2017. június 25., vasárnap

84. FEJEZET
Pacsirta



Sziasztok!
Már nem is magyarázkodom a késéséért, szerintem megszoktátok azért sorry :D 
De azért remélem a késés ellenére tetszeni fog nektek a fejezet. Fogalmam sincs, mikor tudom megírni a következőt, próbálok kéthetente felrakni egy fejezetet. Nem szeretném már sokáig nyújtani Abby történetét :)
Köszönöm azoknak, akik még mindig olvasnak, a rengeteg kattintást, több mint 130000, Úr Isten! Külön ölelés a kommentelőknek, akik vagy lent, vagy a chaten életerővel töltenek fel, királyok vagytok! 
Jó olvasást, és ha esetleg még nem olvastátok volna a novelláimat, oldalt mindent linket megtaláltok hozzájuk. ^^
Szép nyarat nektek
Dorina :)





~Abby szemszöge~

Tisztában voltam vele, mit vállalok a projekthéttel. Mindenki vájkálhatott a múltamban, és ez korábban aggodalommal töltött el, de mostanra elpárolgott minden félelmem. A lezárás útjára léptem, ami most már kezdett kiegyenesedni a sok bukkanó után. Vannak történetek, amiket talán sosem tudok megemészteni bármennyi idő telik is el, de már tudok beszélni róluk, és ez is fontos. Pár nagyobb lépés választ el attól, hogy búcsút intsek a szorongásomnak, ami éveken keresztül irányította az életemet, és ebbe belegondolva őrjöngeni tudnék a boldogságtól. 
Boldog vagyok. Úgy érzem, boldog vagyok, és ahogy ezt hangosan is kimondom a tükörbe nézve, az arcomra mosoly kúszik, és elnevetem magam. Csak a jó dolgokra koncentrálok: a Bandára, Castielékre, Kennedyre, aki olyan jól beleszokott a társaságunkba, és Arminra. 
Az egyik hátramaradt nagyobb lépés vele kapcsolatos. Azt szeretném, hogy ő mindent tudjon, hogy tényleg lásson engem. Félelem kellene, hogy meghallgatja a kazettákat, de egy csepp félelem sincs bennem. Tudom, hogy szeret engem annyira, és én is őt, hogy ne álljon közénk ami elmúlt. 

Egész héten meg sem álltam, a projekthét kész káosz volt. Lejártam a lábam, teremről teremre, csoportról csoportra rohangáltam, de egyáltalán nem bántam. Mindenki adott a véleményemre, melegség költözött a mellkasomba attól, hogy éreztem, megbecsülnek. Mindenki köszönt nekem, kedvesek voltak, de nem estek át a ló túloldalára, nem kezdtek el babusgatni vagy lesajnálón nézni rám. Hatalmas volt a stressz mindenkin a pénteki nyílt nap miatt, de nem akartam, hogy kapkodás legyen az egész hét. Mert az alkotófolyamat nem erről szól, ez az egész projekthét nem azért volt, hogy még több idegesség legyen az életükben. Próbáltam oldani a feszültséget mindenféle random dologgal, és szerencsére partnereket is találtam. Volt, hogy elkezdtünk a folyosón zenélni, vagy a színházasak hívták a többieket különböző drámás hülyeségbe. Kennedy azt mondta, évek óta ne látott ilyen lelkesedéssel csinálni semmit, és talán igaza volt. 
Csütörtökön késő délután - inkább kora este -, lezártuk a munkát, minden csoport elkészült a produkciójával, vagy épp azzal, amin dolgozott. Örömkiáltás söpört végig az egész sulin, a tömeg az udvarra tódult és tartottunk egy rögtönzött stresszlevezető-bulit. Castiel elővette a gitárját és énekeltünk, felvásároltuk a büfét, mindenki tele szájjal énekelt vagy beszélgetett. A csendesebb diákok sem maradtak ki, ők az megszokott némaságukkal ringatóztak a zenére, vagy épp segítettek az italok és a kaja kiosztásában. Én az emeleti ablakból gyönyörködtem a látványban. Az egész hetes rohangálás, és a lábamon lévő felvállalhatatlan számú vízhólyag megérte: ahogy mindenki együtt bulizott elfelejtődtek a hierarchikus viszonyok, senki nem bántott senkit. Csodálatos látvány volt.
Castielhez csatlakozott Lysander és Vicktor is, táncdalokat kezdtek játszani. A tömeg elégedetten kiáltott fel, és mindent, ami a kezükben volt eldobva rohantak a rögtönzött tánctérre. Nem bírtam nem nevetni a látványtól, ahogy Rosa és Alexy irányítva a diáksereget vonatozni kezd. Végig tekeregték az udvart, csak akkor hagyták abba, amikor már nem volt hova menni. Majd előkerültek a legbénább táncmozdulatok: először a twist, majd a fantázianévvel ellátott csodák. 
Kennedy a fának dőlve állt kezében a rajzfüzetével. A fejemet ingatva méregettem, de szerencsére nem csak én gondoltam azt, hogy nem kéne ott állnia. Carla állt meg előtte, táncba hívta, Kennedy azonban nem adta meg magát könnyen, azonnal magyarázkodni kezdett, de a lány nem engedett. Megfogta Delevigne kezét és magával húzta a tömeg közepébe, hogy ne tudjon megmozdulni. Kennedyn látszott, hogy teljesen zavarban van, nagyon bele kellett harapnom az ajkamba, hogy fel ne nevessek hangosan.
Mindenkinek vannak démonjai, és ez alól senki sem kivétel. Carla teljesen megváltozott mióta bennragadtunk együtt a kémia terembe. Inkább úgy mondnám, hogy önmaga lett. Próbált mindig megfelelni mindenkinek, főleg Ambernek, ezért átvette a viselkedését, sokszor keresztbe tett nekem e miatt, de nem tudtam hibáztatni. Mindenki akar tartozni valahova, mindenkinek kellenek barátok. 
De nem csak Carla lett más, hanem az említett szőkeség is. Mióta visszajöttem hangját se hallottam, Rosék mesélték, hogy kifordult önmagából, de nem hittem el egészen addig, míg a saját szememmel nem láttam. Ma reggel állított meg Amber, bocsánatot kért mindenért, amit ellenem elkövetett, akár cselekedet, akár gondolat szintjén. Egy percre teljesen lesokkolt, majd vállatt vontam.
-Meg se történt-válaszoltam, Amber pedig boldogan biccentett felém, és társult Irishez. 
Átrendeződött az egész osztályunk. A lányok klikkjei változtak a legtöbbet, Amber lemondott a méhkirálynő szerepéről, Iris bizalmat szavazott neki. Peggy Kimmel nyomult, egész jól kijöttek.
Li és Charlotte nem változtak, nem nyitják ki annyit a szájukat, de még mindig van egy kis sértett királynő viselkedésük. Carla Melodyval lett tök jóban az elmúlt pár hétben, míg nem voltam. 
És ami a legnagyobb boldogsággal töltött el: Vicktor kérelmezte az igazgatónál, hogy átjöhessen a mi osztályunkba, és az meg is engedte: jövő héttől Vicktor is b-s lesz!
Végignéztem a tömegen a többieket keresve. Kennedy felszabadultan ropta a nála vagy kétszer alacsonyabb lánnyal, nevettek és beszélgettek; Alexy és Rosa még mindig a két leghülyébb volt a társaságban - csak az én barátaim -, Dajan és Kim szintén hülyültek (ők vajon együtt vannak?); Jade és Viola együtt ringatóztak a pálya szélén, hihetetlenül aranyosnak tűntek; Kentin már megint kergette az alsóbb évfolyamos csajokat - most nem a kilencediket, hanem a tizediket, haladás -; Nathanielt a barátnője szintén behívta táncolni, szegénynek tök idegen volt a közeg, de legalább jót lehetett nevetni rajta. 
-Ez mind maga miatt van-szólalt meg mellettem az igazgatónő. Mosolyogva figyelte a tömeget, és rám is rám mosolygott.-Köszönöm.
Nem az volt a tervem, hogy a Sweetbe jöjjek. Csak annyira kifutottam az időből, hogy augusztusban jöttem könyörögni az igazgatónőnek, hogy adjon egy esélyt, vegyenek fel. Ő megkönyörült rajtam, és a sok fejfájás ellenére, amit neki okoztam sem hátrált ki mögülem, támogatott az osztályfőnökömmel karöltve. Szegény Faraizének nehéz dolga volt velem. Igaz sokat szidtam őket, de most visszanézve tudom, hogy mindent csak értem tettek.
-Én tartozom köszönettel hogy itt lehetek-suttogtam a tömeget bámulva.
-Életem egyik legjobb döntése volt, hogy felvettem magát-jelentette ki az igazgatónő. Gyengéden megszorította a felkarom, majd magamra hagyott a gondolataimmal.
-Abby!-talált meg Rosa nem sokkal később.-Mit állsz ott? Gyere, táncolni!
A barátnőm arca ragyogott a boldogságtól és az izzadságtól, szívesen mentem volna vele, de fontosabb dolgom volt. Még egyszer visszapillantottam az udvar irányába, de ő nem volt ott.
Nekem pedig vele kellett lennem.

~Armin szemszöge~

A gomb megnyomása után egyszerre vert le a veríték és futott végig a gerincemen a hideg. Óráknak tűnő másodpercekig csak a szalagok súrlódását lehetett hallani, és a kattanást, ahogy megtettek egy kört, majd éles csipogás szakította meg ezt, jelezve, hogy elindult a felvétel.
Meglepetés!-Abby hangja hasított bele a semmibe. Érezni lehetett, hogy mosolyog, de hangjából csöpögött a keserűség.-Remélem nincs más terved az estére, mert ez hosszú lesz. Vegyél elő rágcsát, helyezd magad kényelembe. Most meghallgathatod utolsó öt évem történetét. Érezd magad megtisztelve, mert minden mocskos kis részletet megtudhatsz, ha végighallgatod a kazettákat. Ma nincsenek kívánságok, csak végighallgatod az életem. Vagyis azt, hogy miért lett vége. Nincsenek szabályok. Egyszerűen leülsz, és végighallgatod. Nem muszáj elmondanod senkinek sem, sem tudomást venned arról, amit hallottál. Elfelejthetsz. Nem törődhetsz vele. De a részeddé fog válni a történtem. A részeddé fogok válni, így nem teheted meg, hogy nem veszel tudomást rólam. Nem tudsz majd elfelejteni, és éppen ez a célom. Az utolsó kívánságom, ha úgy tetszik. Ez nem egy pillanatnyi döntés eredménye. Ne végy semmibe! Legalább most ne.
Leállítottam a felvételt. Nem bírtam tovább hallgatni, úgy éreztem, ráültek a mellkasomra. Ez rosszabb volt bárminél, amit eddigi életemben tapasztaltam.
Lekaptam magamról a walkment, és visszatettem a kazettával együtt a dobozba, és jó mélyre taszítottam az ágyam alá. A fejemben folyamatosan hallottam Abby elgyötört hangját, legszívesebben a falba vertem volna a fejem.

Egész héten nem jutottam előre. Abbyvel párszor futottam csak össze, a projekthét miatt folyamatosan le volt foglalva. Többször is próbáltam elmondani neki, hogy képtelen vagyok még egyszer a fejemre tenni a walkment, de nem tudtam az arcába vágni. Boldognak tűnt, mosolygott. Ezért inkább én is mosolyogtam rá, mikor keresztezték egymást az útjaink, majd visszamentem a pincébe, ahol meghúztam magam a napokban.
Csütörtökön, ahogy lezártuk a munkát rögtön elslisszoltam. Mindenki kibaszott boldognak tűnt, én meg nem tudtam hová tenni magam, így jobbnak láttam lelépni. 
Folyamatosan azon kattogtam, hogy miért akarja Abby, hogy én mindent halljak? Szerinte képes lennék úgy a szemébe nézni nap mint nap, hogy tudom hol verték meg, vagy épp mikor tört össze végleg, és mit csináltak vele, vagy ő épp mit csinált magával? Meg tudnám úgy csókolni, hogy tudom hogyan kiabált évekig segítségért, de senki nem hallotta meg?
Az ágyamban feküdtem, arccal a falnak, így nem láttam, hogy mögöttem settenkedik, csak a kezét éreztem meg a vállamon. Összerezzentem és ijedten fordultam hátra. A szemem még jobban elkerekedett, ahogy megláttam Abbyt mosolyogni felettem. 
Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, elfelejtettem mosolyogni, még egy pillanatra még levegőt venni is. 
Abby leült mellém, a mosolyába szomorúság keveredett, ahogy megérezte a nagy katyvaszt az irányomból. Az ujjaimat az övébe fűztem, sokáig néztem a kapcsolódási pontot közöttünk, mire megszólaltam.
-Képtelen vagyok rá.
-Nem kényszerítelek semmire. 
-Miért szeretnéd, hogy halljam?-kérdeztem a szemébe nézve.
-Csak meg akarom akadályozni-motyogta, és lefeküdt mellém, az oldalamba temette az arcát, hogy ne lássam őt.
-Mit?-felé fordultam, megfogtam az állát, hogy ne tudjon elbújni. A szemében megfejhetetlen érzelemkavalkádot láttam. Nem szólalt meg, a tekintetét az enyémbe fúrta, és magamat is megleptem, de szavak nélkül megértettem, mit akart nekem mondani. Félt attól, hogy esetleg elhagynám, ha később bármi olyan dolgot mástól hallanék vissza, amit nem épp mástól kellett volna hallanom. A félelme alaptalan volt, megmosolyogtatott az, hogy attól fél, hogy elhagyom, pedig egy éve arra vágytam, hogy együtt legyünk. Semmiért sem adnám oda ezt.

Abby végül úgy döntött, hogy elégeti a kazettákat. Még nem lépett tovább teljes mértékben, de azt mondta, hogy ez lenne a legjobb annak érdekében, hogy még egy lépést haladjon előre, így bepattantunk anyám kocsijába, és kivezettünk az erdőbe.
-Semmit sem ér a sok harc a múlt ellen, ha én magam őrizgetem a legfájdalmasabb részét-mondta, miközben száraz ágakat gyűjtöttünk a máglyához. Próbáltam végig éreztetni vele, hogy száz százalékosan támogatom mindenben, kialakítottam a fahalmot, amíg ő keresett egy tűzcsiholó szerszámot. A dobozt a méltó helyére, a tábortűz tetejére dobtuk, majd meggyújtottuk az egészet. 
A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a halom lángra kap, és lángnyelvek az ég felé csapva emésztik a múltját. Mögé álltam és átöleltem, ő feléledve a dermedtségből szorosabban vont magához. A fejemet a vállán nyugtattam, és a fülébe suttogtam.
-Minden oké?
Habozott, nem válaszolt. Egymásba kulcsolta az ujjainkat, majd ahogy az utolsó lángocska is kihunyt elfordult a halomtól, mintha már szóra se lenne érdemes az a kupac és megcsókolt. 
-Köszönöm-suttogta. A hajába túrtam és kezdeményeztem még egy csókot üzenve, hogy egyáltalán nincs mit köszönnie. 

...

-Merre voltatok?-kérdezte rögtön Kayden, amint beléptünk az ajtón. Abbyn kijött az egész hetes fáradság, lerogyott a kanapéra, és magával húzott engem is. 
-Az erdőben-ahogy leültem a lány a vállamra hajtotta a fejét, és hogy ne kelljen Kaydenre néznem - aki még mindig a "megöllek" nézéssel illetett -, a bekapcsolt tv képernyőjére szegeztem a tekintetem.-Elégettük a kazettákat. 
Kayden meglepve nézett Abbyre, majd rám emelte a tekintetét és hosszasan bámult. Mióta ismerem a pillantása mindig tele volt gyilkolási tervek milliójával, ha rám nézett, de most nem. Úgy nézett, mint aki nem hiszi el, amit lát, majd csak biccentett felém. Nem bírtam magamban tartani a megkönnyebbült sóhajt, hogy végre nem kell féltenem az életem, elfogadott. Abby kuncogott a reakciómon.
Az este további része sem telt eseménytelenül. Abby húga száguldott le pár perccel később az emeletről, és amint meglátott rögtön barátkozni kezdett velem. Elképesztő, mennyi energia van abban a kiscsajban, nagyon megkedveltem. Igaz alig bírtam tartani vele az iramot, egyfolytában mondta, és másodpercenként váltogatta a témákat. De a legjobban az nyűgözött le, mennyire közvetlen volt velem, semmit nem kellett bizonyítanom, ő rögtön úgy kezelt, mintha régi jó barátok volnánk, és ez nagyon jól esett. Beszélgettünk filmekről, játékokról, a hétköznapokról. Szinte mindenben egyet értettünk. Ijesztő, hogy a lelki társam egy tizenkét éves kislány.
Kiara épp a kedvenc filmjéről beszélt, majd hirtelen az ujját a szájához emelte és elhallgatott. Értetlenül néztem rá, ő magyarázatképp Abbyre mutatott. A barátnőm a mellkasomba bújva aludt. 
-Már megint túlhajszolta magát-csóválta a fejét rosszallóan Kayden.-Felvinnéd?-nézett rám. Én csak biccentettem, óvatosan eltávolodtam tőle majd az ölembe vettem. Álmában átkarolta a nyakam és a mellkasomba fúrta az arcát, szorosan tartott, amikor le akartam tenni az ágyára, akkor sem engedett el.
-Ne menj el-suttogta felriadva, álmos hangon.-Maradj velem..!
-Mennem kell-megsimítottam a haját, és puszit nyomtam a homlokára. Minden vágyam volt vele aludni, de nem tehettem meg. Vissza kellett vinnem a kocsit anyámnak, és most, hogy bízik bennem Kayden őt sem akartam magamra haragítani. 
Abby levette rólam a kezét, és sértődötten a párnájába fúrta az arcát. Amikor el akartam tőle köszönni, csak duzzogott megnevettetve engem.
Kiara hosszan búcsúzkodott tőlem, mindig eszébe jutott még egy olyan dolog, amit még meg akart nekem említeni, így legalább egy fél óráig álltam a bejárati ajtó előtt a cipőmben. Az vetett véget a búcsúnknak, hogy megérkezett Frank az őrsről. Kezet fogtunk - nem szorította meg annyira a kezem, mint vártam, ez már haladás -, majd kitessékelt a házából. Igaz nem rajong értem, de legalább nem akar megölni. 
-Hé!-szólt utánam Kayden, mikor már a kocsit nyitottam fel. Ijesztően magasodott felém, és kicsit betojtam, alig van megvilágítva a felhajtó, itt simán kinyírhat. Mindezek ellenére megálltam, és vártam, mit fog mondani.
Kínosan sokáig bámult rám szó nélkül, végül pedig a kezét nyújtotta. Először azt hittem meg akar ütni, össze is rezzentem, de csak békejobb volt. Kinevetett, ahogy megrettentem. Barátságosan kezet ráztunk, egyáltalán nem szorongatta meg a kezem, hogy megszopasson. 
-Boldoggá teszed, és ezért csak hálás tudok lenni neked-mondta Kayden.-Soha nem láttam még ilyennek őt. Nagyon szeret téged.
Fogalmam sem volt, mint mondhatnék, de szerencsére a fiú nem várt el tőlem semmit, megveregette a hátam - utána nem kaptam levegőt, de mellékes -,  majd visszament a házba. A kocsiból még láttam, ahogy Kiara az ablakból integet nekem, és visszaintettem neki. Önkéntelenül elmosolyodtam, hihetetlen nagy tag ez a gyerek.

~Abby szemszöge~

Amikor az ember mindent percre pontosan eltervez, valami biztos elcsúszik. Ha egy másodpercnyit is, de elcsúszik, és minden dugába dől. Ez amolyan kimondatlan szabály a fontos napokra. A szervezésnél sosem jut eszünkbe, majd amikor bekövetkezik a fejünket fogva mormoljuk "ó, tényleg!", de akkor már késő. 
Ez a gondolatmenet ment végig bennem, ahogy felkeltem péntek reggel. A szívem felugrott a torkomba, levert a víz a gondolatra, hogy valami ma balul süljön el.
Ma van a nyílt nap, több ezer ember előtt kell bizonyítanom, ami nem frusztrál, hanem egyenesen pánikot idéz elő bennem. Próbáltam elterelni a  figyelmem, így rögtön kikeltem az ágyból, és intéztem a dolgaimat. Nem figyeltem a reszkető kezemre, a stressztől ólom nehéz tagjaimra. Még a nap sem volt az égen, hajnali fél ötkor riadtam fel. Lecammogtam a konyhába, feltettem a kávét főni, majd hozzáláttam a reggeli készítéséhez. Ahogy előpakoltam a hozzávalókat megszállt a nosztalgia. Régen minden reggelt így kezdtünk Kennedyvel: felkeltünk, elkészítettük a reggelit, én felkeltettem Skyt, majd együtt elfogyasztottuk a készített kaját. Elkészültünk, és közösen megindultunk, elvittük Skyt oviba, majd mi suliba mentünk. A koránkeléstől alig bírtunk az első pár órában nyitva tartani a szemünket, de minden kómás percet megért Sky boldog, tejfogas vigyora, mikor meglátta, hogy Kennedy mit rajzolt neki palacsintatésztából. Mindig valami mást alkotott, Skyt levette teljesen a lábáról, előfordult, hogy meg se akarta enni, annyira tetszett neki. 
Elkészültem a tésztával, amikor Zokni sprintelt le a lépcsőn, egyenesen felém. Körbeszaglászott, majd ugatni kezdett. Próbáltam csitítgatni, de teljesen feleslegesnek bizonyult.
Zokni szolgálati kutya, hozzám lett idomítva. Megérzi, ha épp a padlón vagyok, vagy készülődik egy roham, és jelez valakinek, aki segíthet, vagy elterel valami csendes helyre. Ahogy megérezte a pánikom, ész nélkül csaholt, hogy felhívja rám a figyelmet. Máskor nagyon hálás lettem volna neki ezért, de most még jobban lüktetett az ér a homlokomon, nem akartam mindenkit felverni, hisz felesleges. Nem fogok megnyugodni, míg a nap végére nem érünk, és amúgy is: kell ez a drukk, hogy végigcsináljam. 
Egy perc se telt, Kennedy már a lépcsőn állt, látszott rajta, hogy most pattant ki az ágyból. Megszokta, hogy éberen aludjon miattam, és bármi van, készen létben álljon. Most is féltve végigmért, majd ahogy konstatálta, hogy nincs olyan komoly baj, mint egy roham, mellettem termett és szorosan a karjába zárt. 
Rengeteg rohamon túl vagyok, így kialakultak már azok a módszerek is, amivel Kennedy le tud nyugtatni. Azzal, hogy megölel talán a legtöbbet segít, mint lelkileg, mint fizikailag, így addig ölelt most is, amíg helyre nem álltam. 
Csengettek. Kennedy elengedett, hogy vegyen magához kávét, én pedig ajtót nyitottam. Kicsit megnyugodtam, Zokni  is abbahagyta az ugatást, ami sokat segített azon, hogy legalább ne lüktessen az ér a nyakamon és a halántékomon. 
-Hát ti?-néztem az ajtóban álló ikerpárra. Alexy vidáman átölelt, szinte ugrált, olyan jó kedve volt. Kérdőn néztem Arminra, de ő csak nevetett.
-Ne törődj vele, örüljünk inkább annak, hogy nem nyafog-mondta, és nem is kellett olyan sokáig néznie, rögtön észrevette az idegességemet. A két keze közé vette az arcom, megcsókolt, de úgy, hogy elfelejtettem arra a pár pillanatra, hogy min idegeskedem, sőt, még a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Miért nem találkoztam én ezzel a fiúval évekkel ezelőtt? Nem kellett volna se alkoholhoz, sem nyugtatókhoz nyúlnom, már a csókja teljesen ellazít. Sosem fogom megunni, ahogy megcsókol.
-Szexi pizsi-nézett végig rajtam visszafojtott kacajjal Armin, miután szétváltunk. 
-Kényelmes!-védtem a kinyúlt, rajzfilmfigurás együttesemet, mire a barátomból kiszakadt a röhögés. Többször is a hasába bokszoltam, de csak  nevetett.
Sky nyöszörgése vonta magára mindenki figyelmét. A húgom életfájdalommal az arcán csoszogott le a lépcsőn, ledőlt a kanapéra, arccal előre.
-Miért kellett ilyen istentelenül korán kelni?-motyogta a díszpárnákba. 
-Jó reggelt!-köszöntötte vidáman Alexy, lehuppant Sky mellé. A húgom pontosan olyan arccal nézett a fiúra, mint általában az emberek. Néha én se értem, miért csattan ki annyira Alexy, és mi örülni való van. De szeretem benne, hogy még a legkisebb dolgoknak is akkora mosolyt villant, hogy ha nem lesz minden színesebb, de egy árnyalattal világosabb lesz, az biztos.
Majd Alexy és Sky minden figyelmét magára vonta a sülő palacsinta, a konyhába telepedtek Kennedy mellé, és bámulták a serpenyőt. Alexy még Kennedyt is bámulta, bejött neki a srác alvós szettje: még nem volt ideje pólót felvenni, de Alexy ezt nem is bánta, a nyálát csorgatta Kennedy focista felsőtestéért. 
Kihasználva, hogy a többiek nem figyelnek, Armin ölébe telepedtem. A tarkóján lévő fekete tincsekkel játszadoztam, egyszerűen csak jó volt a közelében lenni. Miközben én a hajszálait tekergettem a fülembe szuszogott, a mellkasa szorosan az enyémnek nyomódott, így éreztem a szíve lüktetését és a teste melegét is. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy elmerüljek ebben a pár másodpercben, mélyen elraktároztam magamban, hogyha bármi gond is lenne a jövőben, fel tudjam idézni majd ezt. 
-Rajtad nincs melltartó?-szakította meg Armin a pillanatot, de nem tudtam haragudni ezért, kitört belőlem a nevetés.
-Alváshoz nem szoktam felvenni-világosítottam fel a szemébe nézve. Ő csak huncutul nézett vissza rám, a nyakamhoz hajolt, és belecsókolt. Melegség öntött el, lehunytam a szemem és a hajába markoltam. Egy pillanatra még a Föld is megállt forogni, az idő is megállt, a levegő is megdermedt. Azt kívántam, bár ebben a boldogságbuborékban maradhatnék örökre.
De persze ez lehetetlen.
A telefonom csipogása rántott vissza a valóságba. A szemem felpattant, gépes mozdulatokkal másztam ki Armin öléből és nyúltam a mobilért. Nath írt, miszerint hol vagyok. Először fel se fogtam, mizu, majd az órára néztem. Már fél hét is elmúlt, nekem pedig hatra kellett volna ott lennem megcsinálnom a hangtechnikát, és elvégezni az utolsó simításokat. 
Villámtempóban készültem el, kezdődő pánikban kezdtem összegezni hangosan, mit is kéne csinálnom, de valahogy mindig beleakadtam. Végül Kennedy elvállata, hogy csekkolja a díszítést és a festményeket, Alexy a jelmezekért és a tervezett ruhákért vállalt felelősséget. Arminra pedig rábíztuk Skyt, és indultunk is, persze miután Kennedy talált egy pólót.

~Armin szemszöge~

Olyan gyorsan hagyta el mindenki a házat, hogy fel se tudtam fogni, mi történik. Az ajtó csapódására riadtam csak fel, körbenéztem és csak Kiara ült a konyhapulton és reggelizett. A tányérjára halmozta az összes maradék palacsintát, magához vette a tejes dobozt és letelepedett a kanapéra. Mosolyogva megütögette a helyet maga mellett, én pedig mellé is telepedtem. Az ölembe rakta a tányért, felkelt és táskájával tért vissza.
-Mit akarsz nézni?-beletúrt a táskába, és kivett pár CDt és sorba tette az asztalra. 
-Mik ezek?-mindegyik tok jelöletlen, fekete volt, ötletem sem volt, mit akar Kiara.
-Színházi felvételek és focimeccsek-magyarázta, miközben a tokokat rendezgette zavarában.-Abby mindig bevitt régen a színházba a próbákra, és előadásokra. Kayden meccseire is mindig elmentünk. Hiányoznak, egyszerűen csak próbálom kitöltetni az űrt.
Ahogy Kiara kerülte a tekintetem és a tokokat birizgálta igazán gyereknek tűnt, fejbe vágott, hány éves is ő valójában. Igaz csak pár napja ismerem személyesen, de a beszédstílusa és az életkedve mindig többnek mutatta, pedig csak egy tizenkét éves kislány, akinek hiányzik a bátyja és a nővére. Hihetetlenül megsajnáltam. Nem vagyok jó a lelki cuccokban, ezt mindig Alexy csinálta, azért inkább csendes támaszként kiválasztottam egy krimidarabot, amit reggelizés közben megnéztünk. 
A krimi egy Agatha Christie mű volt, az Egérfogó. A darab egy isten háta mögötti kis panzióban játszódik, ahová különböző vendégek érkeznek: kócos, vörös hajú, epezöld kockás nyakkendőt viselő, kaján vigyorú walesi fiatalember, Christopher Wren; az agresszív, parancsoláshoz szokott és a kákán is csomót kereső, zord külsejű Mrs. Boyle; a katonás eleganciájú, keménykötésű, magáról semmit el nem áruló Metcalf őrnagy; a pipiskedő, a hölgyeket szatír módjára vizslató külföldi, Mr. Paravicini és egy különösen férfias nő, Miss Casewell. A panziót vezető újdonsült házaspár, Giles és Molly Davis a nagy munka közepette tán észre sem veszi, milyen különös alakok szálltak meg náluk. Azután az intézményt egy hatalmas hóvihar a szó szoros értelmében elvágja a külvilágtól. Ám az aggodalom akkor hág a tetőfokára, amikor a rendőrség síelni tudó embere mégis eljut a Monkswell-vendégházba. Az ifjú Trotter őrmester ugyanis azért tette meg ezt az emberpróbáló utat, hogy beszámoljon az egybegyűlteknek a két napja, Londonban történt gyilkosságról, s hogy közölje velük, a tettes itt van közöttük, és újból ölni készül…
Sosem szerettem a különösképpen a színházat, a darabokat untam, a sulival rendszeresen jártunk, és a tanárnő más kiismert, azért maga mellé ültetett, így játszani se tudtam. A családom a teljes ellentétem, ők imádják az egész színházi világot, Alexy anyának mindig színházjegyet vesz. 
Igaz most se volt túl sok kedvem a színdarabnézéshez, de Kiara miatt belementem, hogy felvidítsam. Magamat is megleptem de nem unatkoztam, sőt. Kiara biztos vagy ezerszer látta a darabot, de nem szólt semmit, miközben tippelgettem, feszülten figyeltem minden apró jelre, hogy rájöjjek ki a gyilkos, Kiara arcáról is próbáltam olvasni infót, de tökéletes pókerarcot vágott. Imádtam az őrült Christopher figuráját, az egész krimihangulat bejött. Értem már miért olvas annyi krimit Nathaniel.
Abby karaktere, Miss Casewell hasonló volt önmagához, így nem lepődtem meg annyira, hogy tökéletes alakítást nyújtott. Mintha ráírták volna a férfias, mégis vonzó, szarkasztikus humorú, tökös karaktert, ahogy néztem önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, jó volt látni, mert úgy látszott, élvezi is Abby amit csinál.
Végül nem sikerült megtippelnem a gyilkost, de a darab még egy ideig nem engedett el, a hangulat a bőröm alá férkőzött. A suliba menet Kiarával is végig csak a színészekről, történetről, jelmezekről beszélgettünk - Abbyn ing, öltönynadrág és mellény volt, fehér-fekete-vörös szín-összeállításban, az akkori szőke haja kontyba volt fogva, jól nézett ki benne. Külön megjegyeztem, hogy megemlítsem neki az akkor viselt vörös rúzst, mert iszonyú dögös volt benne.
Ahogy beléptünk a suliba rögtön összenéztünk, mind a kettőnk álla leesett. Abby túlteljesítette önmagát.
Mikor beléptem, hirtelen nem esett le, hogy a gimiben vagyok. Mintha egy művészkávézóba, vagy klubba léptem volna be, a falakon festmények, áradt mindenhonnan a művészet és az emberszeretet, mindenki mosolygott, halk zene szólt a rádióból, kávé és süti édes illata keveredett a nevetéssel és a kellemes jazzel. Az igazgatónő úgy mosolygott, hogy nem hittem, hogy tud, a tanárok mosolyogva beszélgettek a szülőkkel - lehet nem lesz mindenki megszopatva? -, a szülők azt se tudták, hova nézzenek, teljesen lenyűgözte őket a látvány. Az iskolalátogatók, akik a jövőben járhatnak ide, ők is az állukat kapargatták a padlóról, mint mi Kiarával. 
Abbyt a folyosó végén szúrtam ki. Ragyogott az arca, épp egy idős házaspárral beszélgetett. Csillogott a szeme, gyönyörű volt, ahogy mosolygott, az egész szoba fénnyel telt meg, ahogy nevetett.
-Na?-tátogta felém, ahogy észrevett, és körbemutatva a gimin. Félve beharapta az ajkát, a szemében bizonytalanság csillant. Nevetve megráztam a fejem: nem hittem el, hogy nem látja, milyen fantasztikus lett itt minden, és most is bizonytalan magában.
-Csodálatos vagy-tátogtam vissza. Abby válaszmosolyáért bármit megadtam volna, hogy örökké láthassam. 
Addig bámultam a lányt, míg el nem tűnt a folyosó végén, majd nekiindultam megkeresni az anyámat.

~Abby szemszöge~
Ahogy beléptem be a gimibe, mindenki tettre készen várt engem, várták az utasításaimat. Igaz reggel teljesen betsresszeltem, de ahogy kész helyzet elé lettem állítva minden idegességem elmúlt, rögtön kapcsoltam és irányítottam. Mindig is olyan ember voltam, aki ha alkotni vagy szervezni, rendezni kellett a kezébe vette az ügyet, és nem adott alább az elképzeléseiből. Most is azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, így nem fogtam vissza magam. 
A fejemben az egész gimi egy művésznegyeddé változott. A folyosók galéria kialakításúak, a pincében a filmek levetítésére művészmozit rendeztünk be, a tornateremben pedig a táncosok, drámások, a bandák, énekesek, szavalók fognak előadni, egy barátságos színpadon, az egész terem olyan, mintha egy speckó klubba ülne be az ember, a székek mellett kis asztalok, a fal mellett terülj asztalkám, ahonnan ki lehet szolgálni magunkat kávéval és sütivel. Mint a slamesteken szokás, itt is van zsűri, a régi színházigazgatómat és egy költőbarátomat hívtam a két művészetes tanárunk, Mrs. Oher és Mr. P mellé. Az emeleti tantermek öltözők, a lentiek pedig elkülönített beszélgetőhelyiségek, ami szintén átveszi a kávézóhangulatot.
Kilenckor nyitott az iskolakapu, addig rengeteg elintéznivaló volt, de mindenki száz százalékosan odatette magát, így nem okozott gondot az idő. Hiába vártam, hogy valami elromlik, az élet ma kegyes volt velem, sőt. A színházigazgató hozott magával pár színészt, régebbi művészismerőseim, költők, írók, zenészek, festők is ellátogattak a gimibe és felajánlották a segítségüket. Valaki képeket adott a díszítésbe, valaki a diákoknak tartott lelkesítő beszédet a fellépés előtt, valaki a jövőbeli tanulókat fűzögette. Mindenki kivette a részét a melóból.
Az utolsó hajrában Rosa megfogta a kezem, bevezetett a mosdóba és emberi arcot varázsolt nekem, hogy normálisan nézek ki a vendégek előtt. Eltüntette a kialvatlanság és az idegesség nyomait, mire kijöttem már elfogadhatóan néztem ki. 
Kilenckor tömegesen tódultak be az emberek, annyiszor fogtam kezet és mutatkoztam be, hogy az ujjaim elzsibbadtak, és már gépesen mondtam a nevem. Teljesen feltöltött energiával már az első pár perc is hiába fájt a kezem, be se léptek az emberek teljesen, már áradoztak. Odajöttek hozzám olyan szülők, akiket régebbről ismertem - Castiel-, Lysander-, Nathaniel-, Rosa szülei, Cybil és Tina is, de minden más osztálytársam szülei is bemutatkoztak nekem, és mondott pár biztató szót. 
Az első két órában meg se álltam, csak akkor tudtam nagyobb levegőt venni, amikor elkezdődtek a helyszínes programok. Először a filmvetítést iktattuk be, én nem ültem be, próbáltam megtalálni Armint. Egy percet se tudtunk beszélni, csak egy-kétszer akadt össze a tekintetünk, ahogy lett volna alkalom, mindig megtalált valaki a problémájával. 
Fogalmam sem volt, hol lehetett Armin. Mindig olyan helyen húzza meg magát, ahol el tud bújni, de most nem igazán volt ilyen. Egyedül a kertész klubbot hagytuk békén, de a barátom és a természet erősen taszítják egymást. 
Mégis úgy döntöttem, megnézem. Az udvaron azonban elkaptak a színészek, akik az ottmaradt tömeget szórakoztatták azzal, hogy közismert és musical dalokat énekeltek, vagy egy már ikonikussá vált jelenetet eljátszottak. Próbáltam elsettenkedni a tömegbe olvadva, de azonnal lebuktam. Ákos, akivel sok darabban alkottunk egy párt a kezem után nyúlt, a háttérben felcsendült a Rómeó és Júlia musicalből a Pacsirta szomorú dallamai.
Pánik öntött el. Régen nem produkáltam magam tömeg előtt, ahogy megszólalt a zene egyszerre éreztem, hogy mindent elfelejtettem a stressz hatására, és egyszerre jutott eszembe minden egyes mozdulat és hang. 
-Már a mozdulatokat se tudom-próbálkoztam a kibújással Ákosnál, de ő már jól ismert, csak kinevetett, és tekintete azt üzente "ezt ki hiszi el?".
A zene elhalkult, és elkezdődtek Ákos sorai. Megragadta a kezem, az udvar közepére húzott, majd eltávolodott tőlem, mintha távozni készülne. 
-Légy erős, Júlia! Pacsirta szól, úgy sír a hangja!/A törvény átkozott hatalma űz most innen el!-Ákos lassan énekelt, hogy fel tudjak eszmélni és becsatlakozni. Ösztönösen ragadtam meg a kezét, ahogy távolodott tőlem, mintha nem tudnék nélküle élni. Ettől a mozdulattól mintha időt utaztam volna, tizennégynek éreztem magam, amikor először játszottam Júliát. Tökéletesen el tudtam játszani a naiv lánykát, aki alig lát a szerelemtől, igaz, azt se tudtam még mi is az. 
-Ne menj még, Rómeó! Csak fülemüle szól az ágon!-az első sort úgy kezdtem meg mint három éve, de rögtön kizökkentett a hangom mássága. Nem játszhattam úgy, mint régen. Nem az a ember voltam, mint aki tizennégy évesen. A hangom, a stílusom, az érzéseim és a gondolataim is megváltoztak. Nem tudtam visszanyúlni a kislány kártyához. Teljesen át kellett formálnom Júliát, hogy magamévá tudhassam. Mindezt pár másodperc alatt, miközben minden egyes tekintetet éreztem... szedd össze magad!
-Az őrület közel van, érzem, most szorítsd még kezem!-úgy szorítottam Ákos kezét, hogy biztosan fájt neki. A hangom reszketett, az egész testem úgy remegett. Csak arra eszméltem, hogy partnerem jobban megszorítja a kezem jelezve, hogy most kell kilépnem az ölelésből. Automatikusan szakadtam el Ákostól, fordítottam hátat neki. 
Lehunytam a szemem. Azt se tudtam, ki vagyok, mihez nyúljak, hogy ki most Júlia. De a zene nem hagyott gondolkodni, jött a következő sorom. Megfordultam, Ákos mögött elkaptam Armin tekintetét. Villámcsapásként ért a felismerés: ő az. 
-Nem akarok, nem is tudok így élni tovább!-Mindenki hallgatott, a hangom mint kés a vajat, keményen és durván szelte a levegőt. Valahogy Armin látványára minden összeállt bennem, magabiztosság csendült a hangomban, és annak is éreztem magam. Talán a szerelem tényleg megváltoztatja az embert. 
-Így tarts, kérlek, míg vége nincs az éjnek/Átfogva téged, meghalni véled!-Ákos magához rántott, és átkarolt, úgy énekeltem a következő soraimat. Lehunytam a szemem, és Armin illata kúszott az orromba, a derekamon nyugvó kéz az övé volt. Szembefordulva Ákossal barátom fekete fürtjei és kék szeme köszöntöttek. A kezemmel beletúrtam a mindig kusza fürtökbe, a hangom megbicsaklott az utolsó szavakra. Mert Júlia is ezt érzi: szerelmes, bele se akar gondolni a halálba, fél tőle. Hisz végre boldog lett Rómeóval, ha a halál elszakítja őket, ő vele fog tartani, már ekkor tudta. 
-Téged, téged akarlak, míg csak élek!/Hát maradok, ha kérsz, bár halálom lehet! Míg ránk nem rontanak, én melletted leszek!-Rómeó nem akarja bajba sodorni Júliát, de a józan észt végül legyőzi a szerelem, és hiába távolodott el, a szólója végére Ákos már ismét a karjában tart. Igaz Júlia szereti őt, szeretne önző lenni, és azt mondani, hogy akkor tényleg maradj, de túlságosan szereti a fiút, így ellöki magától, és keserűen énekli:
-Oh, nem! Kérlek! Kint vár az élet!-Minden tagom bizsereg az izgatottságtól és az adrenalintól. Rég nem éreztem így, már kicsivel több mint két éve nem álltam színpadra, nem is tudtam, mennyire hiányzott a színészet. Hatalmas önbizalomfröccsöt ad, ha érzed, hogy jól csinálod amit csinálsz, ha eltalálod. Most tagadok az önbizalomtól, úgy érzem, Júlia ott van bennem, hogy egyenesen én vagyok. Igaz nem a Rómeóm áll velem szemben, de tudom, hogy tudja, hogy minden egyes mozdulat, hang, és levegővétel neki szól.
-Így tarts, kérlek, míg vége nincs az éjnek/Átfogva téged, meghalni véled!/Átfogva téged, meghalni végül véled!-Az utolsó sorokat összeölelkezve, duettben énekeljük. A zene lassan elhallgat, Ákos rám mosolyog és megölel, a fülembe suttogja, hogy örül, oké vagyok, de alig hallom őt. A fülemben dobol a vér, a szívem úgy kalapál, hogy mindjárt elpatkolok szívinfarktusban, remeg az egész testem, elájulok e pillanatban, de mégis... Mégis diadalkört tudnék futni. Megcsináltam! 
Ákos kézen fog, együtt meghajolunk. A filmvetítésnek vége volt, így mindenki látott énekelni, Uram Isten több mint ezer ember előtt énekeltem megint!
Az emberek mosolyognak, vastapsot kapunk, már vagy tízszer meghajoltunk, de még mindig megy az ováció. A barátaim arcán ugyanazt a boldogságot látom, mint a magamén, Kennedy pedig ahogy szokott, elérzékenyült, Sky a nyakában ülve tapsol a leghangosabban, nem láttam így mosolyogni évek óta. Könnyek gyűlnek a szemembe a boldogságtól, visszapislogom.
Az igazgatónő végül betereli a tömeget a tornaterembe, én Armint keresem, de sehol nem találom. Talán nem is volt itt, nem is őt láttam? 
Karok fonódtak a derekamra. Rögtön megismertem a barátomat, mosolyogva fordultam meg és vetettem magam a karjaiba. A mellkasába fúrtam az arcom, és hagytam kijönni az örömkönnyeket. 
-Ezután ne hidd, hogy békén hagyunk az énekléssel-suttogta a fülembe mosolyogva Armin. Felnevettem olyan önfeledten, ahogy már évek óta nem, legszívesebben a karomba zártam volna az egész világot. De most megteszi Armin is.

...

Az utolsó vendég napnyugta után hagyta el a gimit, addigra annyira elfáradtam, hogy állva elaludtam volna. Szerencsére a takarítást elvállata az osztály, én elbúcsúztam a régi ismerősöktől, megköszöntem mindent, amit tettek. Az igazgatónő teljesen el volt ájulva, hogy sok jövőbeli diákunk lesz, mindenkit lenyűgözött a nyílt nap és a tanulók kreativitása, a tanárok szakértelme. A szülői munkaközösség is teljesen meg volt elégedve, sőt, odajöttek hozzám bocsánatot kérni a vádaskodásért és az ítélkezésért. 
Hazaérve meg se álltunk pihenni: magunkra kaptunk valami ünneplőt, és tűztünk Kennedy kiállítására. Igaz már teljesen zombiüzemmódba kapcsoltam addigra, mégis feltöltött a családom, Kennedy és Sky mosolya, így lehúztunk pár órát a galériában, de amint beléptünk a bejárati ajtón, mind a hárman ledőltünk a kanapéra, és egymáson, egymásba csavarodva ütődtünk ki. 


2017. május 20., szombat

83. FEJEZET
Nem futunk el


Sziasztok! 
Itt lenne a 83. fejezet, amiben végre pontot teszünk Vicktor történetére, és kicsit visszamegyünk Arminék költözés előtti életébe. Remélem tetszik majd nektek ^^
Sajnos még lesz pár vizsga május végén, így fejezet csak június elején várható. Remélem nem haragszotok nagyon, és drukkoljatok, hogy meglegyen a kettes :D
Várom a kommenteiteket a chatablakban vagy lent, a bejegyzés alatt, kérlek írjatok véleményt, hogy tudjam mit kéne még javítanom :)
Az Abby-gyűjtemény oldalt ismét bővült, vegyetek rá egy pillantást :) Én mindegyik Abby rajzot imádom, és innen is köszönöm még egyszer mindenkinek <3
Jó olvasást és további szép napot
                                                                                              Dorina :)



~Armin szemszöge~

Nem kellett egy tizedmásodperc sem, Abby minden érzelmet leolvasott az arcomról. Nem volt előtte titkom, ami most kifejezetten jól esett. Nem tudtam volna a elmondani, hogy haragszom rá. Nem tudtam volna a fáradt, elgyötört arcába vágni szavakkal a mérget, ami idáig felgyűlt bennem. Most is, amikor leolvasta az arcomról rögtön bűntudat fogott el, hogy haragszom, de ő megnyugtatóan megszorította a kezem. 
-Miért nem mondtál nekem semmit?-bukott ki belőlem. Ő értetlenül bámult rám.-Mielőtt mindent kiteregettél a többieknek. Elmondhattad volna nekem.
-Nem kaptad meg a dobozt?-Kérdezte Abby. Én voltam soros az értetlenkedésben.-Violával üzentem. Nem adott neked egy cipős dobozt? Abba minden benne van. Azért adattam oda vele, hogy mindent tudj.
Lassan esett le, mire gondol lány. Tényleg kaptam Violától egy dobozt, azt mondta, mindenképp nyissam ki. Régi kazetták voltak benne, nekünk semmilyen eszközünk nem volt, ami játszotta volna a kazettákat, így hagytam a picsába, betoltam a dobozt az ágyam alá. Nem gondoltam bele, hogy mi lehet azokon.
A kezdeti bűntudatom teljesen eluralkodott rajtam. Lerogytam a padra, és a kezembe temettem az arcom. Szarnak éreztem magam, amiért dühös voltam Abbyre, pedig csak én voltam a hülye. 
Abby leült mellém a padra, a kezét a kezemre fektette, nem választotta le az arcomról, némán támogatott, ami ritka jól esett, de nem értettem, miért teszi. 
-Miért nem haragszol?

-Miért haragudnék?-Nem hagyta, hogy megindokoljam a kérdésem, rám mosolygott, amolyan semmi gáz mosollyal, és belém fojtotta a szót egy csókkal. 
A szája is jéghideg volt, igaz köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, de a testem magától reagált az érintésére. A kezem az arcára siklott és elmélyítettem a csókot. Fogalmam sincs, meddig csókolózhattunk ott a padon, talán csak percekig, de nekem gyönyörűséges óráknak tűntek. A rossz érzések, amik egész héten martak, eltűntek, minden rosszat feloldott a csók. Az Abbyvel való csókolózást amúgy se szívesen hagyom abba, de most még jobban éreztem, hogy nem akarom soha, hogy véget érjen. 
Közelebb éreztem magam hozzá, és ahogy elváltunk a mosolya mögött, a tekintetében láttam, hogy nincs rendben. A sötét felhő, ami az írisze színét eltakarta tele volt szomorúsággal. 
-Mi történt?-suttogtam. Először terelni akart, de amint kinyitotta a száját, hogy kivágja magát kiszakadt belőle a zokogás. Magamhoz öleltem, és ő is magához szorított. Próbáltam nyugtatni, az ölembe húztam és simogattam a haját, kérdezgettem. Annyira sírt, hogy csak félszavakat tudott kinyögni, de nem tudtam megvárni, amíg megnyugszik. Először rólam habogott, hogy rettenetesen sajnálja, hogy nem üzent, és nagyon rosszul érzi magát tőle. 
-Hagyd abba-szóltam rá, gyengéden eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.-Nem haragszom, oké?-bólogatott, de könnyek csordultak le az arcán. Letöröltem őket, és puszit nyomtam a homlokára.-Mi történt, amíg nem voltál?-faggattam tovább. Ő mély levegőt vett, megnyugodott, majd mesélni kezdett.
Dühös és szomorú lettem egyszerre. Iszonyatosan megutáltam Markust, amit Tinával és Abbyvel is művelt, az megbocsáthatatlan. Abby pontosan elmondta, mint mondott neki a bátyja, amikor elhagyta, hallatszott a hangján, hogy elhiszi a szavait. Tinát is ilyen módon küldhette el, mert igaz a nővérem nem mondott semmit a szakításról, nem volt szomorú látszólag, csak dühös, de este sokszor hallottam szipogást a szobájából.
-Ugye tudod, hogy amit mondott az hülyeség?-A vörös nem nézett a szemembe, a mellkasomba bújt, nem válaszolt. 
Nem beszéltünk többet, összeölelkezve néztük, ahogy a nap felküzdni magát az égboltra megszínezve azt, majd az első sugarai megtörik a színeket, átveszik az uralmat, betörnek a fák ágai között a kis tisztásra és felébresztik a várost. 
-Soha nem láttam még napfelkeltét-mondtam, és le se vettem a szemem a leveleken megtört fénysugarakról. Abby nem szólt semmit, a szemem sarkából néztem csak rá. Ő engem nézett, mosolygott. A szeme vörös volt a sírástól, de már nem szomorúság ült benne.
-Most kinevetsz?-húztam el a szám megsértve. A barátnőm csak nevetett rajtam. Próbáltam vérig sértett arcot vágni, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Mintha ezer éve nem hallottam volna így nevetni Abbyt, elfeledkezve magáról kacagott rajtam, ahogy minden próbálkozásom kudarcba fulladt. 
Végül hazakísértem, Zokni vidáman, szorosan mellettünk haladt, örült, hogy a gazdája végre vidám. Egész úton nevetettem Abbyt a hülyeségeimmel. Igaz elkerültünk jó pár fontos dolgot, amit már nagyon meg kellett volna beszélnünk, de nem érdekelt most. Semmi pénzért nem töröltem volna le Abby arcáról a vigyort, imádtam, mikor nevet, és nagyon szerettem megnevettetni.
Megbeszéltük, hogy holnap nála összejön a banda, és szóljak rá este, hogy ne felejtsen el körbetelefonálni, majd elbúcsúztunk. Néztem, ahogy bemegy a házba, majd mosollyal az arcomon baktattam haza. Rohadt jó érzés volt végre magam mellett tudni a lányt, jobb, mint megnyerni bármilyen versenyt.

~Abby szemszöge~

Már nem is tudom, milyen régóta nem voltam próbán a fiúkkal. Szinte éveknek tűntek a hetek, nagyon hiányzott már Vicktor hülyesége, Castiel furcsa komolysága, és Lysander békebírósága, ha az előbb említett kettő hajba kapott. A hátamon a csellótokkal sétáltam Castiel házhoz szombat délután, szerencsére már messziről hallatszott a zenélés. Ahogy a házhoz értem a zenét felváltotta Castiel és Viktor dühödt kiabálása, valószínűleg nem hallották meg, hogy kopogok és csengetek, mert senki nem nyitott ajtót. 
Körbejártam a házat, láttam, hogy a hátsó ajtó nyitva van, így bemásztam a kerítésen (csellótokkal rohadt nehéz volt, szóval elismerést érdemlek) és hátulról mentem be. 
Castiel és Vicktor önkívületben ordítottak egymással, mind a kettő feje vörös volt az indulattól. Lysander mellettük állt, a hangja elveszett a kiabálásban. 
-Hé!-emeltem fel a hangom, mire elhallgattak, és úgy meredtek rám, mintha szellemet látnának.-Mi a fasz van itt?-biccentettem az eldobott hangszerekre. 
Mind a három srác úgy bámult rám, mint akinek fogalma sincs, ki vagyok. Rossz érzés kúszott a gyomromba. Mindenki így fog ezentúl nézni rám? Azt biztos nem bírnám ki.
Hallgattunk. Hideg futkosott a gerincemen a fojtogató csendtől és a fiúk kutató tekintetétől. Gyengének éreztem magam, szinte a földre húzott a cselló súlya. Látszott rajtuk, hogy sokkal többet tudnak, mit amit a tematikus napon kicsöpögtettem, minden fájó emlékkel tisztában vannak. Tudják, ki voltam, és most nem tudják mit kezdjenek a mostani énemmel.
-Én nagyon örülök, hogy itt vagy-szólalt meg hirtelen Vicktor. A tekintetünk összeakadt, biztató mosolyt küldött felém. Castiel többször is próbált valamit mondani, de mindig meggondolta magát. Lysander tanácstalannak tűnt. 
-Én is nagyon örülök, hogy itt vagyok-mosolyogtam Vicktorra, majd a többiekre néztem. Castiel és Lysander is fáradt mosolyt villantottak. A Vörös elém jött és jól megölelgetett, majd mindenki. Egymásra nevettünk, a kínos csend feloldódott, szavak nélkül megértettük egymást. 
Most éreztem át igazán, amit Castiel mondott még akkor, amikor beléptem ebbe a bandába. Kezdtünk úgy működni, mint egy család, úgy éreztem van három fiútestvérem: egy hülye perverz bohóc, egy komoly, akitől mindig kérhetek tanácsot, és még egy hülye gyerek, aki titkolja, mekkora szíve van.


...


Végül az egész délutánt végighülyéskedtük. Idióta dallamokra énekeltünk random szövegeket, kiderült, hogy Vicktor egész jól rappel. Rám osztották a feladatot, hogy számoljam meg, egy levegővel hány szót tud mondani, ami persze nem ment nekem, esélyem se volt. Engem is rákényszerítettek, hogy rappeljek. A saját véleményem szerint közel se állok a jóhoz, a fiúk szerint nem rossz, gyakorlás kell csak. Nem készülök Eminemkedni, de azért tök jó lenne elsajátítani a technikát. A bandában csak én tudtam száj dobolni, ami eléggé meglepett, a fiúk kapták is ezért az savat tőlem. Vickort próbáltam megtanítani csellózni, de már a hangszer fogása gondot okozott neki, amikor segíteni akartam neki, elzavart az ágyékától.
-Távozz sátán!-sziszegte felém, én meg csak feltettem a kezem és hátráltam, amolyan "ok, bocs bro" arccal.
-Jut eszembe-szólalt meg Castiel, és letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeket.-Van pár rajongód a suliban-felvont szemöldökkel meredtem a vörösre.
-Pár pöcs nagyon rád kattant csütörtök óta-magyarázta Vicktor.-Követelik, hogy mindenképp mutassuk be neked őket, mindent tudni akarnak rólad. Szerintem a tematikus nap óta a fél suli rád veri ki.
-Kösz az infót-motyogtam undorodva. Castiel és Vicktor nevetett, Lysander, mint jól nevelt úriember ült és haragosan nézett a fiúk említésére.
-De egyet se félj!-paskolta meg a hátamat vidáman Castiel.-Már van testőrséged, velünk az élen!-Mutatott hármukra.
Mint kiderült az összes fiúismerősöm a Sweetből - ami az osztálytársaimat és pár DÖK-ös srácot jelent, na meg persze Vicktort -, egy "védőcsapatba" szerveződött, és lekoptatták a farkukat markolászó idiótákat. Nagyon hálás voltam nekik mindenért, minden szóért, amit értem mondtak. Meg se érdemlem. 

Már régen sötét volt, amikor megcsörrent a telefonom. Kennedy hívott, hogy merre vagyok, és hogy jöttek nekem valami papírok, a kórházból a gyógyszeremet illetően, át kéne néznem, mert holnapra választ kell küldeni. Megígértem, hogy azonnal hazaindulok, fél óra és otthon vagyok, majd letettem.
-Ki volt ez az állat?-nézett Castiel kikerekedett szemekkel a telefonomra Kennedy dörmögős, mély hangja miatt. Elnevettem magam.
-Sky bátyja, Kennedy, a fogadott tesóm.
-Ki az a Sky?-értetlenkedett Vicktor. Tényleg, ő nem volt ott az osztályban, amikor videochateltünk a húgommal.
Röviden elmagyaráztam, hogy ki-ki nekem a Delevigne családban és mióta, majd összekészültem. Vicktor felajánlotta, hogy hazadob, így együtt búcsúztunk el Lysandertől és Castieltől. 
A kocsiban szinte vágni lehetett a levegőben a ki nem mondott dolgokat. Vicktor kerülte a pillantásom, már azt is, hogy rám nézzen, remegő kézzel vezetett, a szeme idegesen rángott. Tudtam mit érez. Teljesen megértettem, milyen nehéz kiteríteni a legsötétebb énünket bárki előtt is. Ezért azt a módszert alkalmaztam, amit Elijahtól lestem el, és már Rosánál is használtam: ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el.
-Sosem mondtam el senkinek-kezdtem nyugodt hangon. Vicktor szorosan az utat nézte, de éreztem, hogy figyel.-Mindenkinek csak azt mondtam el, hogy kétszer próbáltam szántszándékkel véget vetni az életemnek. Pedig ez a szám jóval több, szégyellnivalóan több. Az utóbbi öt évben mindig ott volt egy kis hang, majd az utolsó két évben csak arra tudtam gondolni, hogy elmegyek. Ha mentem az utcán, végigpergett a fejemben, hogy hirtelen kocsi elé ugrom. Ha kávét ittam, eljátszottam a gondolattal, hogy a bögrét a koponyámnak ütöm, hogy kiloccsanjon az agyvelőm. Nem volt értelme az életemnek, így csak a halálra tudtam gondolni. Sosem féltem a haláltól. Úgy vágytam rá, mint egy korty vízre a sivatagban. Miután tavasszal elkezdődtek a kezelések, és mindenki azon volt, hogy talpra állítson akkor sem láttam fényt. Egy kórházi séta alkalmával kimásztam a kerítésen és elmentem Manhattan hídhoz. Le akartam ugrani. Senkit sem érdekelt, hogy leültem a legszélére.
-Miért nem ugrottál le?-suttogta Vicktor. 
Visszajátszódott bennem az a nap. Csípős szél fújt, a folyó vadul hullámzott alattam. Fáztam, a szél folyton az arcomba fújta a hajam, nem láttam semmit, és nem is hallottam. New York állandó zsivaja elnémult. A világ arra az egy pontra összpontosult, ahol ültem. A testem úgy hullámzott, mint a folyó: kapkodtam a levegőt, a mellkasom fel-le mozgott, a végtagjaim remegtek. 
-Mert féltem. Mindentől. A folyótól, a családomat is féltettem. És abban a pillanatban rettegtem a haláltól is-hideg fuvallat söpört végig rajtam az emlékre.-Fel akartam állni, de annyira remegett a lábam, hogy nem tudtam. A torkom kiszáradt, nem tudtam segítségért kiabálni. Próbáltam arrébb csúszni, de csak közelebb kerültem a vízhez. Görcsösen markoltam ami a kezem ügyébe került, teljesen eluralkodott rajtam a pánik. 
Vicktor leállította a motort, hátradőlt az ülésben és fájdalommal teli tekintettel nézett rám. 
-Miért mondod ezt el nekem?-ráncolta a szemöldökét a fiú.
-Ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el-idéztem a testőröm. Vicktor elgondolkozva meredt rám, majd megkért, hogy mondjam el a story végét. 
-Pánikroham kellős közepén voltam, már nem tudtam uralkodni sem a gondolataim, sem a cselekedeteim felett. Egy kéregető ragadott meg a derekamnál és mentett meg szituációból. Összekucorodtam a betonon, a férfi hagyta, hogy megnyugodjak, majd megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én azt mondtam nem. "Hívjam fel a szüleidet?" - kérdezte. Én csak megráztam a fejem. Felállított és kísért pár utcát. Mesélt magáról. Húsz éve volt az utcán, de nem hallatszott a hangjából, hogy megkeseredett lenne, sőt. Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen boldog, erre ő teljesen meglepődött, hogy miért ne lenne az? "Hisz az élet szép" - mondta. Körbemutatott a játszó gyerekeken, megálltunk és az emberek nevetését hallgattuk. Majd meghívott fagyizni, szerinte a fagyni az egy legjobb dolog a világon. "Mindig felvidulok egy gombóc puncstól" - mosolygott a hiányos fogsorával. Nem értettem, és nem is akartam megérteni. Az indokai, miszerint a fagyiért és a gyereknevetésért érdemes élni számomra nevetségesek voltak. Majd eszembe jutott a húgom, a nevetése, és borzasztóan elszégyelltem magam. Elbúcsúztam a férfitól és visszamentem a kórházba, egyenesen a pszichiáteremhez mentem és azt mondtam: -Segítsen, élni szeretnék. 
És próbáltam összerakni magam, egyenesbe állítani az életem, bár ez nem sikerült száz százalékosra. Mindig is lesznek problémáim a szuicid hajlamaimmal és a zavaraimmal. Már az elfogadás útjára léptem, bár még mindig nehéz néhanapján. Van, amikor felkelek és legszívesebben a föld alatt lennék, annyira szar. De erővel tölt el Chicago-mélyen Vicktor sárga szemeibe néztem, azt akartam, hogy értse, amit mondok.-Erőt és boldogságot nyújt itt minden. Mindenki a suliban, a barátaim, ti, a banda. Nem tudnék felkelni sem reggelente, ha ti nem lennétek nekem. Nélkületek nem menne semmi.
Vicktor sokáig nem szólt semmit, vívódott magával. Végül szó nélkül feltűrte az inge ujját. Az verőere mentén számomra ismerős foltok rajzolódtak ki a karján, sűrűn, elszínezve teljesen az alkarját. 
-Múlt tavasszal kezdődött. Csak kipróbáltam, nem hittem, hogy rászokom-mesélt fojtott hangon Vicktor.-Majd a helyzet eldurvult, és minden pénzem heroinra ment el. A szüleimet is megloptam. Több rosszabb arcnak is tartoztam, többször kellett lelépnem egy kis időre. Majd nyár közepén ahogy visszajöttem elkaptak, és oda szállítottak, ahova téged. Látásból felismertelek, így kitaláltam valami hülye sztorit a 25 éves Vicktorról. Nem hittem, hogy valaha megszabadulunk, így nem számított. De kiszabadultunk, a szüleim engem elrejtettek, kifizették mindenki hallgatását, senki nem tudott meg semmit. Azt mondták, hogy utazgattam a nyáron, Castiel rettenetesen berágott, hogy csak lógattam a lábam, és hónapokig inaktív voltam.  Sosem békélt meg rendesen, mert nem mondtam nekik semmit a távollétemről. Ma is ezen vitatkoztunk, mikor megjöttél. Képtelen vagyok elmondani nekik. Mi van, ha utána nem tudnának a szemembe nézni?-A fiú kétségbeesetten nézett rám. A szeméből sütött a félelem.
Próbáltam higgadt arcot vágni, a kezemmel megszorítottam az kezét, hogy megnyugodjon.
-Biztos vagyok benne, hogy Castiel és Lysander teljes mértékben megértene. És segítene-Vicktor bólogatott, egy hirtelen mozdulattal magához rántott és zokogni kezdett a vállamon. Hagytam, hogy megnyugodjon, majd helyet cseréltünk, és visszavezettem Castiel házához. Szerencsére még Lysander nem ment el.
Lysander és Castiel rezzenéstelenül hallgatták végig Vicktor történetét, és úgy reagáltak, ahogy vártam tőlük. Biztosították Vicktort, hogy mindenben számíthat rájuk. 
A bandánk már hivatalosan is összekovácsolódott. A kapcsolatunk megerősödött, tisztában vagyunk egymás gyengeségeivel. Vicktoron a múlt év elég nagy sebeket ejtett, amit még nem dolgozott fel, de már elkezdődött a folyamat, és mi mindig ott leszünk, hogy támogassuk. Castielnek az alkohollal való kapcsolata is kezd normalizálódni, belátta ő is, hogy néha nagyon túlzásba esett, majdnem hogy alkoholfüggő volt. Lysander is még jobb csapatjátékos lett, kiszakadt az egészségtelen művészi szerepéből. Én pedig... Én pedig megcsinálom. Leküzdöm a színpadtól való félelmemet, mert nincs más vágyam, minthogy a fiúkkal zenéljek. És már nincs semmi akadálya, csak én magam, de nem félek. A banda mindig itt lesz, hogy segítsen. 
Nincs mitől félnem. Mindannyian tudjuk, hogy nehéz lesz, de nem futunk el.


~Armin szemszöge~



Hazaérve rögtön nekikezdtem a keresésnek. Az ágyam alatt nem volt a doboz, így mindenhol megnéztem, hogy megtaláljam amit keresek, de reménytelennek tűnt. Elhúztam a bútorokat, szétdobáltam a ruháimat, de csak rendetlenséget csináltam. Már a hajamat téptem, annyira ideges voltam. Anyának fogalma sem volt, miről beszélek, mikor rákérdeztem, hogy nem látta-e. Újra és újra megismételtem a szobám felforgatását, de semmire sem jutottam. Lassan beesteledett. Mi van, ha kidobtam? Biztos van benne olyan, amit Abby nem idegen kezébe szánt. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik egynapnyi eredménytelen pakolászás után. Alexy többször is felajánlotta, hogy segít, de nem árulhattam el neki, mit keresek. Abby a lelkemre kötötte, hogy csak velem szeretné megosztani a doboz teljes tartalmát, van, amit másoknak sem árulna el. Így elzavartam testvéremet minden próbálkozásánál.

Akkor adtam fel, mikor Tina hazaért. Tina rögtön a szobájába trappolt, anya igaz azt mondta, hagyjuk, de látszott, hogy aggasztja a lánya viselkedése. Szomorúan nézett a becsapott szobaajtóra, már indult volna, amikor Alexy, mint mindig magára vállalta a vigasztaló szerepet, intett anyának, majd megindult a nővérünk szobája felé.
Magamat is meglepve cselekedtem, Alexy elé vágtam és kopogás nélkül berontottam Tina szobájába. Másodpercek törtrésze alatt pörgött végig bennem amit reggel Abby mondott Marcusról, és Tina arca, ahányszor említettük neki a Smith fiút a szakítás után. Az akkor nem látott fájdalom az arcán késztetett talán arra, hogy most az egyszer ne legyek a család fa tagja - Alexy nevezett el így -, és éreztessem a nővéremmel, hogy szeretem és számíthat rám.
Tinát is meglepte az érkezésem, a szeme hatalmasra kerekedett, ahogy meglátott. Kínosan sokáig bámult rám szótlanul, kezdtem magam rosszul érezni. Tényleg ennyire érzéketlen vagyok?
-Mit akarsz?-szólalt meg végre Tina. Elfordult, a táskájában kezdett kotorászni. Kerülte a tekintetem, ezt észlelve leheveredtem mellé az ágyára. Tina mellém helyezkedett, és egyszerre jóleső nosztalgia töltött el. 
Mikor kicsik voltunk és még Springfieldben éltünk minden este lefeküdtünk egymás mellé hárman a Tina akkori kibaszott nagy ágyára - Alexy, én és Tina -, és beszélgettünk. Miután Alexy bealudt suttogva folytattuk a lelkizést a nővéremmel, volt, hogy hajnalig fent maradtunk, annyi mondanivalónk volt a másiknak. Nagyon jó kapcsolatom volt vele, és igaz most is nagyon szeretem a nővérem, eltávolodtunk egymástól. Miután el kellett költöznünk Alexy miatt mindannyian közelebb kerültünk egymáshoz, de a Tinával való kivételes kapcsolatom megszűnt. A legtöbb dolgot amit kettesben beszéltünk régen most már családosan kitárgyaljuk, így megszűntek az éjszakázások. Tina egyetemre ment, én az éjszakáimat inkább játékkal töltöttem. 
Tina arcát látva nekik is ezek a gondolatok futhattak át az agyán. Az arcán keserű félmosollyal nézett rám, a szemében szomorúság. 
-Tudod mi a napom fénypontja?-kérdeztem tőle. Minden este eljátszottuk a fénypont-mélypont játékot. Elmondtuk mi volt a legjobb és a legrosszabb a napunkban, így sokkal könnyebb volt elkezdni beszélni. Reméltem most is könnyebb lesz.
Tina arcán halvány, de legalább nem keserű mosoly villant, majd nemlegesen csóválta a fejét.
-A felfedezés, hogy még mindig elférünk az ágyadon-rávigyorogtam, és az ő mosolya is szélesedett. 
-Boldogsággal tölt el, hogy a hájas segged mellett még elférek-tettem még hozzá. Tina visszafojtva a kacagását hozzám vágott egy párnát. Tetetett sértettséggel hanyatlott vissza mellém, a nyelvét nyújtotta rám, amitől csak még jobban nevettem.
Majd abbahagytuk a nevetést, és komolyan a nővérem szemébe néztem. - Jól vagy Tina?
Látszott Tinán, hogy vívódik magával, de végül elmondott mindent. Markussal már a kezdetekkor komolyan terveztek, soha nem mondta, hogy ilyen komolyan. Majd Markus kivillantotta a foga fehérjét, eltünedezett, akkor kereste a nővérem, amikor neki volt jó, vagy neki kellett valami. Párszor pénzt is próbált kölcsön kérni, de Tina hárított, hogy majd személyesen megbeszélik ezt. Összevesztek, majd pár nap múlva hirtelen felbukkant Markus. 
-Úgy éreztem, mintha egy tárgy lennék. Markus érintéseiből ki lehetett olvasni, hogy csak azért ér hozzám, hogy elérje a célját. Ahogy a szemébe néztem, fogalmam sem volt, kit láttam. Összevesztünk, én szakítottam. Nem akartam tőle semmit. Úgy gondoltam, megváltozott valami, amikor elment, de rá kellett jönnöm, ő mindig is ilyen volt. Az elmúlt évek alatt nem érdekelte a húga, mert neki nem volt pénze, azért paktált az anyjával, mert Abby minden pénze az anyához folyt. Most, hogy a barátnőd pénze egy bankban van, és csak neki van hozzáférése, 'szereti' húgát. Annyira sajnálom Abbyt. Akkora szíve van annak a csajnak, nem érdemelné-csóválta a fejét szomorúan Tina. 
-Most már nem kell aggódnod-mondtam.-Markus elhagyta Abbyt. Azt mondta nem kér többé belőle.
Tina elcsodálkozva bámult rám.
-Lehet az aranyásóknak is van annyi lelkük, hogy legalább a húgukat nem bántják-szóltam reménykedve. Tinától megkaptam a tipikus 'nem tudsz te semmit' pillantást, de többet nem szólt a témáról.
Egész este fostuk a szót, a szemeim majd' leragadtak a korán kelés okozta fáradságtól, de ki akartam élvezni minden egyes percet, amit a nővéremmel tölthetek. Mesélt nekem az egyetemről bővebben, a barátairól, még eggyel sem találkoztam. Megosztotta velem, hogy nem tudja eldönteni, miről írja a szakdolgozatát és rengeteget stresszel miatta, a tanárairól is megtudtam szinte mindent. Van egy idősebb, pedo professzor, akit elkezdett utánozni, sírtam a nevetéstől, mikor Tina elkezdett angol akcentust mímelve fennhangon magyarázni, miközben kidülledt szemekkel nézte a mellkasomat. 
Nekem nem nagyon volt mesélni valóm, de Tina még arról a semmiről is tudni akart mindent. A központi szereplő most az életemben Abby volt, de róla nem akartam beszélni, gondoltam már egy éve csak róla áradozom, biztos elege van már belőle. De tévedtem, így hát Tina bátorítására ami eszembe jutott az kijött belőlem. Tina talán akkor lepődött meg a legjobban az este folyamán, amikor felfogta, hogy amit Abby iránt érzek az már régen nem gyerekszerelem, és tényleg nagyon komolyan gondolom vele. 
-Abby jót tesz neked-állapította meg ő is, mint mindenki más a családomban.-Megkomolyít.
Meséltem neki Abby karriermúltjáról, és megemlítettem neki a kazettákat, de szigorúan a lelkére kötöttem, hogy egy szót se senkinek. Végül a mai reménytelen keresésemnél kötöttem ki, amikor is Tina közbevágott.
-Egy kartondobozban voltak az ágyad alatt?-kérdezte a nővérem hirtelen. Biccentettem, mire a lány felpattant az ágyról.
-Kerestem valamit, amivel kitámaszthatom az ablakot-magyarázta, miközben elemelte a hőn áhított kartondobozt az ablakpárkányról és a kezembe nyomta.-Bocs, Armin.
Nem volt bennem harag, repestem, hogy megvan.
A nap kezdett a helyére kúszni az égen, mikor végre felálltam, hogy visszavonuljak aludni. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, Tina magához húzott pár percre. Úgy ölelt, mint ahogy Alexy szokta eltörni mások gerincét.
-Armin!-szólt utánam, mikor az ajtóban voltam.-Tudod mi a napom fénypontja?
-Nem tudom.
Tina mosolyából úgy sugárzott a melegség, mint a napból a fény. - Ez a pillanat.

...

Nem sokat aludtam a doboz miatt, a kíváncsiság nem hagyta, hogy mély álom jöjjön a szememre. Úgy éreztem, hogy bámul az a halom karton, lyukat égetett az oldalamba az érdeklődés. 
Végül feladtam, magamhoz húztam a dobozt és belenéztem. A látvány ismerős volt, színesre mázolt kazetták feküdtek egymáson, közöttük egy walkmen. 
Egy pillanatra azt sem tudtam, mihez nyúljak, lesokkolt a látvány. A kezem nem mozdult, hiába ölt meg a kíváncsiság már évtizedeknek tűnő órák óta. Nem tudnám elmondani mi fogott el, ahogy farkasszemet néztem a kazettákkal. A kezemet mintha mázsás súly húzta volna, miközben belenyúltam a dobozba és kiemeltem egy kazettát. A kazetta is nehezebbnek tűnt, mint egy átlag lenni szokott. A közepén vérvörössel egy szám volt írva, a kettő. A széle vidám színekkel volt kipingálva. Egy óvodás rajzhoz hasonlított a kerek, mosolygó napocskával és a rikító kék éggel, a vonalmadarakkal. 
Összesen öt kazettát találtam. A kazetták mindegyike meg volt számozva és színezve. Sokáig forgattam a kezemben, fejtegettem a színeket. Az első teljesen feketére volt festve, kettes és a hármas vidám színekben pompázott. Utána az egész elkomorult, az utolsó kazetták sötétek voltak, az ötös szintén teljesen fekete volt. Tudtam, hogy nem véletlenül van ott a számozás, de elijesztett az első kazetta a koromfekete színével. Nem készültem fel rá, hogy rögtön a rossz fogadjon, ráadásul fogalmam sem volt, mi lehet a kazettákon. 
A fejemre tettem a walkment, majd becsúsztattam a lejátszóba az egyes kazettát. Az ujjam a play gombon pihent, de nem nyomta le. Ha egyszer elkezdem, onnan már nincs megállás. Magamnak is szar volt bevallani, mennyire féltem attól ami rám várt.
Majd több percnyi habozás után megnyomtam a playt.





2017. április 15., szombat

82. FEJEZET

Következmények





Hello mindenki!^^
Itt is lennék a beígért résszel, remélem tetszeni fog nektek. Sajnos a következő nem tudom mikor fog jönni, mert lesz pár vizsgám a közeljövőben és még semmit sem tanultam rájuk *taps helye*
És egy közérdekű közlemény: újra kitettem a chatablakot az oldalra, ott is írhattok, válaszolni fogok :) Ott fogom szerintem kiírni, hogy mikor jön a rész, ha tudni fogom :) 
És egy rajzot is kaptam a héten, szerintem nagyon jó lett, itt is köszönöm Teodóra :) Már gyűlik egy Abby-galéria :)
Hogy haladtok a húsvéti eventtel? :) 
További szép napot nektek, és kellemes húsvétot ^^
Dorina :)




~Abby szemszöge~

Másnap a szemeim feldagadtak a sírástól. Ha rajtam múlt volna egész nap csak fetrengtem volna, de Kennedy felállított. A mai nap a vizsgálatok utolsó szakasza jön: a gyógytornász, a pszichiáter és a nőgyógyász, amitől úgy rettegek mint még semmitől. 
Mire összekaptam magam lelkileg, már a gyógytornászom és a pszichiáterem is várt. Először a gyógytornászhoz zarándokoltam el. Kennedy elkísért, nyugtatóan szorította a kezem. Ha ránéztem melegen mosolygott, de a szemében sötétség csillogott. 
Tegnap mindennek elhordta Markust, a harag amit a bátyám iránt érzett az gyűlöletté változott. Őrjöngött, mikor elmeséltem neki mit mondott nekem Markus, rossz volt hallgatni. Ösztönösen a bátyám védelmére keltem, mire keserűen felkacagott. 
 -Miért védesz mindenkit, aki valaha cserben hagyott?-utalt a bátyámra és anyámra, akik hiba tették velem azt, amit tettek én mégis szerettem őket. Hogy miért? Nem tudok konkrét okot mondani. Tudom, hogy mindkettejüket gyűlölnöm kellene, de nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy miattuk vagyok olyan mélyen, ahol vagyok, de egyszerűen nem tudom gyűlölni őket, sem mást. A gyűlölet felemészti az embert, éveim mentek el arra, hogy gyűlöltem embereket, most már nem szeretném ezzel felcserélni az időmet. 
És Markus és az anyám a volt családom, olyan kötelék köt hozzájuk, amit nem tudok elszakítani sem papíron, sem a lelkemben. Nekem ők mindig azok lesznek, akiknek teremtettek minket. Nem tudok ellene mit tenni.
-És te mikor fogsz besokallni?-bukott ki belőlem a kérdés. Kennedy arcáról leolvadt a harag, a tekintete tele volt szomorúsággal. Újból szorosan magához vont, elfeküdtünk a kórházi ágyon. 
-Én nem foglak elhagyni, Abby-suttogta a fülembe és megszorította a kezem.-Nem mindenki hagy el, aki szeret téged.
Így aludtunk el, kéz a kézben, én félig a mellkasára dőlve, miközben ő a másik karjával átölelt. Mindenhol ott volt: az illata, a hatalmas izmos karja és mellkasa. Egész kicsire kellett összehúzom magam, hogy elférjek mellette, de nem bántam, hogy reggelre minden végtagom begörcsölt. Hihetetlenül szerettem Kennedyt a hatalmas szívéért, úgy áradt belőle a szeretet, mint hősugárzóból a meleg. Mindent gondomat kiűzte a fejemből este, de ahogy felkeltem és eltávolodtam tőle a kételyek és a rossz érzés újra ellepte a fejem és a szívem.

A gyógytornászom mosolyogva köszöntött. Kennedy egyedül hagyott minket, lement reggelizni a büfébe. A harmincas évei elején járó orvosom iszonyat dögös pali, nem bántam, hogy egy óráig ő fog a közelemben legyeskedni. A kezdetekben nehéz volt megengedni, hogy hozzámérjen, de szerencsére megértette a távolságtartásomat és fokozatosan közeledett hozzám. Egész jól összehaverkodtunk az együtt töltött hónapok alatt, rendes pasas. 
Atlétában és testnadrágban mentem le hozzá, amik borzasztóan kihangsúlyozták, hogy milyen csontos is vagyok, a terem tele volt tükrökkel, így nem tudtam elhessegetni a gondolatot a fejemből, mert bárhova fordultam láttam magam. A tükröket még mindig nem tudtam megszokni. 
-Jól nézel ki-zökkentett ki a gondolataimból az orvosom, Gideon. Csak megvontam a vállam. Mindenkitől ezt hallom itt, de nem nagyon hittem el. 
Lassan mozgatott át, miközben a testem minden egyes pontját megvizsgálta. Azt mondta szedtem magamra egy kis izmot, de nem ártana magamra szednem pár kilót is. A műbőreim még mindig kifogástalanul szuperálnak, a sebhelyek már nem világítanak és vöröslenek úgy, mint egy fél évvel ezelőtt. Rózsaszín és ezüst árnyalatot öltöttek magukra, amiktől úgy nézetem ki, mint egy Barbie frankestein. Gideon ajánlott rá kencét, de visszautasítottam. Úgyse tartanám be, hogy kenegessem, ahol meg a legproblémásabb terület van, a hátamon meg nem érem el én magam, és senkit nem fogok megkérni, hogy kenje be nekem.
Igaz lassan mozogtunk, de egy óra után mégis úgy éreztem, minden végtagom ég. Fáradtan búcsúztam el Gideontól, és átbattyogtam a főépületbe, a pszichiátriára. Siettem, ahogy tudtam hogy minél kevesebb időt töltsek az osztály folyosóján. Mindig felkavart végigmenni rajta, és ez most sem volt máshogy. Hideg kúszott végig a gerincemen, amikor belegondoltam, mennyire csapdába tudja ejteni a saját elméje az embert. Főleg akkor taglóz le a sok becsavarodott ember látványa, amikor eszembe jut, hogy én is voltam ilyen szinten. Amikor még a saját személyiségemről se volt tudomásom, olyan mélyen voltam a depressziómban. Senkinek sem kívánom ezt, és ahogy látom, hogy ezek az embereknek semmi esélyük már a szabadulásra, szomorúság jön rám.
A pszichiáteremhez kopogás nélkül rontottam be, rögtön lerogytam az irodájába helyezett betegek által fenntartott bőrfotelba és elcsüggedt sóhajt eresztetem meg. A férfi is tudta, hogy megvisel ezen a folyosón való közlekedés, adott pár percet, amíg összeszedem magam.
A negyvenes éveit tapossa, a feje mégis csupa ránc, a feje teteje is teljesen kopasz már. A szemében életuntság, megviselték az évek. Én biztos nem bírnám a melóját, belerokkannék ha mindennap végig kéne hallgatnom, hogy részletesen elmesélik az emberek életük legborzalmasabb pillanatait. De ő bírja, igaz a kinézetén nem látszik, de remek ember és szakember. 
Leült velem szemben, nem vett magához jegyzetfüzetet, minden figyelmét nekem összpontosította, ami mindig is tetszett. Egy idő után olyan érzésem van, mintha egy barátommal beszélgetnék, megnyugszom, ami még egy dilidokinál sem fordult elő.
Megkérdezte, hogy vagyok. Én őszintén feleltem, hogy nem jól, és elmeséltem a Markusos sztorit. Ki sem mondtam, ami engem bánt ezzel kapcsolatban, már tudta.
-Nem tudja, mi a hiba magában, hogy folyton elhagyják?-Bólintottam. Reggel óta ezen kattogott az agyam. A családomból mindenki hátat fordított nekem, mindenki rám mutogatott, hogy velem képtelenség együtt élni, de sose indokolták meg, miért.
-Mi a baj velem?-csúszott ki a számon önkéntelenül a kérdés. 
A férfi előrébb dőlt a székében, mélyen a szemembe nézett. Addig nem mondott semmit, amíg nem vettem fel vele a szemkontaktust.
-Figyeljen, Abby. Egy percig se gondolja, hogy maga a hibás. Maga jó ember, Abby. Szeretetre méltó ember. Biztos vagyok benne, hogy Chicagoban is rengeteg barátra tett szert. 
Meséltem neki Rosáról, Alexyről, Kentinről és Arminról. Próbáltam az utóbbiról keveset mondani, kicsit kikerülni, de nem úsztam meg.
-Ez az első párkapcsolata?-Bólintottam.-Akkor a tapasztalatlansága miatt habozott?
-Nem. Egyszerűen...-nem néztem a dokira, az ujjaimat tördeltem.-jobbat érdemelne mint én. Nem tudok mindent megadni neki, amit érdemelne.
-Miért gondolja ezt?
Nem válaszoltam. Hihetetlenül elszégyelltem magam, ahogy Arminról beszéltünk eszembe jutott, hogy a hülyeségeimtől elfelejtettem írni neki vagy két napja. Borzalmas barátnő vagyok, egy hónap se telt el, de én már alul teljesítettem. Tényleg jobbat érdemelne mint én.
De ezekből semmit nem mondtam ki. A csönd már fülsüketítő volt, legszívesebben a világgá ordítottam volna, mennyire szar barátnő vagyok, amikor a pszichiáterem kiegyenesedett, majd terelte a témát.  
Az érzelmeimtől kába voltam, elvesztettem az időérzékem. Semmitmondó dolgokról beszélgettünk. 
-Követte az idei football szezont?
-Nem.
-Hogy teljesít az iskolában?
-Nem bukok meg semmiből.
-Hogy van a kutyája?
-Jól. 
Végül egy nővér kopogtatott be, hogy a nőgyógyásznak nemsokára mennie kell, így jönnöm kéne. Bólintottam, a nővér bátorítóan mosolygott, jelzett, hogy kint vár és becsukta az ajtót. 
-Még mindig fél a nőgyógyásztól?-felálltam a székből, és elnevettem magam. 
-Ki nem fél? 
A férfi megértően biccentett. A kezem már a kilincsen volt, de ő még utánam szólt.
-Örülnék, ha havonta látnánk egymást.-Megdermedtem. 
-De én jól vagyok-fordultam vissza hozzá. Olyan hihetően csúszott ki a számon a hazugság, hogy majdnem én magam is elhittem.
-Elhiszem-az asztalához lépett, hanyagul kezdte rendezgetni a papírjait. Hálás voltam, amiért nem fedte fel a hazugságom.-De szeretném, ha ez továbbra is így maradna. Minden hónapban szeretnék beszélni magával. 
Legszívesebben tiltakoztam volna, de nem tehettem mást, belementem. Ahogy a nővér kísért engem az utolsó állomásra a vizsgálatmaratonnak, próbáltam visszaemlékezni a pszichiáterem arcára, miközben beszélgettünk. Próbáltam kihámozni a vonásaiból mit gondol. De persze nem ment, a férfinak olyan pókerarca volt, mint a legjobb játékosoknak. Esélytelen volt.

...

A gondolataim elterelődtek, így eszembe se jutott félni, csak akkor tértem magamhoz, amikor vége volt a nőgyógyászati vizsgálatnak. Az orvosom észrevette, hogy teljesen máshol járok, nem próbált meg beszélgetni velem, még az általános kérdésekre is alig bírtam odakoncentrálni. Gyorsan felöltöztem és megkerestem Kennedyt a büfében. 
A fiú tankönyvek fölé görnyedt, nagyon vicces látvány volt, ahogy próbálja a fejébe tömni a sok emelt anyagot. Kennedy Franciaországban egy elit sportiskolába jár, ahol félévente három tantárgyból vizsgáznak, és ő mivel meg akarta mutatni, hogy a focis tévhitek tévednek, egy focista is lehet okos a legnehezebb három tantárgyat kiválasztotta az év végire. 
A fiú megérezte, hogy közeledem, arrébb csúszott a székén, hogy mellé ülhessek. A vállának dőltem és vele együtt kezdtem bámulni az anatómiakönyvet. A könyvben különböző színnel voltak aláhúzva a csontok latin nevei.
-Rólad jegyzem meg őket-magyarázta az aláhúzást. Pirossal voltak jelölve az ép csontjaim, kékkel a magától összeforrt csontok és zölddel azok, amik szilánkosra törtek és fémdarabokkal vannak helyrehozva. Ijesztő volt látni az összképet, alig volt piros színű terület, a zöld volt az uralkodó szín.
A délután további részét a büfében töltöttük. Kennedy az orrom alá dugott egy péksütit, amit szigorúan el kellett fogyasztanom, miközben meséltem neki a Gideonnál és a pszichiáternél tett látogatásomról. Megosztottam vele, hogy mennyire szarul érzem magam hanyagságom miatt, mire ő csak nyugtatott, hogy teljesen meg lehet érteni, hogy nem írtam. A teljes lelki nyugalmam érdekében megígérte, ahogy holnap Chicagoban érünk első utunk a fiúékhoz fog vezetni, hogy minél előbb beszélni tudjak vele.
Kora este bejött egy órára Sky. Hiányzott már a húgom, ahogy beszélt, a gyermekies könnyedség, ahogy össze-vissza ugrált a témák között, a vidám hangja, amivel órákig képes fárasztani. Ahogy ránézek mindig elfog a jóérzés, úgy érzem, elértem valamit az életben, hogy neveltem. Imádom Skyt, hogy egyszerre gyerek és felnőtt már, gyönyörű és okos. Tudom, hogy ő nemcsak miattam ilyen, de mégis büszkeség tölt el ahányszor csak megszólal. Talán ilyen érzés, ha van egy gyereked?
Végül Nagy hazavitte, holnap neki még iskola van. De szerencsére nem maradtam egyedül, Kennedy újra bent maradt velem. Most is közelebb tolta a másik ágyat az enyémhez, a kezét nyújtotta. Összefonódtak az ujjaink, és én egészen reggelig aludtam zavartalanul.

...

Péntek van, ez az utolsó napom New Yorkban.
Összepakoltuk a cuccom a kórteremben, bevártuk Franket, aki ott akart lenni a kiértékelésemen, majd lementünk az orvoshoz. Hárman ültünk a kezelőorvosommal szemben, én, Frank, meg Kennedy. A fiú végig szorította a kezem, bár ő idegesebb lehetett mint én. 
Kennedy velem ellentétben mindent tud az egészségügyi állapotomról. Az orvosom minden egyes szavát itta, visszakérdezett, mindent megjegyzett. Én csak a kulcsszavakat hallottam meg, vagy a közvetlenül hozzám idézett szavakat. 
Az eredményeim egészen jók, nem romlottak annyit, csak egy-két százalékot. Nemi betegségem sincs, a hírre Frank látványosan fellélegzett - köszi a bizalmat. 
De a szívem még mindig nagyon szar, sőt, szarabb. Az orvosom nagyon szorgalmazza a pacemakert, sokkal biztonságosabban élhetnék vele, és ő is sokkal nyugodtabb lehetne. Lehetetlen, hogy rávegyen, de próbálkozik, hosszasan ecseteli a pozitívumokat. Már rég eldöntöttem, hogy addig nem bízom az életem gépekre, amíg nem végszükség. De ha bármi úgy alakulna, hogy több gépnek kelljen majd életben tartania, azt szeretném, ha rögtön lekapcsolnának. Amikor elmondtam ezt Kennedynek felháborodott, de végül elfogadta, és megígérte, ha úgy alakul, nem hagyja hogy gépekkel tartsanak életben. Nem szeretném, ha a fekvő testem lenne rólam az utolsó emléke, sem neki, sem Skynak.
A pszichiáteri kiértékelésre én nem mehettem be. Egy ideig ültem a kórterem előtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve megindultam céltalanul a folyosón, miközben a gondolataimba mélyedtem.
Minden hónap első hétvégéjén New Yorkba kell jönnöm a pszichiáteremhez és most már a szívemre a kezelést is havonta egy alkalommal kapom. Pénteken este megjövök, letudom a pszichiátert, beadják nekem a szívgyógyszert és az kiüt egész másnapra. Szombat estefelé ha összeszedem magam még benézek Skyhoz, majd visszavonatozok Chicagoba. Utálom, hogy így függök egy hülye gyógyszertől, legszívesebben szarnám le magasról, élném az életem és hagynám a dolgok természetes folyását, csúnya szóval hagymán hogy a szervezetem kinyírjon, de legalább nem függnék semmitől. 
De látni akarom a húgom felnőni, segíteni akarok neki a hirtelen jött változásokban, látni akarom, ahogy Kennedy beteljesíti az álmát és bejut az NFL-be. Érezni akarom, ahogy az idő múlik, le akarom győzni a félelmeimet. Fejest akarok ugrani az óceánban, végigmenni a sötétségen rettegés nélkül. Ahogy Armin belépett az életembe ez a lista végtelenné terebélyesedett. Több időt szeretnék vele, egyszerűen csak mellette ülés is feltölt energiával. 
Lehet csak azért érzek iránta ilyen intenzíven, mert ő az első, aki szerelmet tud kicsalni belőlem, de mindent akarok vele. Azt szeretném, hogy mindenemet ismerje, mindent tudjon rólam, és én is mindent tudni akarok róla. 
A telefonomat a kórteremben hagytam - villant be, így arrafelé mentem. Este írni akartam Arminnak, de le voltam merülve, így töltőre raktam, de ma reggel ott is hagytam, teljesen elfeledkeztem róla.
Az ágyamon ülve vártam amíg bekapcsol, majd ahogy életre kelt rögtön felvillant egy üzenet a fiútól. Csak egyetlenegy szó volt, de egyszerre gerjesztett bennem érzelemvihart és csitította is el azt.
Lemeredve ültem egészen Kennedy érkezéséig. Nem írtam vissza Arminnak, talán nem értette volna, de azt hiszem, én érte élek.

...

Frank és Kennedy is leterheltnek látszottak, ahogy elém jöttek a kórteremhez. Elég gáz dolgokat mondhatott nekik az orvos, mert még Frank meg is ölelt, jó hosszan, ami tőle elég fura. Majd hogy legyen különösebb elnézést kért, hogy vissza kell mennie dolgozni, a vállamra tette a kezét és azt mondta:
-De hívj, ha bármi van. Tényleg. Bármiben számíthatsz rám.-Ha nem a pszichiáternél lettek volna, akkor azt hinném, haldoklom.
Kennedynek még el kellett intéznie valami  személyes ügyet, én addig elhoztam Skyt a suliból és nekiálltunk sütni valamit.
Rengeteg mindent tanultam meg Sky nevelése közben, ilyen például a sütés-főzés. Igaz az elején sokat szerencsétlenkedtünk Kennedyvel, de senki nem kapott ételmérgezést, így elégedettek voltunk a félig sült krumplival is. Mára már elég jól megy, beletanultunk. Én meg is szerettem sütni, bár ritkán csinálom, mert a süteményeim bűn rondák, így senkinek nem merem mutogatni. Finomak, de úgy néznek ki, mint egy másnapos hányás.
Általában Kennedy szokta elfogadhatóvá varázsolni az alkotásaimat, ha bármilyen rajzeszközhöz hasonló dolog (gasztronómiánál maradva például nyomózsák) kerül a kezébe, csodákat képes velük művelni. 
Két tálca süteményt sütöttünk, az egyiket magunknak, a másikat Arminéknak. Minden erőmet beleadtam, és magamhoz képest elég szépet alkottam - de átlag mércével még mindig inkább emlékeztettek végtermékre, mint édességre. A probléma orvosolására készítettünk egy krémet és bevontuk a sütemény tetejét vele. Nagyon elégedett voltam a munkánkkal, a húgommal jókedvűen pacsiztunk össze és kóstoltuk meg a végeredményt, ami ízre se volt rossz.
Kora délután hazajött Kennedy is. Az arca még gondterheltnek tűnt, biztos voltam benne, hogy egészen eddig a doki szavain rágta magát. Ahogy beültünk ketten a kocsiba és elindultunk sokáig hallgatott nagy meglepetésemre. A hangszóróból Beatles szólt, ami a közös kedvenc bandánk már kisgyermekkorunk óta, azóta nem untuk meg. De most mégsem töltött el jó érzéssel hallgatni őket. Feszélyezett Kennedy hallgatása, összeszorított szájjal, erősen markolva a kormányt vezetett egészen az államhatárig. Ott én untam meg, kikapcsoltam a rádiót és felé fordultam.
-A doki azt mondta megint rejtegetsz valamit-nem nézett rám, szigorúan az úton tartotta a tekintetét.-Aggódik. Én is aggódom. Frank is aggódik...
-Nem rejtegetek semmit-szakítottam félbe.-Egyszerűen csak zaklatott vagyok most Markus, a suli reakciója és Armin miatt.
Még jó, hogy Kennedy nem nézett rám, simán kiszúrta volna, hogy eltusolok valamit. Nem hazudtam az igaz, tényleg ideges vagyok ezek miatt, de a pénzt nem akartam elmondani. Túl nagy ügyet csináltak volna belőle Frankkel, ragaszkodtak volna hozzá, hogy feljelentsem a bátyám, amit semmi pénzért nem teszek meg. El fogom intézni, most, hogy minden hónapban New Yorkban leszek egy hétvégét lesz is rá időm. 
Kennedy nem válaszolt rögtön, az egyik kezével megszorította a jobb kezemet. Úgy szorította, mintha meg akarna győződni arról, hogy én én vagyok, a hüvelykujjával végigsimított a tenyerem bőrkeményedésein, vágásain. Minden egyes vonást feltérképezett, úgy, mint aki soha nem akar elfelejteni semmit sem, még a legapróbb égési sebet sem.
-Nem akarlak még egyszer elveszíteni-suttogta.-Egyszer elég volt. Ne csinálj hülyeséget-felém pillantott, épp csak egy tizedmásodpercre, de így is láttam, hogy a tekintete tele van szomorúsággal és kétellyel. Erősen megszorítottam a kezét, közelebb húzódtam hozzá, és a vállára hajtottam a fejem.
-Nem fogsz elveszíteni.

...

Este kilenc felé érkeztünk meg a White-házhoz. A házban nem égett a villany, csalódással töltött el a sötét ház látványa. Kennedyvel álltunk a kocsinak támaszkodva, bámultuk az Arminék emeletét. Fagyos szél fújt, a vékony kis pulcsimat hiába húztam össze magamon, még így is csontig hatolt a hideg, bár nem éreztem, olyan szomorúság szállt rám. Armin hiánya háromszorosan vágott mellbe ahogy ott álltam a lakásuk előtt. Mindenképp látni akartam ma a fiút, zaklatott voltam és gondterhelt, egyszerűn csak szerettem volna beleveszni a fiú ölelésébe, vagy csak mellette ülni és nézni ahogy játszik.
-Megyünk?-zökkentett ki Kennedy a gondolataimból. Gyengéden lökött rajtam egyet, bár majdnem hasra estem az erőtől, amivel nekem csapódott. Biccentettem, ő visszacammogott a vezetőoldalra. Pár másodpercet még engedtem magamnak a házbámulásra, majd én is a kilincs után nyúltam. 
Először nem is hallottam tisztán a nevem, csak kiabálás ütötte meg a fülemet. Megdermedtem, majd tisztán hallottam a nevem a hátam mögül. Megpördültem, és Cybillel, az ikrek anyukájával találtam szembe magam. A nő munkából érhetett haza, kosztümben volt és hollófekete haját szoros kontyba fogta. Mosolyogva nézett rám, és bár nem volt mosolygós kedvem, de én is halvány mosolyfélét villantottam az irányába.
-Szia, Abby!-köszöntött. Furcsán jókedvű volt, az emberek munka után nem szoktak ennyire kicsattanni. Bár már értem, honnan örökölte Alexy az örök optimizmusát.-Hogy vagy? Alexy mesélte, hogy kórházban voltál-csacsogott. Csak megvontam a vállam.
-Tűrhetően-Cybil elkomorult és kivert kiskutyaképpel méregetett. Gyorsan tereltem a témát.-Egyébként Arminhoz jöttem, de úgy látom nincs otthon.
-Jaj, igen! Tina elvitte a fiúkat valahova. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtak. Nem tudom mikor jönnek-bocsánatkérően elhúzta a száját. Kicsit még elbeszélgettünk, odaadtam neki a sütit és elbúcsúztunk. 
-Adjak át valami üzenetet Arminnak?-kérdezte a szemöldökét táncoltatva a nő.
-Nem szükséges, esetleg annyit, hogy itthon vagyok és kerestem-zártam rövidre a kínossá vált szitut, bár az arcom lángvörös volt.
Kennedy alig bírta megállni a vigyorgást.
-Rég nem láttalak elpirulni-cukkolt.-Nem is emlékeztem, hogy ilyen durva. Még a vállad is vörös!
-Inkább csak vezess!-motyogtam bosszúsan. A fiúból kiszakadt a nevetés.
Hazaérve Zokni majdnem ledöntött a lábamról a lelkesedésével. Mászott rám, nyalogatott és boldogan csaholva követte minden egyes lépésem. De ahogy meglátta Kennedyt az érdeklődése elapadt irántam és inkább a sráchoz dörgölőzött. 
-Áruló-forgattam a szemem az eb irányába, hogy érezze, mennyire megbántott, de legkevésbé sem érdekelte. 
Kennedy lepakolt az emeleti vendégszobában, én a cuccomat csak behajítottam a szobámba. Az asztalomon ott tornyosult a bepótolandó házi - mellékelve egy kis magyarázószöveggel Nathaniel és Melody jóvoltából. Megmosolyogtatott a törődésük, nagyon hálás voltam nekik.
-Minden oké?-kopogott be Kennedy. Már alvós szettben volt, és elég fáradtnak tűnt. A héten nem sokat aludhatott, tekintve mennyire rá szokott görcsölni az egészségemre.
-Persze-mosolyogtam rá bíztatólag.-Én is lefekszem, mára elég volt.
Így is tettem: pizsamára vetkőztem és ledőltem, de nem jött álom a szememre. Zokni mellém fészkelte magát, hamar elnyomta az álom. Az ő szuszogását hallgatva bámultam a plafont. Hajnali fél négy körül lehetett, mire sikerült álomba merülnöm, majd ötkor felkeltett Zokni, mint minden szombat reggel, hogy kora reggeli sétára vigyem.
Ez se lesz az én napom.

~Armin szemszöge~

Késő volt, mire hazaértünk. Alexy egész úton nevettetett minket a hülyeségeivel, a bejárati ajtón belépve már fájt az oldalam. A lakásba érve megtorpant, majd beleszagolt a levegőbe.
-SÜTI!-Sikkantott fel, és a konyhába rohant. Tina és én is ugyanolyan lelkesedéssel követtük. Anya a munkája miatt ritkán süt sütit, így az ilyen alkalmakat mindig ki kell használni.
-Sziasztok!-köszöntött anya nevetve minket. Körbeültünk a süteményes tálat, iszonyú jól nézett ki a csokis érdesség, nagyot kordult a hasam.
-Hmm!-csillant fel Alexy tekintete, és lassan elmosolyodott, a pofazacskója tele volt sütivel. Én is beleharaptam, és tényleg isteni volt, az első után már hármassával vettem, ahogy mindenki más is. Sajnos hamar elfogyott a süti, Alexy csalódottan meredt a tányérra, olyan tekintettel, mint akinek elütötték a kiskutyáját.
-Anya, az isteni volt! Mindenképpen meg kell tanítanod!-nyammogott az utolsó falaton Tina.
-Nem én voltam-csóválta a fejét Anya, majd egyenesen a szemembe nézett.-Abby járt itt olyan negyed órával ezelőtt, és ő sütötte.
Mintha a mellkasomra ültek volna, lefagyva bámultam anyára. Tizenöt percen múlt, hogy lássam újra. Tizenöt nyamvadt percen!
Az egész családom kíváncsian leste a reakciómat. Ugyan mit reagálhattam volna? A tenyerembe temettem az arcom, és átgondoltam a lehetőségeimet. Legszívesebben átrohantam volna, de késő volt már, és biztos nagyon elfáradt, nehéz hete volt.
Végül úgy döntöttem, hogy holnap reggel meglepem kutyasétáltatás közben. Mesélte, hogy minden szombat reggel Zokni óraműpontossággal felkelti ötkor, így leviszi sétálni az ebet, mert az bizony nem alszik vissza.
Igaz a szombati koránkelés - meg amúgy a koránkelés -, említésére már a frász kerülgetett, féltem, hogy nem tudok majd felkelni, így megint lekésem a lányt, de ez a félelmem már akkor lényegtelenné vált, mikor letettem a fejem a párnára. Esélytelen volt, hogy elaludjak. Az egész testem bizsergett az idegességtől, ébren tartott az a szemét érzés, ami egész héten bennem volt, de most, hogy egy városban tartózkodtam a lánnyal felerősödött. 
Haragudtam rá. Egész héten vegyes érzelmeim voltak a lány iránt, péntekre pedig az érzelemhalom egy erőssé nőtte ki magát: haraggá. Dühöm először a környezetemben lévő emberekre, majd az Abbyre maszturbáló pöcsökre irányult, és most egyenesen a lányra. Haragudtam rá a tematikus nap miatt, hogy annyi mindent kiteregetett magáról mindenkinek, mielőtt nekem elmondhatta volna. Elszabadított vele egy csomó rossz dolgot - és itt nem csak a farkukat markolászó srácokról beszélek. Néhány szülő teljesen fel volt háborodva, hogy egy volt drogos az iskolánkban tanul, sor állt az igazgatói előtt, hogy azonnal tegyék ki a lány szűrét. A diri elküldte őket, mondván mindenkinek jár a második esély, de már a szülői munkaközösség is fenyegetőzik, hogy pert indítanak, és rengetegen úgy döntöttek, nem hozzák ide a gyereküket. Az iskolavezetés kiállt eddig a lány mellett, de meddig? Féltem a lányt, félek tőle, hogy el kell mennie a Sweet-ből, de haragszom is rá, mert ő döntött úgy, hogy mindent elmond. De nekem sosem mond el semmit. Nem árult el semmi ilyesmit a múltjából, nem mondott semmit a betegségéről sem, ami biztosan sokkal komolyabb, ha nem írt.
Igaz nem aludtam el, de addig filóztam, hogy mire ránéztem az órára, már annyira késésben voltam, hogy max két percem volt magamra kapni valamit és elrohanni a parkig, ami fél órára van a házunktól. 
Kint vaksötét volt még, így ahogy rohantam nem láttam merre megyek, csak remélni tudtam, hogy jó irányba.
A park szerencsére ki volt világítva, bár így se lehetett teljesen átlátni. Fel-alá keringtem, minden padhoz elsétáltam, de a lány volt sehol, kezdtem feladni. Elgondolkodtam rajta, hogy inkább hazamegyek és majd később elnézek a házukhoz, de ezt a döntést végül nem én hoztam meg. A döntéshozót nem láttam előre, a hátam mögül támadott, magához képest még halk is volt, így még hallani sem hallottam a közeledtét. 
Zokni megragadta a nadrágom szárát, és rántott rajta egy akkorát, hogy majdnem hasra estem. 
-HÉ!-Szóltam rá, de ő nem engedett el, húzni kezdett. Nehezen értettem meg, mit akar, kiszabadítottam magam a szorításából és éretlenül meredtem rá. Ő szomorúan bámult vissza a nagy szemeivel, és fejével abba az irányba intett, ahonnan jött. Mutatta az utat, én mentem utána. Mindig hátranézett, hogy megvagyok-e még, néha megtolt, hogy gyorsabb legyek.
A park legeldugottabb részéhez kalauzolt az eb. A kis tisztásszerű rész körbe volt kerítve füzekkel, a lobkoronájuk függönyként rejtette el a helyet a kíváncsi szemek elől. Hihetetlenül hangulatos volt az egész, még úgy is, hogy én mindent megvetek, ami természettel kapcsolatos. Az apró állatok zaja összekeveredett, egy kis ér csordogált pár méterre, és még egy kisebb pad is volt feltéve a képre a koronát. Tipikusan olyan hely volt, ahova elvonulni jön az ember, vagy épp smárolni.
Abby egy vastagabb fa ágán ült, mélyen elgondolkodva bámulta a vizet. Zokni vidám csaholással üdvözölte a lányt, aki épphogy idefordította a fejét, hogy meglesse a kutyát, amikor megláttatott. Nem láttam az arcát tisztán a félhomály miatt, csak azt észleltem, ahogy az alakjának a körvonala megváltozik, felém fordult. Mielőtt lemászhatott volna előtte teremtem, magamhoz vontam a lányt. Ő rögtön a nyakam köré fonta a karját, csüngött rajtam. Megtartottam a jéghideg testét, olyan szorosan simultunk egymáshoz, hogy a teste hidegétől rögtön fázni kezdtem. De nem érdekelt. Igaz a haragom nem múlt el, de egy hete nem láttam a lányt, életem legnehezebb hetén. Úgy hiányzott, mint még senki, és hirtelen mindenhol ott volt: az orgonaillata az orromban, a lágy vonalai a mellkasomnak nyomódtak. Ösztönösen reagáltam rá, elöntött a melegség, és egy leírhatatlan jóérzés, miközben öleltem, és soha nem akartam elengedni.
Hosszú perceken keresztül voltunk így, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Jó volt nem törődni semmivel, addig nyújtottuk a pillanatot, amíg lehetett.
De semmit sem lehet túl sokáig húzni.