálai elrozsdásodtak volna.-Emiatt kerültelek éveken át. Minden egyes porcikádban őt látom. A tetteidben, a gondolkozásodban, a szemedben, a nevetésedben és a mosolyodban. És talán pont emiatt is fogadtalak be.
Frankkel nem voltunk jóban, miután apám meghalt. Én kerültem őt, ő pedig utálatos volt velem. Gyerekkoromban sem rajongott értem, mert apám minden erejét leszívtam a betegségemmel és később a viselkedésemmel. 
Mindenki azt mondta, hogy tiszta olyan vagyok, mint apám. Azt hittem, csak azért mondják a halála után, hogy jobb kedvre derüljek, de talán ők tényleg látják bennem őt. Én nem veszem észre magamon, apám olyan utánozhatatlan egyéniségként él bennem, hogy szentségtörésnek tartom, hogy bárkihez hasonlítható lenne e világban. De ha bárkihez hasonlítana, akit ismerek, tényleg nem tudnám elviselni a jelenlétét a közelemben. Így mindenkit megértek, aki távol tartja magát tőlem.
-El szeretnék menni anyámhoz ma. Biztos örülne, ha te is jönnél-Frank csak félszegen pillantott rám. Pontosan tudta, hogy a nagyival nem jövünk ki olyan jól. Igaz ő próbálkozik, kezdeményezett már, így rajtam volt a sor. 
És meg is tartotta a titkom, így az adósa voltam.

~Armin szemszöge~ 

Feszültséglevezetésként a nap további részében zombikat gyilkoltam. Hiba nélkül vittem végig a szinteket - többet kéne idegesnek lennem.
A nővérem délután érkezett. Szokásához híven még be se lépett teljesen a lakásba, de már kritizált.
-Már indulnunk kellene, Armin! Állj már le azzal a szarral! Istenem, azt hinné az ember, hogy van végre barátnőd és nem ezt kell nyomkodnod...
Nem reagáltam a monológjára. Általában, egy ilyen szituációban Tina puffogva a szobájába vonul, és megvár egy másik családtagot, hogy annak is elhordjon, de most nem ez történt. A mérgelődés ugyanúgy megvolt, de most a szobája helyett a TV-hez csörtetett és kikapcsolta a készüléket.
-Hé!
-Látom rajtad, hogy bajod van. Mond el!-a hangja ellágyult, ahogy az arcomra nézett. Leült velem szemben a dohányzóasztalra, és mindent félredobva, nem törődve azzal, hogy indulnunk kell New York-ba nekem szentelte minden figyelmét.
-Csak...-nem mondhattam el neki, hogy apánk visszatért. Ő is teljesen összetört évekkel ezelőtt. Bár egy részem sikított belül, hogy áruljam el. Tina olyan csökönyös és haragtartó mint én, ő biztosan egyetértene velem.-Összevesztünk Abbyvel.
Tinának elkerekedett a szeme.
-Hogyhogy? Azt hittem még abban a jaj-de-szeretlek fázisban vagytok, ahol még minden rózsaszín... Kipukkadt a buborék?
-Úgy érezem hátba döfött-bukott ki belőlem. A nővérem támogatóan megpaskolta a térdem, és komolyan a szemembe nézett.
-Abby csak érted tette amit tett.
-De pontosan tudta, mennyire nem szeretném látni!-csattantam fel dühösen. Majd leesett, amit Tina mondott.-Tina... te tudsz róla?
A nővérem nagy levegőt vett.
-Véletlenül futottunk össze itt a városban. Először én is úgy reagáltam rá, mint te. De nem erőltette rám magát. Csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Bocsánatot kért. És felajánlotta a segítségét. Teljesen más volt, mint az az ember, akire emlékeztem. Végül anyával elmentünk vele kávézni...
-Anyával? Ő is tud róla?!-akadtam ki. 
-Igen. Ahogy hazaértem az apával való találkozásból valakinek el kellett mondanom, és csak ő volt itthon. De ez nem lényeg. 
-Szóval elmentünk apával kávézni. Anya azt mondta, olyan, mint amikor megismerkedtek. Én megbocsátottam neki, anya pedig még mindig szereti - de ezt te is tudod.
-De...-teljes katyvasz volt a fejemben.-Hogy bocsáthattál meg neki? Mit tett Alexyvel...
-Mindenkinek jár egy második esély.
Idegesen felnevettem.
-Nem hiszek ebben.
-Tényleg nem? És a barátnőd? Ha a társadalom nem ad neki még esélyt, akkor szerinted hol lenne?
Az övön aluli volt Tinától.
-Az más. Ő sosem bántott senkit. Őt bántották.
-Mégis meg tud bocsátani. Példát vehetnél róla. Legalább megpróbálhatnád-adta le a kegyelemdöfést a nővérem, majd elvonult. Természetesen neki és Abbynek is igaza volt. 
-Utállak Tina!
-Én is szeretlek, öcsi!

~Abby szemszöge~

Nagyi első kopogásra ajtót nyitott és Frank nyakába ugrott. A máskor mindig összeszedett Agatha most igaz nem volt szöges ellentéte önmagának, de a haja nem volt makulátlan kontyban, a ruhája sem volt élére vasalt. Az apró lyukak a páncélján jobban meglepettek, mintha a páncéltalan lett volna. Frank hosszan ölelte magához a törékeny asszonyt. Nem volt sírás, nevetés. Csöndben adtak támaszt egymásnak. Furán éreztem magam, ahogy néztem őket. Gyászoltam már ordítva, sikoltozva, sírva, zokogva, de csendesen még sosem. El sem tudtam képzelni, hogy lehet ezt csöndben csinálni, amikor annyi érzelem, fájdalom van benned.
Frank elengedte a nagyit és rám mutatott. Megint szó nélkül. Nagyi tekintete örömmel telt meg, ahogy meglátott, és úgy szorított magához, mintha egy eltévedt gyermeke lennék, aki most hazatalált.
Ami valamilyen szinten igaz is volt.

...

Leszállt az este, mikor kimentünk a temetőhöz. Gyújtottunk mécsest apám és nagyapám sírjánál, akik között csak egy sírhelynyi távolság volt. 
Évekig kerültem a temetőt. Itt tűnt a legvalóságosabbnak a haláluk, és évek teltek el ugyan, de még mindig hinni akartam, hogy egyszer felkelek és ott fognak ülni az ágyam mellett, és noszogatnak, hogy keljek már fel, mert megint elkések a suliból.
-Istenem, ki lehet az az idióta, aki megvette ezt a sírhelyet atya és fia között? Nincs ennek szíve?-pufogott nagyi az apámat és a nagyapámat elválasztó földdarab fölött. Keserű mosolyra húzódott a szám széle.
-Az az enyém-válaszoltam.-Még évekkel ezelőtt vettem meg. Szeretném, ha halálom után azok mellett lennék, akiket a legjobban szerettem ezen a szar világon.
A nagyi összeszorított szájjal, szomorúan meredt rám, de nem kérdezett semmit. Majd' megszakadt a szívem az öreglányért. Én se láttam kevés halált életemben, de hogy ő eltemette a fiát, a férjét, majd az unokáját is elfogja? Nem irigyeltem érte.
Mióta megszülettem nyílt titok a családban, hogy meg fogok halni. Borzasztó pici és gyenge voltam, mikor születtem, nem jósoltak nekem sok jövőt. És igaz lányhoz képest erőssé cseperedtem, de az egészségem nem volt a legjobb. Rossz volt a tüdőm, így félő volt hogy álmomban meghalok, vagy esetleg sportolás közben, ha nagyon kimelegedem. Annyian óva intettek, hogy ezeket komolyan se vettem. Így visszatekintve talán e miatt éltem túl a kritikusabb időszakokat - annyian mondták, hogy meg fogok halni még tizennyolc éves korom előtt, hogy már nem tudtam elhinni. Gondoltam, csak túlaggódás.
Most, hogy már több műtéten estem át és életpróbáló dolgon nem félek a haláltól. Tudom, hogy korábban fogok meghalni, mint a szeretteim, de már nem aggódom az idő miatt. Van időm. Épp annyi időm van, amennyi szükségeltetik. A Halállal nőttem fel, szinte kéz a kézben. Már cimbik vagyunk, bízom benne, hogy távol tartja magát tőlem még egy időre.

...


Megőrjített a csönd. Lüktetett az ér a homlokomon, de a többiek úgy álltak a sírok mellett, mint a kőszobrok. Annyi érzelem van bennem, hogy úgy érzem mindjárt kidurranok mint egy túlfújt lufi. Mindkét kezem ökölbe rándult, az egész testem megfeszült. Nem tudnék magyarázatot adni a robbanás közeli állapotomra, egyszerűen csak a kisebb frusztrációm a csend miatt átalakult teljesen, és már ott jártam, ha nem adom ki magamból, akkor totálisan elönti a szar az agyam.
-Teszek egy kört-motyogtam csak úgy az orrom alatt és megindultam. Frank és a nagyim sem reagált, igaz olyan gyorsan robogtam el mellettük, hogy esélyük se volt a válaszadásra.
Amint eltűntem a látókörükből rohanni kezdtem. Utálok futni, mindig is a legutáltabb része volt a tesióráknak, amikor futtattak, de most jólesett. Egyre csak növeltem a tempót, sosem volt elég ahhoz az abban a pillanatban lévő sebességem, hogy teljesen kiürüljön az agyam. A sírok között szlalomozva sprinteltem, már alig kaptam levegőt, kezdett elhomályosodni a látásom. De sokkal jobban éreztem magam, mert teljesen kiürült a fejem és eltűnt belőlem a tehetetlen düh. Csak a levegőhiánytól kaparó torkomra, a sivatag száraz számra és a szívem heves dörömbölésére tudtam figyelni. Legszívesebben a világ végéig szaladtam volna, de a lábaim feladták. Valamiben elbotoltam, vagy esetleg belegabalyodtam a lépésbe, fogalmam sincs. Már csak arra eszméltem, hogy nincs a lábam alatt talaj, és zuhanok. Nem tompítottam az esését, hagytam, hogy csak megtörténjen. Nem éreztem fájdalmat, mikor nekicsapódtam a vizes földnek - sőt, megkönnyebbültem. A lelki viharom teljesen elcsitult, de a loholástól felforrósodott az egész testem, így jól esett neki a hideg talaj.
Teljesen elveszett az időérzékem, fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amit rohanással töltöttem. Okosabb volt ezért feltápászkodni és visszaindulni - ki tudja, milyen messzire kerültem. A ruhám egyszerre volt átizzadva, hideg és nyirkos. Ahogy felálltam a csontjaimba hatolt a májusvégi esti hideg. Átkaroltam magam és körbetekintettem. Nem volt ismerős a hely, ahová kerültem. Pár sír volt csupán, így vagy a nagyon régi, vagy a nagyon új részén járhattam a temetőnek. A kis tisztásszerűséget susnyás vette körül. A sírfeliratok egyáltalán nem látszottak a koromsötétben. Vállvonva nyugtáztam a tényt, és már elindultam volna, amikor a szemben lévő bokor megrezzent. Nem érdekelt a jelenség, úgy gondoltam valami állat lehet, ám a következő pillanatban megfagyott ereimben a vér.
Egy vörös szempár csillogott a bokorban, és egyenesen engem figyelt.

~Armin szemszöge~ 

New Yorkba menet még beugrottunk Abbyékhez. Bocsánatot kellett tőle kérnem, hogy a fejéhez vágtam azt a sok szart, és elinvitálni Derek meccsére. A kissrác a lelkemre kötötte, hogy elhozom a barátnőmet és nem akartam csalódást okozni neki. Mint az egész családom ő is rajong a barátnőmért, talán ő egy kicsit jobban is, mint az átlag.
Tina leállt a házuk elé, le se állította a motort. Gyorsan kiugrottam, csengettem, kopogtattam, dörömböltem, de senki nem nyitott ajtót.
-Elküldött?-kérdezte Tina szájhúzva, látva, hogy csalódottan visszakullogok.
-Nincsenek itthon. Senki. Nem mondta nekem, hogy elmenne valahova.
-Lehet, hogy az egyik barátnőjéhez ment téged szidni. Nyugi, biztosan semmi baja-vigasztalt a nővérem a maga sajátos stílusában. 
Nem mondanám, hogy megnyugodtam tőle.

~Abby szemszöge~

Nem mozdultam. Egy természetfilmben éreztem magam, ahol az áldozat észreveszi, hogy figyelik, de már nem tud elmenekülni, legfeljebb halottnak tettetheti magát, hátha elmegy a vadállat.
De a lelke mélyén tudja, hogy innen nincs menekvés.
Próbáltam magamba bebeszélni, hogy álmodom. Ez csak egy álom. Ez nem történhet meg. Ő nem lehet itt. Még akkor is mantráztam ezeket a mondatokat, amikor kiegyenesedett, egyenesen a szemembe nézve közeledett felém. Ugyanúgy nézett ki, mint minden egyes rémálmomban. Pánik járta át a testem, és megint védetlen tizenkét évesnek éreztem magam.
Megállt előttem kartávolságra és végigmért. Magamban háromszázszor is pofán rúgtam magam - annyi idő után is így reagálok rá, pedig már semmi félnivalóm nincs tőle. Nem árthat nekem semmit. Mégsem merek még lélegezni sem.
Végtelenségnek tűnő percekig mustrálta a testem. Elundorodtam a pillantásától, és minden porcikám, amire csak ránézett mocskos lett.
-Mit akarsz?-szegeztem neki a kérdést. Igaz nem volt olyan hatásos, mint a fejemben, de legalább nem remegett meg a hangom. 
A mostohaapám egyenesen a szemembe nézett. A vérvörös tekintete tele volt olyan dolgokkal, amitől kirázott a hideg.
-Így kell köszöntened engem, ennyi idő után?-cicegett. A kezét az arcom irányába mozdította, de hátráltam. Csalódás látszott a szemében, de közben eszelős vigyor ült ki az arcára. 
-Nem én vagyok az ellenséged, gyönyörűm. Én mindig is szerettelek, te is tudod-a hangja csöpögött a gúny és a nyájasság beteg keverékétől, amitől felfordult a gyomrom.
A félelem helyét átvette a harag. Már az indulattól remegett minden egyes tagom, de türtőztettem magam. Nem szóltam semmit, összeszorított szájjal vártam a további fejleményeket. Steve vigyora még szélesebb lett.
-Te félsz tőlem.
-Csak undorodom-vágtam az arcába. Az arca dühbe torzult, a keze azonnal ütésre lendült. Magam is meglepődtem, de egy arcizmom sem rezdült, ahogy a tenyere az arcom közelébe ért, felkészülten vártam a csattanást, azonban a mozdulat simogatóvá csendesült. Végigsimított a homlokomtól kezdve a kulcscsontomig, ahol csak hozzámért legszívesebben lekapartam volna magamról a bőrt. A haragja elmeháborodott nevetésbe fulladt.
-Mindig is olyan jó tréfamester voltál szerelmem... Annyira hiányzol! Annyira hiányozni fogsz mikor meghalsz! 
A szemem hatalmasra tágult rémületemben. Ösztönösen hátráltam. A riadtságomtól csak még jobban szórakozott.
-Jaj, de kis butám! Szerinted én megölnélek, mikor te vagy az életem értelme?
Teljesen összezavarodtam. Remegtem, mint a kocsonya. A fejemben villámsebességgel cikáztak a gondolatok. Menekülnöm kellett volna, de a földbe gyökerezett a lábam.
-Ki akar megölni?
A hasát fogva nevetett.
-Ki nem, csillagom?
Nem voltam egy közkedvelt ember New York adott részein. Tényleg igaz, hogy valakik inkább látnának koporsóban, vagy valami súlyos betegségben szenvedve, mint élve és virulva. De senki olyan nem jutott eszembe, aki konkrétan az életemre akarna törni.
-Te tudod, ki az.
-Te is tudod-persze, hogy tudtam. De egyszerűen nem akartam magamnak bevallani. 
A mostohaapám vigyorogva figyelte, ahogy kirajzolódott az arcomra a fájdalom a rájövetel után. Mintha szíven, gyomorszájon, és minden helyen megrúgtak volna, ahol fájni tud.
-Magához méltóan zseniálisan tervezte meg-Steve hangja olyan volt, mintha egy egyszerű estimesét mesélne.-Először megfűzte a bátyád. Könnyű volt visszaédesgetni a fiút, mindig is csak egy szerelme volt: a pénz. Ellopatta a pénzt a fiával, majd nézte, ahogy darabjaidra hullasz. Hogy ellöksz magadtól mindenkit. És meg fogja várni a csattanót, amikor teljesen egyedül maradsz a hazugságok miatt, amivel fedezted a csótány bátyád.
-Miért pont most csinálta? Ezt nyáron is ugyanúgy megtehette volna, akkor is volt Markusnak hozzáférése a számlámhoz-nem bírtam felfogni a dolgot. Vagy lehet csak nem akartam elhinni, hogy anyám a gyilkosom szeretne lenni.
-Megvárta, hogy összeszedd magad, hogy utána még nagyobbat eshess.
-Miért hinnék neked?-nevettem fel idegesen, leplezve, hogy teljesen összeomlottam.-Ha tudnád, miért figyelmeztetnél?
-Én sokakkal ellentétben nem akarlak holtan látni-mosolygott.-És nem ingyen osztottam meg veled ezt az információt.
-Mit akarsz? Nincs semmim... semmim.
-Gyere vissza hozzám-suttogta áhítatosan. Sokkolt az anyámmal kapcsolatos hír, de ez azonnal felrázott, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.-Olyan boldogok voltunk... Voltak vitáink, de milyen kapcsolatban nincsenek, igaz?
Steve-t nem zárták börtönbe, miután elítélték. Nem beszámíthatónak nyilvánították és egy intézetbe vitték. Fogalmam sincs, milyenbe, sosem érdekelt. Megnyugodtam, hogy távol van tőlem.
Tényleg vannak gondok nála a toronnyal. Azt hiszi, szerelmes belém. Miközben ütött engem, aközben is folyamatosan szerelmet vallott nekem. Mindig hangsúlyozta mennyire szép vagyok, hogy anyámnál is szebb. Ő ezért utált.
Így teljesen eltorzult a szerelemről alkotott kép a fejemben, nem tudtam összehasonlítani a dalokban, filmekben lévő szerelmet azzal, amit én éltem át. Rettegtem ettől az érzéstől, senkit sem engedtem közel magamhoz, aki egy kicsit is bepróbálkozott. Armin volt az első ember, akit közel engedtem, és ő törölte ki teljesen a hamis képet belőlem. Helyre kattintott sok dolgot bennem, és ezért csak hálás tudok lenni neki.
-Nem-gondolkodás nélkül mondtam ki a választ. Csak Arminra bírtam gondolni.
Steve oldalra döntött fejjel, mint egy kutya vizslatott. 
-Meg akarsz halni?
-Nem.
Résnyire szűkült szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, ami frusztrált. Végül egy hirtelen mozdulattal megfordult és könnyed, szökellő léptekkel elindult oda, ahonnan jött.
-Mit csinálsz?-értetlenkedtem.
-Elmegyek-szólt hátra a válla fölött.-Nem tudok veled meg a kényszeres halálba rohanásoddal mit csinálni, szívem. Majd megsiratlak, megígérem!
Semmit nem tudtam reagálni, pislogtam és már el is tűnt.

~Armin szemszöge~

Félúton megálltunk egy benzinkútnál. Amíg Tina megtankolta az autót addig én elvonultam telefonálni. Abby egyszer sem vette fel. Mardosott a bűntudat, és ideges voltam, amiért nem tudtam elérni a lányt. Az őrületbe kergetett a sípszó, ami az újabb kudarcaimat jelezte.
Éppen nem vagyok telefonközelben. Ha gondolod, meghagyhatod a telefonszámodat, bár a fene tudja, hogy visszahívom-e. Valószínűleg nem. 
-Szia! Armin vagyok. Figyelj, én... én egy hatalmas hülye vagyok Abby. Egyetlenegy szavamat se gondoltam komolyan. Nem bántam meg, hogy olyan közel engedtelek magamhoz, mint még senkit. És hálás vagyok, amiért te is ezt tetted. És köszönöm a tegnap éjszakát, a világ legboldogabb idiótájává tettél. Hívj vissza azonnal, amit ezt megkapod. Kérlek. Szeretlek.

~Abby szemszöge~

Újra abban a házban jártam, ahol felnőttem. Mint minden rémálmomban. Most is ugyanúgy kezdődött, ahogy szokott. A lábam magától vitt a szobámba. A berendezés ugyanaz, mint kisgyerekkoromban, szívmelengetően nosztalgikus, és mégis kísérteties egyszerre.
Már anélkül tudtam, hogy az ajtóban áll Steve, hogy hátranéztem volna. Az egész szoba sötétségbe borult, és hideg levegő kúszott minden tagomba. Lehunytam a szemem, hogy kiszorítsam a félelmet, de mire kinyitottam a szobám eltűnt és a temetőben voltam. Mozdulni sem bírtam, a pánik mint valami indák megbéklyózták a tagjaim.
Steve mellettem termett, magához rántott. Nyálas csókokkal látta el a nyakam, a keze pedig a nadrágomba csúszott. A fejemben lévő gonosz hangok vad kántálásba kezdtek. Folyamatosan próbáltak meggyőzni arról a hamis valóságról, miszerint amit Steve művel velem az igazi szerelem. De ezek már egyáltalán nem voltak hatással rám. Szorosan lehunytam a szemem és Arminra gondoltam. Hogy ő csókolgat, az ő keze kutakodik a nadrágomban. Visszagondoltam az együtt töltött éjszakánkra, minden egyes apró részletet végigpörgettem a fejemben és Steve eltűnt. Mosolyra húzódott a szám, és boldog lettem - de tudhattam volna, hogy a rémálmok nem végződnek jól.
Hideg fémet éreztem a halántékomon. Ijedten pattant fel a szemem, és minden vidámság eltűnt belőlem. Anyám tartott fegyvert a fejemhez. Nem szólt semmit, megvetően meredt rám, ahogy mindig is. 
-Miért?-suttogtam. Anyám utálatában mindig az volt a legrosszabb, hogy nem értettem az okát. Nem tudtam soha elfogadni a mai napig sem, hogy "csak". Vagy azt, hogy "azért, mert megszülettél". 
Anyám néma maradt. Elégtétel villant a szemében, és életemben először boldognak láttam, amikor elsütötte a fegyvert.


...

Nem ordítva, csatakosan riadtam fel, ahogy a legtöbb rémálmomból szoktam. Egyszerűen felpattant a szemem. Teljesen beparáztam, hogy idegen helyen ébredtem. Félálomban beképzeltem, hogy visszautaztam az időben. Hogy az ajtó mögött áll Steve, álló farokkal, vagy anyám töltött fegyverrel. Kellett jó pár perc, hogy ráeszméljek a valóságra. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ami a tüdőmben ragadt, és visszahanyatlottam a nagyi vendégágyára. 
Egy ideig mozdulatlanul feküdtem. Nem akartam visszaaludni, de felkelni is féltem. Anyám elérte, amit akart. Teljesen összeomlottam. Mintha egy évezred telt volna el tegnap óta. Annyira boldog voltam, szerettem az életet. Most pedig újból szorongok. 
Mi van, ha tényleg meg fog ölni? Mi van, ha nemsokára vége az életemnek? Hiába való volt minden.
Folyamatosan ezen kattogott az agyam. Segítséget kéne kérnem - de mi van, ha bajuk esik nekik is? Soha nem bocsátanám meg magamnak. És annyit titkolóztam már, hogy mivel kezdhetném? Mint minden mással, ezzel is egyedül kell szembenéznem. 
Hérodotosz azt mondta, történelem ismétli önmagát.  Csak az idő, a szereplők és a helyszín változik. De mindig ugyanaz fog történni, nem fog változni bármennyire is igyekszünk. Nincs új a nap alatt. Bármennyire is igyekeztem eddig, visszazuhantam abba a helyzetbe, ahonnan indultam. 
Hérodotosz, te faszkalap, dögölnél meg, hogy igazad van.






2017. december 9., szombat

92. FEJEZET
Mélyrepülés és szárnyalás +16
/Versenyszellem II./





Sziasztok!
Először a szokásos: ezer bocsi a rengeteg késéséért, de biztosan megszoktátok már tényleg sorry XD. Mentegetőzhetnék a basic okokkal, de ez a fejezet egy teljesen más okból késett. Ez a fejezet különösen fontos mint Abby személyiségfejlődése, mint Armin és Abby kapcsolatának szempontjából is, így sokat szöszöltem rajta. Remélem sikerült átadnom azt érzelemkavalkádot, amire a cím is utal, ami Abbyben ebben a fejezetben lejátszódik. Mindenképp hagyjatok kommentet vagy a fejezet alatt, vagy a chatablakban, kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Mint látjátok erre a fejezetre rábiggyesztettem egy +16-os korhatárt, de elég lightos ebből a szempontból, de azért inkább szólok. 
Jó olvasást, és ha nem sikerülne összehoznom még egy fejezetet az idén, akkor előre is boldog karácsonyt, sikerekben gazdag újévet stb, stb.! ^^
Dorina :)



~Abby szemszöge~

A borderline-ban a hangulatingadozásokat utálom a legjobban. Egyszer a csúcson vagyok, majd akár tizedmásodpercek alatt képes vagyok egy hatalmas mélyrepülésre és egy gödör mélyén találom magam. Nem tudok védekezni ellene, csak arra eszmélek, hogy már ott vagyok, és az a gödör olyan mélyen van, hogy bármennyire hangosan kiabálok akkor sem hallja meg senki, és kimászni sem tudok.
A győzelmünk után rettenetesen boldog voltam. Nem bírtam nem mosolyogni, igaz felidegesített, hogy a többiek lemondtak a külföldi kirándulásról a kedvemért, de belül jól esett. 
De amint átvillant az agyamban a szeretteim listája, és ráeszméltem, hogy vagy halottak vagy utálnak a gödör mélyén találtam magam. Az osztály jókedve mintha lepattant volna a bőrömről, és úgy éreztem mellkasomra ültek. Armin megérezte, hogy megfeszülök. Megszorította a kezem, és apró köröket rajzolt a hüvelykujjával a markomba. Ez általában megnyugtat, és igaz sikerült a felszínen maradnom, de a melankóliám nem tűnt el. Armin vállának dőlve bámultam előre és próbáltam olyan szar relaxációs vagy megnyugtató gyakorlatokat előidézni, amiket a csoportterápián csináltattak velünk, de csak az ugrott be, ahogy amiatt pufogok, hogy ezek mekkora hülyeségek.
Néha nagyon ki tudok tolni magammal.
Tisztában voltam vele, hogy a többiek észrevették a változást. Legszívesebben elsüllyedtem vele, mikor magamon érztem az aggódó pillantásokat. Mr. Faraize folyamatosan beszélt, a többiek odaadó figyelemmel, csöndben hallgatták. Ritka az ilyen. Mr. P és Mrs. Oher engem néztek, előbbi pontosan tudta, mi van velem, utóbbi aggódva vizslatott. Magamban imádkoztam, nehogy hangosan érdeklődjön. 
Ahogy megszólalt a csengő megtört a varázs, mindenki hangosan beszélgetni kezdett és pakolni. Az osztályfőnök még mindig mondta, talán be akarta fejezni a mondatot amibe belekezdett, de már nem figyelt rá senki. Kicsit elszontyolodott, de csak vállat vont - megszokta már.
Ráérősen pakoltam el, próbáltam kiszűrni a távozó emberek szánó tekintetét. Armin a telefonját nyomkodta, ugyanabban a pózban ült, mint az órán, várt rám. Jólesett a támogatása, és bár csak elmenekülni akartam a világ elől egyes egyedül de azért értékeltem a gesztust, hogy mellettem akar maradni.
Rosa, Alexy és Viola hosszan megöleltek búcsúzásképpen. Nem igazán érettem mit mondtak, mintha víz alatt lett volna a fejem. Kentin támogatóan megpaskolta a vállam, Jade pedig mélyen a szemembe nézve jelezte, hogy ő is mellettem áll.
Mr. P jött oda a padhoz, mikor kivonult a Banda. Lovagló ülésben elhelyezkedett az előttünk lévő padhoz tartozó szék egyikén. Ismertem már annyira, hogy tudtam, hogy egy hosszabb lelkizős tortúrának akar alávetni, így rögtön, mielőtt megszólalt volna hárítani kezdtem.
-Nincs kedvem beszélgetni.
-Az nagy kár-vonta meg a vállát az irodalomtanár. Összekulcsolt karjait a szék támlájának támasztotta és kíváncsian meredt rám. 
-Min agyal?
-Honnan veszi, hogy bármin is rágom magam?-kínomban nevetnem kellett. Semmi kedvem nem volt most ehhez az egészhez.
-Mindig jár valami a fejében.-Közelebb hajolt hozzám, és lehalkított hanggal folytatta.-És bár nem tudom éppen min akadt ki, de higgye el nekem, nem maga a hibás.
Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek el ordítani a férfival.
-Fogalma sincs miről beszél-tényleg nem tudott semmit arról, amit én éreztem. Minden ember, aki valaha elhagyott engem okolt azért, hogy ez történt, az apám és a nagyapám miattam haltak meg. Ne próbáljon meg nekem együtt érző szentszöveget tartani, mert úgyse fogja sohasem mégcsak a töredékét sem tudni annak, hogy mit jelent ez.
Mr. P nem válaszolt rögtön, csak némán méregetett engem. Majd' szétvetett az idegesség a fickó miatt - el is felejtettem mennyire fel tud húzni.
-Kint megvárlak, jó?-Csak futólag biccentettem Armin felé. A fiú végigsimított a karomon, majd távozott. 
-Miért nem írja le ami magában van?-bökte ki Mr. P. Tudtam, hogy itt van a kutya elásva. 
Vagy két éve egyetlen egy verset sem írtam. A szavak fegyverek lehetnek ha illetéktelen kezekbe kerülnek. A szavak nemcsak építenek hanem rombolnak, tönkretesznek. A szavak képesek gyilkolni.
Irodalmi művet egészen más írni mint zenét. A zene is hatásos, de az irodalomba eleve a legszomorúbb emberek menekülnek. Ott sokkal hatásosabb bármi, amit leírsz. 
Képesek életeket megváltoztatni.
-Nem vehet rá, hogy akár egy szót is leírjak.
-Tudom-a hangja nyugtatóan csengett. Talán megérezte, hogy egy hajszál választ el attól hogy felpattanjak és megüssem.
-De rá akar. 
-Igen. Nézze, Abby, maga fantasztikus poéta. Kár lenne elpazarolni...
-Maga nem látta-szakítottam félbe. Ő nem tudott az egészről semmit. Nem érthette meg, és nem is akarta, ami nem kicsit baszott fel.-Maga nem látta azt a lányt. Nem beszélt a szüleivel. Maga nem olvasta a búcsúlevelét.
-Abby...
-MAGA NEM TUD SEMMIT!-magamból kikelve ordítottam. Remegett mindenem a bosszúságtól. Legszívesebben a lelkemet kiordítottam volna, de amit folytattam volna a mondandóm a torkom elszorult a haragtól és elfojtott hangon ismételtem meg amit kiabáltam.-Maga nem tud semmit.
Felvettem a táskámat és kiviharoztam a teremből. Minél gyorsabban akartam a legtávolabb kerülni az irodalomtanártól, ezért megragadtam az értetlen Armin karját és addig futottam, amíg a tüdőm szúrni kezdett és meg nem kellett állnom.
-Minden...rendben?-lihegett a barátom.-Hallottam, hogy veszekedtetek.
Levegő után kapkodtam, próbáltam összegyűjteni a gondolataimat. Szóra nyitottam a számat, de kiszakadt belőlem az elfojtott sírás, és egy értelmes szót se tudtam már kinyögni. Armin védelmezően átölelt és csitítgatott. Megkértem őt, hogy menjünk hozzájuk. Semmi kedvem nem volt Franknek magyarázkodni.

Olyan egy óra elteltével és egy jó nagy bögre forró csokival később elapadtak a könnyeim. Arminék kanapéján ültünk, a fiú hagyta, hogy némán kisírjam magam a vállán,  jól összevizeztem a felsőjét, de úgy tűnt nem zavarja. Türelmesen várt, míg lenyugszom, simogatta a hátam és apró puszikkal halmozta el a hajamat. 
-Kérsz még egyet?-suttogta a fülembe a bögrére mutatva. Apró mosoly jelent meg az ajkamon és megráztam a fejem.
-Köszönöm nem.
Összeszedtem magam annyira, hogy el tudjam mesélni a történteket. Fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám el neki azt, ami bennem dúlt, hogy megértse. 
-Én csak... Tudod ettől a hirtelen jött szeretetbombától eszembe jutottak azok, akik a múltban szerettek. Az apám. Szinte egy örökké valóságnak tűnik, olyan régóta halt meg. Meg a nagyapám. Az utolsó éveiben demens volt, elfelejtette kik vagyunk, majd otthonba került. Rendszeresen látogattam, beszélgettünk, sakkoztunk. Csak mi ketten voltunk egymásnak. Mindig azt mondogatta, egy éven keresztül, hogyha egyszer engem is elfelejt már nem lesz érdemes élnie. És egy nap, egy évre apám halálának napjának évfordulóján elfelejtett.
-Öngyilkos lett?-Armin olyan szomorúan nézett rám, mint egy kivert kiskutyára. A hangja is halk és megtört volt.
-Igen. Felakasztotta magát-próbáltam megnyugtatni a barátomat azzal, hogy úgy teszek, mintha már továbbléptem volna és nem rázna meg annyira beszélni róla. De még mindig a szemem előtt volt, hogy a teste úgy himbálózott mint egy kilazult óramutató. 
Armin némán megszorította a kezem. Belekapaszkodtam.

Jól esett beszélni a múltról Arminnak. Az anyámról és Markusról is beszéltem, a régi betranches barátaimról, akikkel igaz tök jóban voltunk, de nem bírták azt a sok szarságot ami velem jár.
Sötétedéig meséltem neki a múltamban szereplő emberekről. Kimásztam a gödörből és úgy éreztem, mintha több tíz kiló került volna le rólam, hogy beszéltem egy kicsit Arminnak arról, ami fáj. Úgy tűnt ezt ő is értékeli, figyelmesen hallgatta minden szavam. 
Végül Armin hasa hatalmast kordult, így nevetve tápászkodtunk fel kanapéról és mentünk a konyhába. Felajánlottam, hogy csinálok neki egy szendvicset, amit ő természetesen elfogadott. Már előre leültettem az asztalhoz, mert ha főzök csak láb alatt szokott lenni.
-Min akadtatok össze Mr. P-vel? Hallottam, hogy megemelted a hangod-a barátom akkorát harapott a sonkás szendvicsbe, hogy a falat teljesen kinyomta mindkét pofazacskóját, úgy nézett ki mint egy hörcsög. Mosolyognom kellett.
-Semmi igazán fontosan. Csak idegesíti, hogy nem írok neki verset.
-Miért? Neked van érzéked hozzá. Lefirkantasz valamit és kalap-kabát.
-Megfogadtam magamnak, hogy egy szót sem írok le többé-Armin megállt rágás közben és összehúzott szemmel méregetett.
-Ezt nem értem.
Nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy ért véget a 'csodálatos' költőkarrierem. De annyira jól esett megnyílni Arminnak, hogy szinte gondolkodás nélkül mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
-Megöltem egy lányt. Olvasta a verseimet. Beteg volt, talán depressziós. Írt nekem búcsúlevelet. Olyan volt mint egy rajongói levél. Azt írta olyan nagy hatással voltak rá a szomorú, keserű szavak, hogy úgy érezte tiszteletből meg kell tennie. Hogy ezt akarnám. Hogy ölje meg magát. De én egyáltalán semmi ilyesmit nem akartam-a szám elé kaptam a kezem, hogy tompítsam a feltörő sírást. Armin a kezem után nyúlt, és a vajas ujjaival megszorította azt.
-Nem te ölted meg azt a lányt. Az ő döntése volt, és beteg volt. Egyáltalán nem te tehetsz róla. Értesz engem, Abby?-komolyan a szemembe nézett és teljesen összekent vajjal. Visszanyeltem a sírást.
-Én annyira félek attól, hogy újra megtörténik. Rettegek.
-Ha bármi hasonló történne nem te lennél a hibás. Most sem vagy az. Senki haláláért nem vagy felelős. Nagyszerű szerző vagy, és a szavak mindig  reakciót váltanak ki az emberekből. Akár ilyet, akár olyat. Ez sajna benne van a pakliban.
Tudtam, hogy Mr. P-nek és Arminnak is igaza volt, de lehetetlennek tűnt, hogy újra verset írjak, ahhoz túl nagy volt bennem a félelem.
Armin bátortalan mosolyt villantott felém, majd vigasztalóan megbökte a vállam.
-Akarsz xbox-ozni? Hagyom, hogy nyerj, hogy jobban érezhesd magad.
Nevetve csóváltam a fejem. Hihetetlen ez a srác!
-Játszhatunk. De csak hogy tudd, bármikor megverlek!

...

Végül Armin három vereség után dühöngve kapcsolta ki az Xbox-t. Önfeledten nevettem a jeleneten. A barátom teljesen elfeledtette velem a melankóliámat, szinte észrevétlenül. Biztosan valami varázserő birtokában van, amit nekem még nem árult el.
-A többiek?-érdeklődtem Whiték felől. Már rég besötétedett, és semmi hír egyik jómadárról sem. Armin ajkai cinkos mosolyra húzódtak és vidáman dobta le magát mellém a kanapéra. 
-Alexy és anya előreutaztak Helenékhez New Yorkba. A hétvégén  Dereknek fontos meccse lesz, mindenkit meghívtak a családból. Tina és én holnap megyünk utánuk, ő a barátnőjénél van valami beadandót kell írniuk. 
-Derekék New Yorkban élnek? Ezt nem mondták, mikor találkoztunk-mosolyra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott Armin tág családja. A kis hokispalánta, Derek, az imádnivaló Colin baba, Helen és Erin szinte úgy viselkedtek velem, mintha a lányuk lennék... 
-Aha-vonta meg a vállát Armin.-Manhattanban. Brooklynt ott ismerted meg, nem?
Armint, Brooklyn unokatestvérét igaz egy slamesten ismertem meg, ahogy mondtam, de ennek is volt egy jó hosszú, részeges története. Elnevettem magam, ahogy visszagondoltam azokra a részekre a sztoriban, amire emlékszem. Armin elég furán nézett rám, hogy csak úgy elkezdtem kacagni. Könnyesre röhögtem magam, mire végre abba tudtam hagyni. A barátom már nem is kérdezgetett, csak összeszűkült szemekkel bámult rám, mintha teljesen megőrültem volna.
-Csak arra az estére gondoltam, amikor Brooklynnal találkoztam a Békében-magyaráztam. Armin biccentett, hogy érti, de nem lett tisztább a tekintete.
-Béke?
-Egy kocsma. Ott tartják a slamesteket. 
-Akkor ott gyűlnek össze költők meg ilyesmi?
-Mondhatni, ja.-vontam vállat. Armin akart valamit kérdezni. Mindig amikor kerülgeti a forrókását jól végigmustrál, elidőz minden porcikámnál, mintha olyan érdekes lennék. Most is ezt csinálta, a lábam szinte minden apró milliméterét megvizsgálta a szemével. Türelmetlenül megböktem.
-Mondjad.
-Bepróbálkozott?-Értetlenül meredtem rá.-Mármint Brooklyn. Akkor.
-Számít?-nevettem fel.-Azt hittem megbeszéltük ezt a féltékenykedés-dolgot.
-Nem féltékenységből. Egyszerűen... tudni szeretném mi volt előttem.
Jogosan akarta tudni, ebben igazat kellett adnom neki. Egyrészt ő is megosztotta velem az előéletét, másrészt igaz magamnak sem vallottam be, de rettentessen érdekelt, hogy ki volt előttem még Armin életében. Mindent tudni akartam róluk, és igaz tudom, hogy Armin szeret és nem csalna meg, ezért nem is vagyok féltékeny, de a múlt az egy más tészta. 
-Flörtölünk, ő elhívott randizni, de nemet mondtam-adtam választ Armin Brooklynnal kapcsolatos kérdésére. 
-Miért?-értetlenkedett. Mélyen beszívtam a levegőt - nem volt könnyű erről beszélni.
-Senkivel sem randiztam Armin. Egy csóró, drogos poéta voltam, aki csak a feketeséget látta ebben a rohadt világban. Senkit nem engedtem magamhoz közel.
-Egy randin se voltál még?-Armin szemöldöke a plafonig szaladt. Keserű mosolyra húzódott a szám. 
-Nem, nem voltam.
-Miért nem mondtad?-háborodott fel a barátom. Vállat vontam.
-Sosem kérdezted.
A Kocka hosszan elmerengett, majd félve kérdezte.
-Akkor te sosem...?
-De-Armin arcán átsuhant valami keserűség, majd csak biccentett. Kínos csönd állt be. Tudtam, hogy miket gondol rólam Armin és igaz alapjáraton teljesen hidegen hagy, ha valaki ribancnak gondol, de hogy ő annak hitt mintha a szívemre rátapostak volna. Minél előbb tisztázni akartam a helyzeteztet, és gondolkodás nélkül kicsúszott a számon, amit mindenki előtt titkoltam.
-Megerőszakolt. A mostohaapám-olyan régóta fojtottam magamba ezt, hogy a hangom szinte robotszerű, ahogy kimondtam. 
Hideg kúszott fel a gerincemen, magam előtt láttam az arcát, a vérvörös tekintetét. Éreztem a leheletének az alkoholszagát, hallottam ahogy üvölt, hogy nézzek rá, a hörgéseit miközben elélvez. Próbáltam visszatartani a levegőt, hogy elveszítsem az eszméletem, hogy ne kelljen átélnem újra ezt a borzalmat. Már könnyek se jöttek a szememből, teljesen halottnak éreztem magam. 
Armin tekintete tele volt szomorúsággal, ahogy rámnézett. Némán egymás szemébe mélyedtünk hosszú perceken keresztül. Tudom, hogy valahol mélyen ő ezt tudta, csak annyira nem akarta, hogy igaz legyen, hogy elzárta ezt a gondolatot.
-Armin én szeretlek és szeretnék a tiéd lenni mindenféle módon-a hangom iszonyú halk és rekedt volt, mikor végre megszólaltam, mintha száz éve egy szót se szóltam volna.-Azt akarom, hogy megérints. Mindenhol megérints és én is minden egyes porcikádat érezni akarom.
Armin megremegett a szavaimtól, és reszketegen vett nagy levegőt.
-Abby...-mielőtt bármit is mondott volna gyorsan közbeszóltam.
-De annyira félek tőle, hogy őt látnám. És nem akarlak bántani.
-Nem bántanál...
-De, bántanálak. És ezt te is tudod.
Armin tekintetében harag villant. Szó nélkül felpattant a kanapéról és elém állt. Kerültem a tekintetét, de ő keze közé fogta az arcom lehetetlenné tette, hogy elforduljak.
-Nem, nem tudom. Nem foglak bántani, és főleg te nem fogsz engem.-A kezem után nyúlt és összefűzte az ujjainkat.-Bízol bennem?
Mély levegőt vettem és bólintottam. Teljesen megbíztam Arminban, de a félelem még mindig ott lüktetett minden tagomban.
A barátom kézen fogva bevezetett a szobájába. Végig szorosan mögötte haladtam, és olyan hevesen vert a szívem a mellkasomban, hogy biztosra vettem, hogy hallja. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, hogy egyáltalán nem csináltam semmit, csak kapaszkodtam a Kocka kezébe, mint egy kisgyerek az anyjáéba. 
Arminon egyáltalán nem látszott idegesség. Tetőtől-talpig végigmért, majd pajkos mosoly jelent meg a szája szegletében. A tekintetéből magabiztosság sugárzott, és annak ellenére, hogy a fejem kisírt volt, a hajam kócos és egy bő pulcsi volt rajtam, amit Armin adott kölcsön, mert fáztam úgy látszott, hogy a fiúnak tetszettem. Ezt elképzelhetetlennek találtam.
Talán kívülről nevetségesnek hathatott, hogy szótlanul álltunk egymással szemben, a szoba közepén távol az ágytól, de mégsem cseréltem volna el. A barátom rajongással teli tekintettel nézett rám, ami olyan jól esett, hogy legszívesebben diadalkört futottam volna. A kezével cirógatta a pulcsiból kilógó bőrt, a nyakamat, a kulcscsontom és az arcomat. Végigkövette az ujjával az arccsontomon húzódó heget, a homlokon lévő forradást. Undorodtam a sebhelyeimtől, sokáig még a gondolatától is rosszul voltam, hogy valaha rájuk nézzen akár, de most szinte szexisnek találtam, hogy hozzájuk ér.
-Semmi olyat nem fogunk tenni, amit te nem akarsz Abby-szólalt meg suttogva Armin. Komolyan nézett a szemembe.-Te irányítasz. Oké?
Bólintottam. Igaz rettegtem, de akartam. 
Közelebb léptem hozzá és a tarkójára csúsztattam a kezem. Eszembe jutott, hogy este, mikor lefekszünk és mielőtt összebújnánk mindig egyesévvel csókolja meg a felső és az alsó ajkam, és olyan hosszan szokott jóéjt csókot adni, hogyha nagyon fáradt vagyok akkor már a csók közben álomba szenderülök. Utánoztam őt, mire ő belemosolygott a csókba és a derekamat átkarolva viszonozta azt. Most is megvolt ugyan a lábkocsonyásító érzés, de már nem csupán csókolóztunk. A kézbe adtam a lelkem, és csak remélni tudtam, hogy nem tör darabokra.
Meg akartam érinteni őt. De félreérthetetlenül mindenhol - a teste minden apró részlettét, és ismerni akartam a lelkét is, megérinteni azt is. A kezem a tarkójáról a pólója szegélyéig lecsúszott. Armin nem állított meg, tényleg az én kezemben volt az irányítás. Ez egyszerre töltött el önbizalommal és félelemmel. 
Mielőtt agyalhattam volna azon, hogy mennyire parázok megragadtam a pólója szegélyét és felfelé húztam. Armin jelezve, hogy támogatja a döntésem a feje fölé emelte a kezét, mint egy jóllakott napközis. Nevetve bújtattam ki a pólójából, de rögtön belém szorult a kacaj ahogy felfogtam, hogy félmeztelenül állt előttem.
A kezem és a szemem egyszerre indult felfedezőútra a mellkasán. Látszott a testalkatán, hogy évekig úszott, leginkább a szélesebb vállán és a kezdetleges hasizmán, ami inkább megmaradt hasizom, ha pontosan akarunk lenni. Mégsem a szálkás felsőteste nyűgözött le a legjobban a fiúban. Az apróságok, amitől ő ő volt magával ragadtak: az apró szeplők a válla és a kulcscsontja környékén, a leheletnyi anyajegy a köldökénél. 
Sosem értettem, hogy az emberek miért vágynak arra, hogy a párjuknak tökéletes legyen a teste, az olyan személytelen és mű, mintha egy tucatbabával akarnál lefeküdni, nem azzal az emberrel, akit szeretsz. Nekem sokkal jobban tetszenek Armin testén azok, amik csak rá jellemzőek, minthogy mindenhol izmot lássak.
Ahol csak hozzáértem Armin megremegett és tűzforróvá vált a bőre. A reakciója nem kis elégedettséggel töltött el, már magabiztosan nyúltam a nadrágja gombjai után. A barátom egész testében megfeszült és visszatartotta a lélegzetét, amíg az ágyékánál ügyködtem. Éreztem, hogy vágyik rám, amitől vigyorognom kellett. 
Armin lerugdosta magáról a nadrágot és úgy kapta le magáról a zoknit mintha égetné a lábát. Nevetnem kellett a jeleneten, de Armin hamar belém fojtotta egy gyengédnek nem mondható csókkal.
Az ágy felé hátráltunk. Amint egymással szemben leültünk Armin megszakította a csókot és várakozón, de egyáltalán nem követelőzőn nézett rám. 
-Nincs rajtam szexi fehérnemű-pánikoltam be újra. Alapból mínuszról indultam a kisírt fejem miatt a szexiség-skálán, és a fekete, agyonhordott bugyi és melltartó sem fog ezen segíteni. Armin csak nevetve csóválta a fejét.
-Akkor hülye tudsz lenni-apró puszit nyomott az orrom hegyére, majd egymás után vette le rólam a rétegeket, először a kölcsönpulcsit majd a pólómat. 
Ahogy ott ültem előtte melltartóban és ő némán vizslatott akkor esett le, hogy eszembe se jutottak a sebhelyeim, csak a béna melltartóm. Erre nevetnem kellett. 
Képzeltem már el ezt a pillanatot. Hogy ülök előtte felső nélkül, ő nézi a foltokat és a hegeket a testemen, és képzelgés mindig azzal ért véget, hogy elundorodott a forradásoktól. Így hihetetlennek tűnt, hogy Armin tekintetében nyoma sem volt undornak. Úgy nézett rám, mintha én lennék a legszebb lány, akit valaha kívánhatott volna. A kétségeim - magam sem hittem el -, de a barátom szemébe nézve eltűntek. Nem érdekelt a sok folt és heg, a szar melltartó - attól ahogy rám nézett szexinek éreztem magam. 
Úgy éreztem mintha a föld felett lebegnék, csak arra kaptam észbe, mindketten fehérneműben fekszünk, és Armin a melltartóm csatjával szerencsétlenkedik. Végül kétségbeesetten átadta nekem a terepet, és én nevetve, egy kézzel megbirkóztam a problémával. Armin pufogott, amitől még inkább nevetnem kellett. 
Imádtam olyan szempontból Armin barátnője lenni, hogy mindig meg tudott nevettetni. Például soha nem hittem, hogy valaha szex közben fogok ilyen felszabadultan nevetni, de vele mégis tudok. Egyáltalán nem érezem például azt cikinek, hogy nem tudta kikapcsolni a melltartóm, mert inkább nevettünk rajta, és nincs ennél nincs természetesebb.
Az érintések és a csókok elmélyültek. Mindkettőnkről lekerült a fehérnemű. Nem is tudtam melyikünk bőre forró, már nem tudtam hol kezdődöm én és hol végződik ő. Armin a homlokomnak döntötte az övét, és végig egymás szemébe néztünk, miközben belém hatolt. Sokkal közelebb éreztem így magamhoz, amikor mozogtunk addig tartottam a szemkontaktust míg már nem tudtam nyitva tartani a szemem és ívbe nem hajlott a hátam. Egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, egyszerűen csak átadtam magam az érzésnek, teljesen átadtam magam a fiúnak akit szeretek. 
Csodálatos volt, még ha nem is volt tökéletes. A kis tökéletlenségekben rejlett igazán az, ami olyan jóvá tette az éjszakát. Soha nem éreztem magam még ilyen szépnek és szexinek, és ezt csak is Arminnak köszönhetem.

...

Másnap korábban keltem mint a barátom. Nem akartam felkelteni, így kölcsönvettem tőle egy pulcsit, egy boxert és kimentem reggelit készíteni. Tudom, hogy Armin szereti, ha készítek neki valamit, így nekiálltam gofrit sütni. 
Nem telt sok időbe, a tésztát hamar összeállítottam és ki is sütöttem, utána pedig kerestem feltéteket. Javában kutattam a hűtőben tejszínhab után, mikor csöngettek. 
Próbáltam zajtalanul az ajtóhoz osonni és elfordítani a kulcsot a zárban, de ez mind értelmetlenné vált amikor megláttam ki van az ajtó mögött.
-Patrick!