2017. október 14., szombat

90. FEJEZET

Origo




Hy everybody! ^^
Pontosan egy hónap telt el a következő rész óta, és ahogy ígértem. :) Kicsit hosszabb, mint a szokásos - és ez nem véletlen. Végre találkozhatunk egy régen emlegetett szereplővel, és a Cométe is változásokon megy keresztül - nem is beszélve Arminról és Abbyről ;)
A 91. fejezet is készülőben van, én már alig várom ^^ Abban visszaköszön egy dal, ami régen Abby egyik rémálmában láthattunk, de nem spoilerezek :D Olyan egy hónap múlva várható, sajna időhiány miatt nincs időm leülni írni :/
Jó olvasást a 90. fejezethez, és FIGYELMEZTETÉS! Trágár szavakat tartalmaz a fejezet szokott, de most különösképpen, lol.
Legyen szép reggeletek/napotok/estétek 
Dorina:)



~Abby szemszöge~

Kezdtek a dolgok helyreállni. Bár ez erős túlzás.
Már jobban voltam, a szervezetem hozzászokott a gyógyszerhez, tudtam enni és újra pörögtem. De a rémálmok megmaradtak. Későn aludtam el, de a kora hajnali órákban sikítva, verítékben úszva riadtam fel. A nagybátyám felkelt - vagy talán virrasztott -, hogy megnyugtasson, de nagyon sajnáltam, mert nem volt könnyű dolga velem. Minden este ugyanaz volt a forgatókönyv: felpattan a szemem és ordítok, önkívületben sikítozok, és nem lehet addig lenyugtatni, míg vissza nem tér az öntudatom. Ez az állapot napról-napra rosszabb, mindig hosszabb ideig tart, míg kitisztul a tudatom, de a mai nap egy különösen nagy mélypont volt. Arra eszméltem, hogy Frank fölöttem van és lefogja a kezem-lábam, és ijedten néz rám. Rögtön tudtam, hogy mit csináltam, és legszívesebben elsüllyedtem volna.
Régebben többször is megtörtént, hogy amíg nem voltam magamnál, bántottam magam. A körmömmel nekiestem a vékony bőrnek a karomon vagy a lábamon, vagy ütögettem magam. Elöntött a szégyen, ahogy a végignéztem a véresre kapart belső combomon. Egy percre teljesen elcsüggedtem, úgy éreztem megint ott vagyok, mint egy éve, de gyorsan megráztam magam. Ez hülyeség, hisz kurvára nem ott vagyok, már sokkal jobb minden, ez csak egy rossz nap. Hogy túléljem a nap hátralévő részét ezt mantráztam magamnak. Ez csak egy rossz nap.
Frank egész reggel figyelt, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Nem volt a szavak embere, a pillantásából azonban kiolvastam a féltést, a kérést, hogy vigyázzak magamra. Bármilyen kemény férfiember is volt a nagybátyám, volt egy másik oldala is, amit csak keveseknek mutatott meg, és én hálás voltam neki azért, hogy nekem néha engedte, hogy meglássam.
A combomon nem volt olyan heg, ami különösen ronda vagy feltűnő lett volna, ezért nyugodtan hordtam rövidnadrágot. Így jobban elkeseredtem a mai akciómtól, hogy már nemcsak a hátamat, a mellkasomat, de már a lábamat is takarnom kell. Iszonyú meleg volt kint, emiatt keseregve húztam hosszúnadrágot, és még a szokásosnál is nehezebben vonszoltam el magam suliba. Az út közben megittam a szükséges kávémennyiséget, ez kicsit dobott a kedvemen. Beérve Rosa rögtön letámadott, és magával vonszolt a menzára. 
-Beszélnem kell veled, de előbb szereznünk kell ételt. Éhen halok. Megpakoltuk a tálcáinkat majd leültünk egy eldugott asztalhoz. Általában le se teszem a seggem, Rosa már mondja, ezért gyanakodva méregettem, amikor majdnem végeztünk a kajálással és még egy szót se szólt. Ő is ugyanolyan kutató tekintettel nézett rám, de kivárt. Ez csak rosszat jelenthetett.
-És hogy vagytok Arminnal?-tette fel a kérdést. Tudtam, hogy célozgat valamire, így óvatosan feleltem.
-Jól. Tudod, féltem tőle, hogy miután megkap már nem fogok kelleni neki-a fémdobozos kólámat piszkáltam. Tényleg féltem ettől, de fura volt kimondani, mert akkora hülyeségnek tűnik ez most. Hisz jobban nem is lehetnénk. 
-És mi a helyzet a szexszel?-bökte ki végre. Haboztam. 
Arminnal az együtt töltött időnk nagy részét smárolással töltöttük, tapi csak ruhán keresztül történt. Tudtam, hogy ő bármikor tovább tud lépni bármennyi szintet, de én megtorpantam. Félreértés ne essék, szeretem és kívánom is Armint, és bármit megadnék azért, hogy boldoggá tegyem. De bármikor eljutunk addig, hogy a pólóm lekerüljön rólam megszólal bennem a vészcsengő, és a sebhelyeim égni kezdenek. Nem szeretném, hogy lássa őket, olyan undorítóak és visszataszítóak. Félek, hogy amint meglátná őket elfutna és örökre eltűnne - ami persze hülyeség, de mégis csak erre tudok gondolni. 
-Mármint, ne már Abby! Armin egy éve csak érted epekedik, elég, hogy megjelenj és már merevedése van! Azért neki is vannak igényei, és ha tovább váratod, lehet kárt teszel benne, és soha többé nem áll fel neki.-Felvont szemöldökkel néztem Rosára.-Mit nézel így? Ez lehetséges! Az összegyűlt nyomástól vagy valami ilyesmi. Annyira nem figyeltem bioszon.
Idegesen felnevettem, és benyakaltam a maradék italomat. Volt annak egy másik oka is, miért váratom meg annyira szegény kockát, de képtelen voltam kimondani. Látta rajtam Rosa, és várta, hogy elmondjam, de nem tudtam kinyögni, azonnal kiszáradt a szám és görcsbe rándult a gyomrom. Hideg kúszott fel a gerincemen, és hirtelen magam előtt láttam a vörös szempárt.
-Minden oké?-A barátnőm aggódva nézett rám. Mosolyt erőltettem az arcomra és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
Abban jó vagyok.


~Armin szemszöge~



Abbyvel egészen a nagyszünetig nem találkoztunk. Újra pattogott össze-vissza, DÖK-ből igazgatónőhöz majd még ki tudja hol császkált, egy idő után felhagytam a keresésével. Volt nagyobb problémám is.

Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mire akar tanítani Mr. P, ráadásul az kis állat egy szörnyeteg. Mikor felkelt és meglátott dührohamot kapott, és azóta is tombol. Pengeéles kis fogai és karmai vannak, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi elképesztő az ereje, néha úgy nekiszalad a hordozó falának, hogy az métereket repül. Szerencsére nem valami okos, mert nem a rácsnak megy neki.
A Banda nagyon jól szórakozott a szar helyzetemen. A nagyszünetben az udvaron körbeálltuk a kis szörnyeget ketrecét, és próbáltam őket közös problémamegoldásra buzdítani, de csak nevettek rajtam.
-A te problémád-feküdt le a padra Kentin, és majd sorban mindenki követte. 
-Hé! Mi van azzal, hogy barátok vagyunk?-háborodtam fel.-Én is megtenném értettek. 
-Inkább kérdezz olyat, aki tudja a választ-mutatott Viola mögém. Abby közeledett felénk. Ahogy észrevette, hogy nézem rám mosolygott, és én elfelejtettem minden hülyeséget, ami idegesített. Egy arcra puszival üdvözölt, és volt valami zavaró benne. Éreztem, hogy történt valami, de nem akartam mindenki előtt faggatni.
-Mivel kezdjem? A jóval vagy a rosszal?-fordult Abby a társaság felé. Mindenki egy "Jaj ne már" után a jó mellett döntött. 
-Jövőhét hétfőn lesz az kirándulásos verseny.
-És mi a rossz?
-Hogy én nem játszhatok, az igazgatónő megkért, hogy segítsek neki a kvízben. 
Alexy és Rosa rögtön faggatni kezdték a barátnőmet a feladatokról, de ő hallgatott. Alexy és Kentin depresszióssá váltak az előrelátható vereségünktől. Viola és Jade pedig csendesen búsultak, ahogy szoktak.
Majd hirtelen csattanás hallatszott a hordozó irányából: a görény megint küzdött a szabadságáért. 
-Még mindig nem jöttél rá?-a barátnőm szeme nevetett, és habozás nélkül felvette a hordozót és veszélyesen közel hajolva megszemlélte a benne lakót. 
Megráztam a fejem. Abby letette hordozót a földre.
-Akkor elárulom, de ne mond el P-nek!-kinyitotta a hordozót. Mindannyian lefagyva néztük, ahogy benyúl és kiemeli a görényt, aki nem nagyon örült ennek, kapálózott, hogy meg tudja sebesíteni Abbyt. A lány ezzel mit sem törődve az állat felé nyúlt és simogatni kezdte. Leesett az állam, amikor a kis görény abbahagyta az ellenállását és Abby kezéhez dörgölőzött. 
Majd hirtelen olyan egyértelmű lett a válasz, hogy tök hülyének éreztem magam. 
-A szeretet.
-A szeretet minden. Gyere, fogd meg te is!
Teljesen megbíztam Abbyben, így ugyanazzal a technikával közelítettem az állat felé, mint ahogy a lány, és nem kellett sok, és már összehaverkodtunk. 
A szeretet minden - ahogy Abby ezt mondta látszott rajta, hogy hisz ebben. Sokat gondoltam arra, hogy mi lehetett az az emberfeletti erő, ami segített átvészelni azt a sok borzalmat amin ő átment, és úgy látszik a szeretet az, amiben még ma is hisz annak ellenére, hogy mik történtek vele. Ez elképesztő számomra, és csak szeretni tudom ezért.
-Mit bámulsz?-bökött oldalba a lány, amikor már percek óta bambultam. Csak megráztam a fejem.
-Mindig le tudsz nyűgözni.
Abby csak vigyorgott.

...

~Abby szemszöge~


Borzasztó bűntudatom volt, mert pénteken is lepattintottam Armint. Láttam rajta, hogy nagyon zavarja, de tiszteletben tartotta a visszautasítást, és többet nem próbálkozott. Tisztában volt vele, hogy van valami gikszer velem, de megbízott annyira bennem, hogy megvárta, míg én mondom el neki. Az ő feltétlen bizalma csak még jobban fájdította a szívem, mert én folyamatosan titkolóztam előtte. Mekkora egy fasz vagyok!

Szombaton lehangoltam ballagtam Castielék felé. Csak ezen tudtam kattogni, nem is figyeltem, mi van körülöttem, így azt se vettem észre, hogy éppen valami nagy szarba sétáltam bele, mikor beléptem Castiel házába. Vicktor rohant elém és csendre intett.
-Vörös kód!
-Mi a fasz?-suttogtam vissza. A dobos csak megrázta a fejét, miszerint most nincs ideje magyarázkodni, és az emelet felé húzott. Amilyen csöndben csak tudtunk a lépcső felé lopóztunk - a bejárati ajtóra azonban nem figyeltünk, és azt olyan nagy erővel csapta be a húzat, hogy az egész ház beleremegett.
-Baszki-szitkozódtunk egyszerre Vicktorral. 
-MEGÉRKEZETT A RIBANCOD CASTIEL?!-Női kiáltás hallatszott a konyhából. Nagyon ismerősnek tűnt, így megálltam, hiába tolt el Vicktor. 
-NEM TARTOZIK RÁD, HÚZZ EL!-Mordult fel Castiel. A hangjában már régen nem tapasztalt idegesség lapult, amitől kirázott a hideg.
Rögtön feltűnt mögötte egy fiatal csajjal. Mindkettőjük feje vörös volt a haragtól, dulakodtak egymással és közben még az én New York-i szókincsemet is megszégyenítve alázták egymást. Már épp közelebb akartam lépni, amikor a csaj kiverekedte magát Castiel szorításából és elém került. Amint meglátott hatalmasra kerekedett a szeme, és én rögtön felismertem.
-Ez lehetetlen...-motyogta és zavartalanul bámult.-Te... halott vagy...
Elnevettem magam.
-Poén, hogy létezik a feltámadás, mi?
Deborah csak tátogott mint egy hal, amin még inkább nevetnem kellett.
Deborah a művésznegyedben lakott, abba a kocsmába járt, ahová mi. Tipikus aranyásó volt, mindig ahhoz dörgölte magát, akihez éppen megérte. Amikor sikereket kezdtem el elérni lecsapott rám. Kifigyelte, hogy elhajtom az embereket, akik bepróbálkoznak nálam, ebből rögtön lekövetkeztette, hogy csak leszbikus lehetek, így nem volt rest és bepróbálkozott. Nem haragudtam meg, de határozottan visszautasítottam, és ő ezt nagyon mellre szívta. Olyan áldolgokat terjesztett el rólam, ami emberéleteket tehet tönkre, ahol csak ért belém rúgott. Nevettem a próbálkozásain, mert tökre olyan volt, mintha egy cuki kiscica próbálná bebizonyítani, hogy a tigris: az emberek csak nevetnek és elolvadnak a cukiságtól és felteszik a Youtube-ra.
De amit az öngyilkosságom után csinált az túllépett minden határt. Aznap, amikor megtudta a hírt rohant a lakásomra, mindent ami valaha is számított elvitte, pénzé tette, és lelépett. Néhol még a nevemmel is visszaélt, és csinálta a hülyeséget nekem álcázva magát. 
Először rettentően dühös voltam, de ma már csak szánalommal gondolok az ilyesmire vissza. Ha neki annyira szar az élete, hogy az enyémet kell élnie, akkor csak sajnálni tudom.
Deborah még mindig lesokkolva meredt rám. Castiel gyanakodva méregetett engem és a lányt.
-Az előző életemből ismerem Deboraht-magyaráztam a fiúnak. Castielben viaskodtak egymással az érzelmek, látszott a tekintetén, hogy nem tudja eldönteni, mit is tegyen.
-Megjátszottad a halálod, hogy leléphess?-kérdezte Deborah. Annyira meg volt lepődve, hogy el is felejtette, hogy milyen magas lóról szokott beszélni, ami tetszett.
-Nem egészen. Hosszú sztori, majd elmesélem. Amúgy nem fogom, de remélem nem hari.
-Oké, oké. Ez mi a fasz?-Deborah a fejéhez kapott, mintha migrénje lenne.-Mit keresel az én városomban, az én pasim házában te ribanc?-Úgy látszik eddig tartott a csoda, ugyanúgy beszélt, mint amikor ismertem.
-Ne merj így beszélni a barátaimmal!-csattant fel a vöröshajú gitáros.-Ez ne a te városod, és én sem vagyok a tied. Bánom, hogy valaha is közöm volt hozzád... Húzz el de kurva gyorsan, mielőtt olyat teszek, amit megbánnék.
Megfagyott a levegő a szobában. Tudtam, hogy Castiel sosem ütne meg egy nőt - bármilyen személyiségű is az illető -, de ilyen komolynak se hallottam még. Jólesett, hogy megvédett és barátjának nevezett, de megijedtem, attól, hogy valami hülyeséget csinál.
Deborah mindannyiunkra szúrós pillantást vetett, majd Castiel felé fordult és az arcába nevetett.
-Vissza fogsz sírni! Mindig azt teszed, de életképtelen senki! Térden állva fogsz könyörögni nekem, hogy visszajöjjek te pöcs! De ne is álmodj, hogy valaha láthatsz-az ajtóhoz lépett, és utoljára felkacagott.-Basszátok meg mindnyájan, faszszopók!
Az ajtó csapódott, Castiel pedig összerogyott. Sosem láttam még őt ilyennek, egyszerre tűnt szomorúnak, dühösnek és megkönnyebbültnek.
A nappaliba telepedtünk. Castiel még mindig megfejthetetlen érzelemkavalkáddal az arcán bámult maga elé. Fogalmam sem volt, mint mondhattam volna neki, nem ismertem a történetet. 
-Figyu, Cast, Debbie-ért nem éri meg rágnod magad, tudod milyen kurva-szólalt meg Vicktor vigasztalónak szánt hangon, azonban Castiel felnevetett.
-Semmi köze ennek ahhoz a ribanchoz-rázta meg a vörös fejét. Értetlenül pislogtunk rá, ő azonban habozott. Vívódott magában, de végül egy hatalmas sóhajtás keretében belefogott.
-Leszarom Deboraht. Már rég nem érdekel, kinek teszi szét a lábát, vagy hogyan rebegteti előttem a szempilláit. De mégis felbasz, ha látom, mert csak emlékeztet arra a sok emberre, akiket elmartam magamtól, mert segíteni akartak nekem, mikor abban a mélységben voltam, ahová Deborah taszított. 
Mély csend borult a szobára. Castiel történetének hallatán eszembe jutott a saját múltam, azok az események, amelyeken sosem fogom túltenni magam. Azok az emberek, akiket soha nem fogok látni többé. 
Áhítatos csendben ültünk, hagytuk, hogy átjárjon minket minden fájdalom, veszteség, a múltunknak azon részei, amit idáig eldugva tartottunk. Azonban nem engedtük, hogy felülkerekedjen rajtunk.
Most nem.
Vicktor a doboknál termett, Castiel gitárt ragadott, Lysander leült a zongora elé én pedig felkattintottam a csellóm tokját. Teljesen egy hullámhosszon voltunk a fiúkkal, percek alatt összeraktuk a dallamot. A cselló és a zongora keserű színezetet adott a dallamnak, a gitár és Vicktor dobjátéka tökéletesen kiegészítette és egyensúlyozta azt. 
Többször is eljátszottuk. Valahogy senkinek sem akaródzott megkezdeni a szöveget. A vonót tartó kezem megállt a húrok fölött, nem akartam újból elkezdeni, azonban Vicktor aprót biccentett felém, majd ahogy felcsendült a dallam első hangjai mesélni kezdte a történetét.

Az életemben
Valami mindig hiányzott
- hiába volt meg minden.
Bárcsak láttam volna, hogy ami kell
végig előttem volt.
Nem zacskókban.
Nem fecskendőkben.


Kirázott a hideg a dobos szavaira, de összeszorított szájjal játszottam tovább. Nem én következtem.

Az életemben
Végigkísért ez az érzés.
Megszoktam már, de még a mai napig fáj
kimondani, hogy a legnagyobb
mumus az életemben
magam vagyok.

Lysander teljesen más hangon énekelt mint eddig. Mindig lehetett hallani az érzelmeket a hangjában, most azonban az éveket alatt összegyűlt, tartogatott és rejtegetett dolog, ami a fiúban volt felszínre tört. Gyönyörű volt, mégis szívbemarkoló.

Az életemben
Mindig azokat bántottam, akiket a 
legjobban szerettem.
Mondani késő.
Tudom jól,
de sajnálom.

Castiel karcos hangon, szinte bömbölve énekelte az ő sorait. Remegni kezdett a kezem, ahogy rám került a sor. Több száz olyan emlék villant fel, amit elmondhattam volna, de a lelkem mélyén tudtam, hogy csak egy olyan, amit már tényleg ideje lenne seggbe rúgnom. 
Reszketegen mély levegőt vettem, és gondolkodás nélkül énekelni kezdtem.


Az életemben
Eddig nem volt életem.
Kéz a kézben jártam a Halállal.
Sötétségben. Szerethetetlen.
Kerestem a fényt, de nem láttam
saját magamtól, hogy végig
karnyújtásnyira volt.


Mind a négyünknek volt csontváz a szekrényben. Vicktor szégyellte a múltbéli kábítószer függőségét. Lysander utálta a maga kreálta magányt, az álmodozásaival néha teljesen elszigetelte magát, így úgy érezte, saját maga alatt vágja a fát, és azért magányos. Castielt bántotta, hogy annyi mindenkivel megromlott a kapcsolata az évek során, elsősorban a szüleivel. 
Én pedig sosem éltem igazán. Igaz mindig hangsúlyoztam, hogy carpe diem, de sosem tudtam kiállni a Halál árnyékából. Magamnak sem vallottam be soha, de sosem tudtam megfelejtkezni arról, hogy egyszer mindennek vége, és ez rányomta a bélyegét mindenre, amihez valaha hozzáértem. Ideje volt nem arra gondolnom, hogy meg fogok egyszer halni. Hanem csak élni, mit sem törődve vele, hogy mi fog történni holnap. Sosem féltem a haláltól, de mindig tudatában voltam, hogy egyszer lesz valami, és lehet éppen ma. Vagy holnap. Az ilyen nem élet.


Az életemben
Újrakezdeném.
Kitörölném a múltat, 
de mivel nem lehet
Hangosan, büszkén mesélem:
Ezt itt mind túléltem.
Itt vagyok. 
Ez egy új pont.
Kezdőpont.
Valaminek a kezdete.
Egy új történet első sora, 
A kezdőpont.


Új kezdet volt ez a dal a banda számára. A Comète három fiúból állt, akik popsztárok akartak lenni, mi nem lehettünk ők. Túlléptünk a Cométen, túlléptünk azon, hogy gyerekes álmokat ringatva a világhírnévről felszínes dalokat írjunk.
Az új nevünk Origo lett, mint latinul kezdőpont. Teljesen mások lettünk, más indokok vezettek minket a zenélésre, és többé eszünkbe se jutna, hogy nyálas, tinilányos, tucatdalokat írjunk a szerelemről, csakhogy felfigyeljenek ránk.
Ez egy új kezdet volt mindannyiunk számára. A négyünk közös origója. 
Egy új kezdőpont.


~Armin szemszöge~



Egyre nehezebb megfűzni Abbyt, hogy kettesben legyünk. Folyamatosan lemondja, vagy beszervezi a többieket is a programötleteimre, ami már nem kicsit zavar. Már kattogni kezdtem, hogy vajon mit érezhet kényelmetlennek. Folyamatosan abba a láthatatlan falba ütközök, amibe belebotlottam múltkor, mikor csókolóztunk és most, hogy tudok a létezéséről csak még inkább érzem, hogy mennyire el tudja cseszni a dolgokat. 
Hatalmas erőfeszítések árán is, de rávettem a barátnőmet, hogy szombaton ugorjon fel, és nézzünk meg egy filmet vagy valami. Nem mondtam, hogy nem lesz otthon a család, mert rögtön nemet mondott volna, így amikor betoppant és rákérdezett a nagy kihaltságra azt mondtam, ami először eszembe jutott, és hihető kamunak tűnt. Abby szerencsére nem firtatta. 
-Adsz valami kaját? Ma még nem ettem semmit-nevetve követtem a konyhába. 
Abby különösen szeszélyes volt. Kapkodott, hozta a szokásos pattogós formáját, amivel mindig mosolyt csal az arcomra, de közben a tekintetéből és az arcáról fáradság és szomorúságféle sugárzott. Nem tudtam rajta kiigazodni - alapjáraton se tudok, de más kérdés -, de nem kérdeztem rá. Jókedvűnek tűnt, miközben tett-vett a konyhában, és lelkesen mesélt a bandájukról. Nem szokott a művészcuccairól beszélni, így kihasználtam az alkalmat és ittam a szavait. Azt mondta, nyugodtan kérdezhetek bármiről, ami csak érdekel vele kapcsolatban, a múltjával kapcsolatban, de eddig nem mertem.
Úgy döntöttünk, hogy játszani fogunk, de Abby végig csalt. Nem akarta bevallani, de én láttam.
-Nem tudsz veszíteni!-nevetett rajtam, miközben a képernyőn a karaktere földbe döngölte az enyémet. 
-Csak szerencséd volt, de másban biztos legyőzlek!-jelentettem ki magabiztosan. Abby vigyorgott és elfogadta a kihívást.
Órák múlva se jártunk előrébb. Kezdtem teljesen kiakadni, hogy nem tudok nyerni. Amikor kivégeztünk minden xboxos játékot és semmiben sem tudtam fölényeskedni felforrt az agyvizem és elővettem mindent, amit csak a házban találtam amivel versenyezni tudunk és felhalmoztam a dohányzóasztalra.
-Armin, légyszíves-sóhajtott kimerülten Abby, de közben jól szórakozott rajtam: beharapta az ajkát visszafojtva a nevetését.-Hagyjuk abba, fáradt vagyok. 
-Szó sem lehet róla-vágtam rá, és levágtam magam mellé a kanapéra úgy, hogy esélye se legyen felpattanni és elmenni. Abby hátravetett fejjel felnevetett, majd a két keze közé fogta az arcom.
-Armin, nekem nem kell bizonyítanod. Én akkor is szeretlek, ha vesztes vagy-incselkedett velem. Elhúztam a szám, mire őt még jobban rázta a nevetés. Szájon csókolt és bevonult a szobámba rendbe tenni magát az hazaindulásra. Nem tudtam rávenni, hogy itt aludjon, bármennyire is volt késő. 
Készültem még egy végső támadásra, jól kiötöltem a tervet, amivel meggyőzhetem. Kopogás után benyitottam, és akkor feleslegessé vált a tervem: Abbyt elnyomta az álom pakolás közben, az íróasztalomra hajolva durmolt. Magamban diadalkiáltást hallattam, és somolyogva  lefektettem a barátnőmet az ágyamra. 
Egyáltalán nem voltam még álmos, így kiosontam a szobából és tovább játszottam a nappaliban. Nem tudtam nem mosolyogni: innen már gyerekjáték lesz itt marasztalni a barátnőmet holnapra is, végre ki tudnánk használni, hogy nincs láb alatt a család a hétvégén.
Tök jó, hogy mindenki kedveli Abbyt a családban, de ha ők ott vannak, esélyem sincs, hogy a barátnőmhöz férjek. Akár ha anya és Tina van itthon akkor is azonnal lecsapnak a lányra és csacsogni kezdenek, de a helyzet akkor teljesen reménytelenné válik, amikor Alexy is becsatlakozik. Akkor egyedül kell ülnöm és nézni, ahogy ők végigtrécselik az estét, majd Abby feláll és hazamegy, és utána én vagyok a hisztis, amikor azt mondom neki, hogy rám sem nézett egész este - ami az igazság!!
Nagyon elkalandoztam, nem figyeltem a képernyőn történtekre, így a karakter megmurdel és a felhangzik az az idegtépő GAME OVER hang. Bosszant az egész, legszívesebben földhöz vágnám a konzolt. Lehet igaza van Abbynek, nem tudok veszíteni.
A játék újraindult, egy másodpercre lehunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak. Ahogy elsötétül kicsit a világ Abby sikítását hallom. A fülemhez kaptam a kezem és kipattant a szemem, egy percre azt hittem, hogy beképzeltem, de még mindig hallottam. Beleremegett az egész testem, talán ez a legszörnyűbb hang, amit valaha hallottam. Ösztönösen mozdult meg a lábam a szobám irányába, de belül lefagytam. Nem tudtam mi történik, lelassult az idő, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg megtettem a szobámig vezető utat. Abbyt szólongattam, reszketett a kezem és úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
Amíg meg nem láttam Abbyt mintha a fejem víz alatt lett volna, mintha fentről néztem volna az eseményeket, de amit megláttam a barátnőmet rögtön fejbe vert a helyzet. Az idő újra elindult, és én rögtön Abby mellett teremtem. 
A lány önkívületben sikítozott, a hajába markolt és tépte a fürtjeit. Nem volt magánál, rohama lehetett. Fogalmam sem volt mit tehetnék, megijedtem a látványtól, ahogy nem tudva magáról hánykolódott. Szólongattam, és próbáltam lefogni testemmel, nehogy ártson magának, de jobb ötletem nem volt. 
Hirtelen abbahagyta az ordítást és kikerekedett szemekkel nézett rám. Még mindig nem volt tudatánál. A szeméből sugárzott a félelem, csak bámult rám némán, mintha rettegne tőlem, amitől felkavarodott a gyomrom. Szorítottam a csuklóit a markommal, és az egész testemmel ránehezedtem, hogy lefogjam, de mivel abbahagyta a remegést és a tombolást eltávolodtam tőle és elengedtem a kezét, mire összerezzent, összehúzta magát.
-Kérlek, ne bánts, kérlek ne bánts!-hajtogatta pánikban. Összeszorult a szívem, meg akartam cirógatni a karját, de elhúzta előlem.
-Abby, ébredj fel..., é-én vagyok...-Kayden szavait ismételgettem magamban, miszerint ha nem esem kétségbe nem lesz baj. Legszívesebben elbújtam volna a sarokba és a hajamat tépve sikítoztam volna pánikomban, de Abbynek szüksége volt rám. Erőt kellett vennem a félelmemen.
A két kezembe fogtam a barátnőm arcát, nem törődve a szemében uralkodó félelemmel átöleltem teljes testemmel, próbáltam nyugodtságot sugározni felé.
-Abigail, itt vagyok. Armin vagyok. Nincs semmi baj. Már itt vagy velem. Nem bánthat senki-suttogtam nyugtatón a fülébe. Össze-összerezzent az érintésemre. Eltelt jó pár perc - szinte egy örökkévalóság -, mire visszatért az öntudata és viszonozta az ölelést.
-Nem bántottalak?-nézett rám kutakodón. Megráztam a fejem, tele voltam kérdésekkel. Valószínűleg az arcomra kiült az értetlenség, mert Abby végigsimított a homlokomon, mintha az aggodalomtól keletkezett ráncokat akarná elsimítani.
-Ígérem mindenre választ adok, de adj öt percet. Kimegyek a fürdőbe. 
Ahogy Abby mögött becsukódott a fürdőajtó hagytam, hogy szétessek. 
Rettentessen felkavartak az események, de Abbyt nem nagyon rázta meg, miután magához tért úgy viselkedett, mintha természetes lenne mindez. Nem fért a fejembe a dolog, és bármennyire próbáltam értelmes magyarázatot adni a dologra, nem tudtam. Meg se vártam, hogy Abby leüljön mellém, ahogy nyílt a fürdőajtó rögtön letámadtam.
-Előfordult már ez máskor is?
Abby nem válaszolt rögtön, ráérősen visszasétált hozzám és szorosan mellém ült. 
-Voltak már korábban is ilyen rémálmaim, utoljára egy éve. Másfél hete a gyógyszer miatt visszatértek.
-Mit látsz?-tettem fel a kérdést, amitől a legjobban féltem. Féltem attól, milyen borzalmas dolgokat hallhatok.
Abby megfogta a kezem és rám villantott egy félénk, de gyönyörű mosolyt nyugtásképpen. Még most is értem aggódott, pedig nem nekem vannak lidérces álmaim.
-Mindig mást. Valami rosszat a múltból, amire nem szívesen emlékezem vissza-vállat vont. Olyan egyszerűen kezelte a dolgokat, nem fért a fejembe. Biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni ahogy rám nézett, a félelmet a tekintetében, és hogy azt mondta, hogy ne bántsam. 
Abby az arcom láttán elkomorult. Szóra nyitotta a száját, azonban én úgy pattantam fel az ágyról, mintha megégettek volna. Egyszerre akartam beszélni neki a gondolataimról, és magamba zárni mindent és soha nem háborgatni többé a dolgokat. Teljesen elvesztettem magam alól a talajt. 
Csak abban voltam biztos, hogy magam mellett szeretném tudni a lányt az estére, esélytelen volt, hogy most hazaengedjem. Azt mondtam, hogy a rohama után szeretném szemmel tartani, de valójában én nem bírtam elengedni. 
Magára hagytam, hogy fel tudja venni a pizsamaként adott pólómat, és a konyhába mentem egy bögre kakaóért. Anya mindig kakaót készített nekünk, ha zaklatottak voltunk, majd leült velünk és meghallgatott bármilyen bajunk volt. 
Bárcsak itt lenne most! Ő tudná mit kellene tennem, tanácsot tudna adni. Tudom, hogy most nem kellene kiakadnom, mert Abbynek egyáltalán nem hiányzik a pánikom, mégse tudom összeszedni magam. Folyamatosan a fülemben van a sikítása, előttem van a tekintete, ami összeszorítja a mellkasomat.
Akkora katyvasz volt a fejemben, hogy nem is hallottam Abby lépteit, csak arra lettem figyelmes, hogy hátulról nekem simul, szorosan átölel. Néma csöndben álltunk, éreztem az egyenletlen szívdobogását a testemen, és hallottam a szuszogását. Az idegesség nem tűnt el belőlem, de meg se próbáltam már visszafojtani. Kibontakoztam Abby öleléséből és szembefordultam vele. Ő felült a konyhapultra, így nem kellett a szemébe néznem, amiért kicsit hálás voltam.
Hatalmas volt rá a pólóm, leért majdnem a combja közepéig, de ahogy felpattant a pultra az anyag kicsit felhúzódott, így még több hófehér bőr villant ki a póló alól. Vonzott magához, bele akartam feledkezni a lányba. Úgy éreztem, minden problémámra lehetne ő a válasz, és minden gondom elszállna, ha hagyná, hogy az enyém legyen, és én az övé.
Abby is ezt érezhette, vagy olvashatott a gondolataimban, mert megragadta a kezem, és a combjára fektette. 
-Biztos?-néztem a szemébe. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szégyenli a testét a lány, hogy mennyire nincs önbizalma a testével kapcsolatban. Már többször is mondtam neki, hogy szerintem mennyire szép is ő, de nem hallja meg. Többévnyi önutálatot nem lehet csak úgy elfelejteni, tudom, így türelmes vagyok. Annyiszor mondom neki, hogy gyönyörű - az igazságot -, amíg ő is úgy nem fogja gondolni.
Abby határozottan nézett a szemembe és bólintott. Én is biccentettem, inkább csak magamnak. 
Az ujjaim felfedező útra indultak a combja porcelán fehér bőrén. Ugyanazokon a hegeken siklottak az ujjam, mint azon az estén, amikor beleütköztem a határvonalba. Rózsaszín és ezüst kis vonalkák nem voltak rondák sőt. Gyönyörűnek találtam a sok sebhelyet, csak Abby kitartó jelleméről árulkodtak. 
Egészen fent, a belső combján durva, vörös sebhely húzódott. Azonnal felé nyúltam, azonban Abby elkapta a kezem. Tudtam, hogy most nem hagyhatom, hogy magába forduljon a lány, ezért odahajoltam és csókot nyomtam a vágásra. Abby lélegzete elakadt, de nem tudtam, hogy azért, mert annyira utálta az a heget, és még attól is rosszul lett, hogy megláttam, vagy attól, hogy olyan közel, szinte már az izgi részeknél csókoltam meg.
Hitetlenül nézett rám. A tarkójára csúsztattam a kezem, és olyan komolyan néztem a szemébe, hogy mindenképp elhiggye, amit mondani fogok.
-Szeretlek, Abby. Amikor a sövénylabirintusban voltunk elmondtam, hogy nem érdekel ki voltál. Téged akarlak teljes valódban. Elmondtam, hogy mindent akarok belőled. A jót, a rosszat és a csúfot. És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék. A sebhelyeid miatt csak még jobban szeretlek, mert annyira erős, és gyönyörű vagy-Abby szemében könnyek csillogtak. Magához húzta a fejem, az ajkaink megtalálták egymást. 
Először lágyan és lassan csókolóztunk, kóstolgattuk egymást, mintha örökre meg akarnák jegyezni, milyen volt a másik minden részlete. Beleszédültem, alig bírtam a lábamon állni, Abbybe kapaszkodtam. Nem egészen ide tartozik, de a jelek szerint az énekesek kiváló nyelvkontrollal rendelkeznek. Az isten megáldja őket ezért, többszörösen is. Mert Abby úgy csókolt, hogy teljesen elvesztettem a fejem, és folytatásra tudtam gondolni. Arra, hogy összesimul a meztelen testünk, a sóhajokra, nyögésekre.
Egy pillanatra felvillan, hogy el kéne húzódnom, abba kéne hagynom, de egyszerűen nem megy. Szükségem van a lányra, hogy összeszedjem magam a rohama utáni sokkból, és neki is szüksége van rám, hogy megbékéljen a testével. 
Abby átvetette a két lábát a derekamon, a testünk még szorosabban összesimult, ami végett vetett minden értelmes gondlatomnak - felkaptam és elindultam vele a szobám felé. 
Abby belemosolyogott a csókba, ahogy elindultam vele. Megszakította a csókot, és az ajka egyre lejjebb kúszott. Végigcsókolta az állam és a nyakam vonalát, a keze becsúszott a felsőm alá, és közvetlen az övem fölött végigsimított a bőrömön. Beleremegtem, és minden vér a nadrágom felé vándorolt. Sejtettem, hogy nem fogunk eljutni a szobámig, de akkor ez az állítás biztossá vált, amikor Abby a fogai közé vette a fülcimpámat és játékosan húzni kezdte. Hörgés szakadt ki belőlem, Abby felnevetett. A kanapé felé hátráltam amilyen gyorsan ahogy csak tudtam, de összeakadt a lábam, és hatalmasat estünk. 
A csattanás magamhoz térített, elfogott a bűntudat. Egyszerre kaptuk egymásra a tekintetünket. Mind a ketten ziháltunk, Abby feje olyan vörös volt mint a haja, elbűvölő volt és rohadt szexin nézett ki a kissé duzzadt ajkaival. Nem szóltunk egy ideig semmit csak kapkodtuk a levegőt, Abby szeme ködös volt a vágytól, a nadrágomban ami az előbb még csak alakult, most már bizonyosan ott volt és követelte a figyelmet. A helyzet teljesen abszurd volt, mégis annyira természetes, hogy egyszerre nevettünk fel. Abby csilingelő nevetése elfedtetett velem mindent, mintha egy takaróba burkolóznék, ami átölel és megvigasztal. Hosszú perceken keresztül csak fekszünk padlón és nevetünk, és kijön belőlünk minden feszültség. Abby mosolyogva a hajamba túrt és játszadozni kezdett a szemembe lógó tincsekkel. 
-Hazudtál a családodról, mi?
-Aha.
A lány ragyogó mosolyt villantott felém.
-Bolond vagy Armin White.
-Bolondulok érted-húztam az agyát, mire a szemét forgatva megint kacagni kezdett. 
-Tudod-mondta komolyan, még mindig a hajammal játszadozva.-Imádom benned, hogy nem vagy százas. Szeretlek azért, mert ilyen őrült vagy.
Nem bírok nem vigyorogni. A világ legostobább vigyora talán soha nem fog lejönni az arcomról. 
De nem is bánom.
Végül Abby beleegyezett, hogy együtt töltsük a holnapi napot is. Még mindig ostobán vigyorogva aludtam el, összebújva a lánnyal, akit a világon a legjobban szeretek - néha fel se fogom, milyen szerencsés vagyok.


2017. szeptember 15., péntek

89. FEJEZET

Egy hónap




Sziasztok!
Igen, megint késtem, de most egyszerre minden a nyakamba szakadt, így előre láthatólag is ilyen időközönként lesznek részek. Remélem nektek jól telik az ősz, kihasználtátok a nyár végét :)
A részről kicsit: szintén elég vegyes rész lett ez is. Egyrészt lassan, de biztosan megindul a visszaszámlálás a blog végéig, és ezt a fejezetcím is mutatja - Abby tizenegyedikes tanévéből egy hónap van hátra, így ki lehet következtetni, hogy amint Abby utolsó tizenegyedikes napja az a blog utolsó fejezte lesz. Kinek jó, kinek rossz hír, ezt döntse el mindenki. ^^ Én személy szerint örülök, hogy pontot fog kapni a vöröske története, de olyan fura lesz nélküle :D
Másrészt visszatekintünk kicsit a drága Lysanderünkre, mert már régen hallottunk róla, és több konfliktus is felvetődik a részben, ami a későbbiekben tárgyalva lesz.
Remélem jól telik nektek a szeptember első hetei :) Jó olvasást, és kitartást 
Dorina ^^




~Abby szemszöge~


Úgy döntöttünk Castielékkel, hogy a szombatot próbának szenteljük. Nem beszéltünk meg időpontot, így majdnem szívrohamot kaptam, amikor hétkor dörömböltek az ajtón. Félzombiként csoszogtam le Castielnek ajtót nyitni, aki amint meglátott elröhögte magát.
-Az első három kávém előtt vállalhatatlan vagyok-motyogtam, miközben a konyha felé vonszoltam magam. 
A vörös hajú srác ledobta magát a kanapéra, rögtön kényelembe helyezkedett. Mögötte bevonult Démon, a jelenlétére Zokni azonnal megjelent és lelkesen üdvözölte a barátját. Többször voltunk együtt kutyát sétáltatni Castiellel, kedvenceink remekül összehaverkodtak. 
A második bögre kávémnál kezdtem magamhoz térni. Borzalmas hetem volt. A gyógyszer szedésével teljesen felborult a rend az életemben. Korábban is szedtem gyógyszereket, voltak mellékhatások - szédülés, hányinger, fáradékonyság, esetleg ingerlékenység -, de most nem voltak semmi ilyesmi. A gyomrom egész nap görcsben volt, így enni és inni sem tudtam, folyamatosan ideges vagy levert voltam, nem tudtam koncentrálni sem teljesíteni. Teljesen összeomlottam, de ezek még nem a legrosszabbak voltak. Újra visszatértek a lidérces álmok. Életem legrosszabb eseményei folyamatosan ismétlődtek éjszakáról éjszakára, emiatt aludni sem mertem, elkezdtem virrasztani. De ez nem volt tartható, így rákényszerültem az alvásra, ami csak szenvedés volt.
De a mai nap más volt. Olyan hajnali három felé adtam fel a harcot és elnyomott az álom. Ezúttal nem láttam rémképeket. Álmomban embereket hallottam, ahogy kínukban ordítanak, üvöltenek és kiáltoznak. Még mindig visszhangoztak a fejemben az idegen neveket, vagy értelmetlen szavakat óbégató, szenvedő emberek. Sokkal rosszabb volt mások gyötrelmét hallgatni, mint a sajátjaimat újraélni. 
Biztos ismeri mindenki azt az állapotot, amikor annyira szar minden, hogy egyszerűen nem tudsz mást csinálni, mint lenyelni a keserűséget és tenni a mindennapi dolgokat, mert bármit is csinálnál - sírnál, ordítoznál, megütnél valamit -, nem használna semmit, és reménytelenségedben inkább csendben, magadban eszed magad. Ebben voltam én is. 
Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem volna Armin. Miatta nem estem darabjaimra, csak ő tartotta bennem a lelket egész héten. Végig fogta a kezem, ami többet ért mintha bármilyen nyugtató vagy bátorítót mondott volna. Amikor úgy tűnt minden elbaszott körülöttem bele tudtam kapaszkodni a szerelmébe, ami olyan erős volt, hogy nemcsak megvédett a sötéttől, hanem fényességet is adott. Úgy éreztem még jobban beleszerettem a fiúba, ha ez egyáltalán lehetséges. Hányszor lehet beleszeretni egy emberbe?
-Abby?
A nevemre eszméltem az álmodozásból. Castiel aggódva méregetett.
-Minden rendben?
Már a nyelvemen volt a hazugság, de valami nem engedte, hogy kinyögjem. Armin szavai jártak a fejemben, amiket akkor mondott nekem, amikor az első gyógyszeres napon mindenáron pörögni akartam, de egyszerűen összeestem, amikor megpróbáltam bemenni a DÖk-be: Nem kell mindig erősnek lenned. Nem szégyen az, hogy nem vagy mindig száz százalékos. Képzeld, én kilencvenkilenc, vagy akár egy százalékosan is szeretni foglak.
Leültem Castiel mellé a kanapéra és a harmadik bögre kávém felett meséltem neki a szívbetegségemről, majd az arra kapott gyógyszerről és a mellékhatásokról. Figyelmesen hallgatott és kérdezett, amit értékeltem. 
-De valószínűleg pár nap múlva jobb lesz, amint a szervezetem megszokja-vontam vállat, és lehajtottam a maradék nedűt.-Öt perc és indulhatunk.


Gitártokkal a hátamon, Castiellel, Démonnal és Zoknival indultunk el a próbára. A két ebet lehetetlen volt féken tartani, hogy így megtalálták egymást, szerencsére a járókelőket nem zargatták.

-Kérdezhetek valamit?-váltott hirtelen Castiel a csevegésünkből komoly hangnemre. Bólintottam.-Volt valaha valami közted és Lysander között?
Haboztam a válasszal. Lysanderrel azonnal kiszúrtuk egymást, ahogy megérkeztem. Nekem tetszett ő, úgy láttam, én is neki, így ismerkedni kezdtünk. Ahogy egyre többet beszéltünk egymással kiderült, hogy ő is ugyanolyan érzékeny művészlélek mint én, sokat flörtöltünk egymással és kialakult egy belsőségesebb viszony közöttünk. Vonzódtunk egymáshoz, de komoly érzelmeket sosem tápláltam iránta és ő sem irántam - vagyis ezt hittem. Mert miután közeledni kezdtünk Arminnal Lysanderrel barátivá vált a viszonyom, és úgy láttam, őt ez nem zavarta. Amikor összejöttünk a kockával akkor sem viselkedett furán, azt mondta, örül, hogy boldognak lát, és sok boldogságot kívánt. 
De ha őszinte akarok lenni nem figyeltem meg annyira a viselkedését, természetesnek tűnt, hogy a barátom. Igaz vele intimebb viszonyba kerültem, mint például Castiellel vagy Nathaniellel, akikkel az első hónapokban is volt rá példa, hogy egyszer-egyszer flörtöltünk, de nem gondoltam bele, hogy Lysander esetleg többet érez irántam, mint barátság.
-Gondolod, őt bántja valami velem kapcsolatban?-tettem fel óvatosan a kérdést Castiel irányába. 
-Nem tudom biztosan, hogy veled kapcsolatos-e, de mostanában levertnek tűnik. Amikor szóba kerülsz, olyankor befordul és nem lehet hozzá szólni többet. 
Bűntudat hasított belém. Hogyhogy nem vettem észre, hogy valami nem stimmel Lysanderrel? Milyen barát vagyok én?
Valószínűleg Castiel leolvasta az arcomról az önostorozást, mert a megnyugtatásomra sietett.
-Ne hibáztasd magad! Neked most így is kurva nehéz lehet, senki nem vonna felelősségre. Főleg nem Lysander-A földet bámultam, nem akaródzott befogadni Castiel szavait. 
-Hé!-Komolyan megszorította az alkaromat, és megvárta, amíg rá nézek.-Jó ember vagy Abby. Örülök, hogy a barátom vagy, és bármi baja van most Lysandernek, ő is örülhet, hogy ilyen jó barátja van. Ne rágd magad, nem a te feladatod mindenki boldogsága. Az Isten szerelmére, egyszer az életben koncentrálj végre magadra te nő!
Elnevettem magam és átöleltem a vörös hajú srácot. Nem szokásom csak úgy megölelni embereket, de most kikergettem minden hülye kis hangot a fejemből és jól megszorongattam Castielt. Az öleléssel mondtam el mennyire hálás vagyok a szavaiért és a barátságáért, amit szerencsére értett, mert igaz a srác se a csöpögős érzelemkifejezéseiről híres viszonozta az ölelést.  


Mire Castielékhez értünk már a dobos és az énekes is ott volt. Vicktor lelkesen szerelgette a dobfelszerelést. Mióta osztályt váltott, és velünk van sokkal boldogabbnak tűnik. Azonnal befogadtuk, és az elmúlt hetekben teljesen beilleszkedett közénk, mintha nemcsak pár hete lenne itt, hanem a kezdetektől. Talán Dajan örült a legjobban Vicktor érkezésének, végre nem egyedül volt a leghülyébb, amint a dobos belépett azonnal megtalálták a közös hangot és onnantól együtt hülyülnek. 

Vicktor vidáman rikkantva köszöntött minket, ahogy beléptünk, így az álmodozó Lysander is észlelte, hogy megérkeztünk. Rám kapta a tekintetét, majd ahogy észrevette, hogy figyelem lesütötte a szemét és a konyha irányába eltűnt. Castiel és Vickor is felfigyelt Lysander különös viselkedésére, néma csend borult a szobára. Összeszorult a szívem a felemás szemű fájdalmas arca láttán. 
-Beszélek vele-jelentettem ki határozottan. Ledobtam a gitárt a hátamról és megcéloztam a konyhát.
Belépve a helyiségbe Lysander háttal állt nekem, és valamivel matatott. A tartása kissé görnyedt volt, bú áradt az alakjából.
-Ráérsz?-szólítottam meg kertelés nélkül. Azonnal le akartam tudni ezt az ügyet, nem akartam a fiút ilyennek látni.
Lysander összerezzent a hangomra. Habozva felém fordult, az arca érzelemmentes maszkba volt meredve.
-Persze. Segíthetek valamiben?-Nem nézett a szemembe. Zavart ugyan, de úgy gondoltam, szó nélkül hagyom. Felültem a mellette lévő konyhapultra és hallgattam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, kieszelni, hogy tudnám felhozni a témát, hogy ne sértsem meg a fiút. Semmi ötletem nem volt ezzel kapcsolatban, de szerencsére nem kellett ezen sokat törnöm a fejem, mert Lysander tudta, hogy mi ügyben kerestem. 
-Gondolom Castiel elmondta, hogy mostanság nincs kedvem társalogni, és az okot is megosztotta veled...
-Lysander...-Semmit nem tudtam mondani, mert ahogy kiejtettem a nevét a szemembe nézett. A tekintete tele volt szomorúsággal, ami belém fojtotta a szót.
-Őszintén sajnálom, hogy kellemetlenül érzed magad miattam. 
-Ne hülyéskedj, ez nem a te...
-De, az én hibám-olyan erélyesen vágott a szavamba, hogy meglepetésemben majdnem leestem a konyhaszigetről.-Semmi nem történt közöttünk régebben, mert én mindig visszahátráltam más lányt felhozva, most pedig ahogy boldog lettél valaki mellett megsértve érzem magam teljesen alaptalanul. Inkább neked kéne dühösnek lenned rám, nem pedig fordítva.
Teljesen lesokkolt a fiú. Ezernyi kérdés kavargott az agyamban, és azt nyögtem ki, ami először a nyelvemre jött.
-Dühös vagy?
-Istenem, de még hogy! Utálom Armint, pedig semmi rosszat nem tett. Inkább magamra kéne haragosnak lennem-szégyenkezés csendült a hangjában. 
Mindig jó voltam abban, ha helyzetben kellett előadni magam és meg kellett oldani egy problémát, de az érzelmi ügyek mindig homályosak voltak számomra. Sose tudtam, mit mondhatnék, máshogy vagyok összerakva mint mások. 
Az vonzott Lysanderben, hogy azt hittem, olyan mint én. Világéletemben egyedül éreztem magam, így amikor észleltem, hogy valaki hasonló van a láthatáron rögtön lecsaptam rá. De most, hogy Castiel konyhájában szótlanul bámultunk egymás szemébe jöttem csak rá, hogy Lysander sem olyan, mint én. Az érzelmei és a gondolatai hajaznak az enyéimre, de teljesen más megközelítésben látja a dolgokat mint én. Ő sem fog engem megérteni, és én se őt. Már jóval előbb eldőlt, hogy közöttünk nem lesz semmi, mielőtt mi tudtuk volna. Igaz ő hasonlított rám a legjobban a mostani környezetemből, de jelentősen el is ütött tőlem. Nem olyan kiegészítjük egymást módon, egyszerűen nem passzoltunk össze. 
Ahogy Lysander tekintetét fürkésztem kiolvastam belőle, hogy ezt ő is tudja, és emiatt dühös. Ő is ugyanazt élte meg gyerekkorában mint én: a meg nem érettséget az érzelmei és a gondolatai miatt, a magányt még mai is. A fiú magányos volt, és próbált abba kapaszkodni, amit a legközelebbinek érzett - engem -, de láttam rajta, hogy rájött, hogy önámítás. Azért volt dühös, hogy én, akiről tudja, hogy hozzá hasonló vagyok talált társat, és ő egyedül hagyva érzi magát. Sértve érzi magát, hogy én is elhagytam, magára hagytam. 
Kirajzolódtak az indokok, minden összeállt. Lysander keserűen elfordította a fejét. Sajnáltam a fiút, és együtt is tudtam érezni vele. A magány az egyik legborzalmasabb dolog a világon. Ha megkérdeznék tőlem, mi az, amit nem élnék újra biztos nem a verést vagy a lelki terrort mondanám először. Talán a magány lenne az elsők között, senkinek sem kívánom a kirekesztettség érzését, amikor már nagy keserűségedben magadban keresed a hibát, és elhiszed magadról, hogy egy szar alak vagy, majd végül, hogy észre se vennék, ha kinyírnád magad és megteszed. 
Felálltam ültő helyemből és gondolkodás nélkül átöleltem Lysandert. Azt akartam, hogy tudja, hogy rám, mint barátjára mindig számíthat, nincs egyedül, mert annyian vannak akik szeretik, ne gondolja magát értéktelennek.
-Ne szégyenkezz a gyengeségeid miatt Lysander. Nem fog senki lenézni, ha bevallod, hogy vannak érzéseid.-A fiú még jobban magához vont. Hosszú percekig maradtunk így, de engem nem zavart. Tudtam, hogy kell ez a fiúnak, hogy érezze, hogy nincs egyedül. Hogy tisztázza magában az érzéseit, és miután eltávolodott tőlem tiszta fejjel és bátran nézzen szembe a világgal és önmagával. Ami nehezebb bármi másnál a világon.


Látszott Castieléken, amikor kimentünk, hogy már azt hitték, hogy vagy meghaltunk, vagy egymásnak estünk. Nem kérdeztek semmit, Lysander sem beszélt a konyhában történtekről ezért én sem. Úgy zenéltünk, mintha mi sem történt volna, ami kellett egy kicsit az énekesnek, hogy elfelejthesse pár órára a szívfájdalmát. Szívesen segítettünk neki ebben, mert tudtuk, hogy nem fut el a problémái elől, és nemsokára jobb lesz neki, mert megoldja. Valószínűleg érezte a gondolatainkat, mert a felemás szemű fiú a próba végéig majd' kibújt a bőréből, amitől pedig mi lettünk boldogak. Jó volt így látni a fiút, magam részéről alig vártam, hogy újra boldog legyen, és reméltem, hogy ehhez nem kell sok idő. Bár ahogy Lysander kitartását ismertem, nem kételkedtem, hogy nem kellesz.



...



Késő délutánig tartott a próba. Castiel újabb gitárleckéket adott nekem, így már magabiztosabban játszottam a hangszeren. Majd jammeltünk, mert a szövegírás megfeneklett egy ideje. Elhatároztunk, hogy összerakunk egy lemezre valót a saját számainkkal, de nehezebb feladat volt, mint hittük. Nehéz ráhangolódni egyszerre három emberre, közben pedig megtalálni azt a hangot, ami mind a négyőtöké, így úgy döntöttünk, nem erőltetjük a dolgot, jön az ihlet amikor jön. Nem hajt semmi, és csak a zenélés öröméért csináljuk, nem azért, hogy plusz egy stresszforrást teremtsük magunknak. 

Úgy volt, hogy Arminékhoz megyek, hogy megnézzünk a barátommal egy filmet, de Alexynek valahogy sikerült elrángatnia a plazába. Invitáltak engem is, de mostanság sokat vagyok Arminnal, és nem akartam kisajátítani.
-Nem akarok közéd és a testvéred közé állni. Kell olyan idő is, amit csak együtt töltötök-mondtam Arminnak a telefonba. A fiú nem válaszolt, de a testvére felnevetett - úgy látszik, ki voltam hangosítva.
-Drágám, aranyos vagy, hogy gondolsz rám, de azonnal toldd ide a segged! Ha nem jössz én rángatlak el!-Fenyegetett meg Alexy. Nem tudtam mit tenni, mosolyogva buszra szálltam Zoknival és a pláza felé indultam.
Sokan a buszon és a plázában is ferde szemmel néztek rám a kutyám miatt, de Zokni szolgálati eb volt, így magammal vihettem bárhová. Volt egy rövid időszak, amikor nem volt ki ügyeljen rám napközben, Franknek dolgoznia kellett, Kennedynek pedig suliba kellett járnia, így egyedül maradtam. Pont abban az időben percenként kaptam rohamokat, így megkaptam Zoknit. Ő le tudott nyugtatni az esetek nagy részében, vagy ha nem, segítséget tudott hívni, ha a helyzet nagyon elfajult. Óriási segítség a mai napig, hogy velem van, és rettentően hálás vagyok neki. Sosem voltam nagy állatbarát, de ma már el se tudnám képzelni az életem Zokni nélkül. 
A plázában több biztonsági őr megállított, de mindenhol ki tudtam magyarázni magam anélkül, hogy az orrukra kötöttem volna a pánikbetegséget. Nem szégyelltem már, szívesen beszéltem róla, ha valaki érdeklődött, de azért nem közöltem idegenekkel, ha nem volt muszáj. Egyszerűen azért, mert nem tartozott rájuk.
Az étkezőrészekhez érve Alexy már messziről integetett, majd' kiesett a székéből. Nevetve ingattam a fejem még akkor is, amikor leültem vele szemben.
-Borzasztó vagy!
-Én is szeretlek!-vigyorgott rám. Zokni odadörgölőzött a fiú lábához, ő pedig lelkesen dögönyözni kezdte a kutyát.-Ajánlom, hogy te is szeress meg, mert lehet a jövőben még rokonok leszünk!
-Jesszus, Alexy!-Meglepetésemben félrenyeltem, és éreztem, hogy az egész arcom égni kezd. Alexy csak nevetett a reakciómon. Igaz az is meglepetett, amit a kék hajú mondott, de leginkább a saját reakcióm sokkolt le. Legbelül nyugalom és melegség járt át a gondolatra, hogy egyszer Alexyékhez tartozzak. A családja hihetetlenül kedves és jó emberek, Armint is szeretem, így nem tűnt rossz ötletnek a felvetés.
Magamban ezerszer fejbe vágtam magam. Nem volna szabad ilyeneket gondolnom, azonnal ilyen erősen kötődnöm. Mindig ezzel a kötődés-mániámmal baszom el a dolgokat. Erre figyelnem kell. 
Hirtelen tenyerek simultak a szemem elé, és megcsapott egy nagyon ismerős illat. Majd ahogy az ismerős figura szorosan mögém simult már tudtam, hogy Armin az. Bugyuta mosoly terült szét az arcomon, a fiú ezt kihasználva nem éppen társaságbarátan megcsókolt. Általában nem szoktuk nyilvánosan nyalni-falni egymást, ennek egyszerű oka van: senkire sem tartozik, ami közöttünk van, csak rám és rá. De most az egyszer kivételt tettem és viszonoztam a nem éppen szégyenlős csókot. 
Armin vigyorogva ült le mellém, végig mélyen a szememben nézett. Egy szót se kellett szólnunk egymáshoz, beszélgetés nélkül is meg tudtuk értetni magunkat a másikkal. Armin kérdésére, hogy jól vagyok-e igennel feleltem, mert a gyógyszer hatásait nem is éreztem reggel óta. Lehet azért, mert Lysander ügye most jobban zavart, és csak arra tudtam gondolni. Armin is látta rajtam, hogy valamin rágom magam, de nem kérdezgetett. Tudta, hogy kell idő, amíg csak magamban hányom-vetem a dolgot, és utána osztom meg másokkal.
Majd feltűnt, hogy valami más a barátomon. Kérdőn néztem rá, mire elröhögte magát.
-Te vásároltál!
-Azt hittem soha nem fogod észrevenni-kuncogott. Új ruhákban volt, de mégis olyan Arminosan festett, hogy nem szúrt szemet nekem a változás. A fekete-fehér pulcsiját neki találták ki, annyira ő volt. A farmere és a cipője se a régi volt, a haját pedig egy csöves sapka takarta, rendezetlen és kusza sörénye azonban több helyen is szökött a sapkából. Ez megmosolyogtatott.
-Naaaa?-hajolt előre Alexy kíváncsian. Vállat vontam.
-Olyan Arminos vagy-Alexy csalódottan hátradőlt a székében (nem tudom mit várhatott), a testvére azonban huncutul nézett rám.
-Arminos?
-Tudod, az a srác akibe totál szerelmes vagyok-Armin szélesen elmosolyodott, és mit sem törődve Alexy dühödt felkiáltásával, miszerint ő is itt van újra megtalálta az ajkamat, és még a körülöttünk ülő evő embereket is leszarva szédületes csókot nyomott rá.


Végül gyors kaját vacsoráztunk, és mindenféléről beszélgettünk. A suliban újra kezd mocorgás lenni a pár hét pihenő után - előre félek mi vár ránk -, és az én tudatlanságommal ellentétben a fiúk képben voltak. 

-Minden év végén az igazgatónő versenyt rendez az osztályok között, és aki nyer annak fizetni az év végi külföldi kirándulását-tájékoztatott teli szájjal Alexy. A Sweetben nem volt szokás külföldre kirándulni menni, max végzős év végén, az utolsó alkalommal, így kicsit meglepődtem. 
-Milyen versenyt?-kérdeztem, miközben az óriás hamburgeremet méregettem és azon filóztam, hogy tudnám megenni ezt nőiesen.
-Két részből szokott állni. Egy sportversenyből meg egy tudásmegmérettetésből. Utóbbi mindig valamilyen téma köré épül. Minden évben mindig hajszálon múlik, hogy nyerjünk-magyarázta Armin, miközben csent a sült krumplimból. Szermerhányóan néztem rá és rácsaptam a kezére, de ő csak nevetett.
-Hogyhogy eddig soha nem nyertünk?
-Mindig egy pontokon múlt-vont vállat a barátom.
-De ebben az évben nyerni fogunk, mert hozzánk került egy nagy koponya-kortyolt bele a kólájába vigyorogva a kék hajú fiú. Értetlenül megráztam a fejem.
-Nem hiszem, hogy Vicktor olyan okos lenne... Mármint nem gonoszságból, csak nem egy zseni...
-Rád gondol idióta!-bokszolt bele a karomba nevetve a mellettem ülő iker. Fejcsóválva néztem rá.
-Én se vagyok okos.-A két srác egyszerre sóhajtott fel, olyan fáradtan, mintha egy kisgyerekkel beszélnének.-De tényleg. Nem a kisebbségi komplexusom beszél belőlem. Tényleg nem vagyok túl művelt, csak olyan dolgokat tudok, és csak olyanokhoz értek, amik érdekelnek. Amik hidegen hagynak, ott ne számítsatok rám.
-Szerintem az igazgatónő ebben az évben megmarad a művészet vonalnál-gondolkozott hangosan Alexy. Armin szúrósan nézett rám, de nem törődtem vele. Különösen ugrott arra, ha én véleményt nyilvánítottam magamról, vagy ahogy ő mondta "leszólom magam", hiába magyaráztam, hogy ez csak önkritika, ő csóválta a fejét. A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van, de nemcsak őt hagytam figyelmen kívül, de a hangot is a fejemben.
-Talán-reagáltam Alexy gondolatmenetére. Eltöprengve kortyoltam bele az italomba. Ijesztő volt belegondolni, hogy mindjárt itt az év vége, alig egy hónap, és vége a tizenegyediknek. 
Fogalmam sincs, mi lesz az év vége után, de ki kell mondanom, hogy minden buktató ellenére ez volt az eddigi legszebb évem valaha. Többet nem is kívánhatnék, mindenem megvan most, de júniusban ez valamennyire megtörik. Én valószínűleg New Yorkba megyek nyáron, Armin és Alexy a rokonaiknál lesznek vidéken, Kentin edzőtáborba megy, Viola az édesapjával fog utazgatni, Jade pedig az öccsével lesz, Rosa szintén rokonokhoz utazik Franciaországba. Igaz örülök, hogy a hugommal és Kennedyvel lehetek majd nyáron, és meglátogathatom a régi barátaimat, de mégis hiányozni fognak az idióták, főleg az én idiótám. 
-Mi az?-bökött meg Armin a lábamat az asztal alatt. Valószínűleg sokat bambulhattam, mert a barátom minden sült krumplimat elcsórta addig. 
-Csak... Mindjárt vége az évnek-motyogtam, és a hamburgerpogácsát böködtem.-Olyan... fura.
-Hát nem klassz?!-rikkantottak fel egyszerre az ikrek. Ritkán szoktak tipikus ikerdolgokat csinálni, például egyszerre beszélni, így kicsit visszahőköltem a dupla lelkesedéstől.
Zavartan hallgattam a két White izgatott tervezgetését. Lehet tényleg csak én vagyok olyan ufó, hogy lehangol a tanév vége.
-Titeket nem aggaszt, hogy mindannyian távol leszünk?-szakítottam félbe őket. Armin felé fordultam.-Nem nyomaszt, hogy nem fogunk találkozni a nyáron?
Armin lesajnálón nézett rám, majd ahogy észlelte a szánalmat a tekintetében gyorsan megpróbálta elrejteni, mert tudta, mennyire utálom.
-Ne beszélj hülyeségeket, persze, hogy együtt töltjük a nyarat...
-Hogy tervezted, amikor én New Yorkban leszek, te pedig több ezer kilométerre tőlem?-csattantam fel, de a hangomban nem idegesség, hanem szomorúság volt. Utáltam, hogy elárultam magam, nem szerettem volna, hogy bárki megtudja a baráti körünkből, hogy elkeserített az elválás, mert akkor lemondanák a programjaikat, amiért örök bűntudatom lenne. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan drámai elválás, sőt, lényegében nem is búcsú, de mégis elszomorított. 
Armin végigsimított a karomon. Láttam a szánalmat az ő, meg a testvére arcán is, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
-Mindegy, hagyjuk az egészet!-toltam el magamtól a kajás tálcámat.-Elment az étvágyam. 
-Abby...
-Nem. Hagyjuk.-Zokni a lábaimhoz dörgölőzött ahogy megérezte, hogy nem vagyok éppen jól.-Késő van. Hazavinnétek?
Armin elkezdte a jogsit két hete, és párszor Cybil odaadja neki az autót, hogy gyakorolhasson. Olyankor Arminnal elmentünk kocsikázni, majd amikor a fiú úgy gondolta, hogy eleget gyakorolt keresett valami elhagyatott helyet, ahol leparkolhat, mi pedig a kocsiban smároltunk. 
Megmosolyogtatott ebbe belegondolnom. Olyan tinis dolog volt ez, és annyira más, mint az eddigi életem. Végre, annyi év után lehullott rólam a sok teher ez annyira boldoggá tett. De ahogy a tanévnek vége lesz megint belesüllyedek a vizsgálatokkal, felelősséggel teli életembe, és lehet ez a világ legnagyobb önzőségének hangzik, de megérdemlem, hogy most az egyszer én életemet tartsam szem előtt ne másokét. Itt akarok maradni Chiacagoban, a barátaimmal és a testvéreimmel tölteni a nyarat, nem a kórházban, vagy New Yorkban, ahol mindenki ismer, és mindenki ferde szemmel néz rám. Fájt, hogy a barátaim fogják az első adandó alkalmat és elhúznak. 
De eldöntöttem, hogy nem fogom rágni magam emiatt. A megmaradt egy hónap minden egyes percét ki fogom használni velük, és lesz ami lesz. Eddig is így éltem, csak a pillanatnak, így nem lesz nehéz. 
Persze ez hazugság volt. Most, hogy szembesültem vele, milyen jó volt az itteni életem, pokoli volt megint így gondolkodni.


~Armin szemszöge~



Hétfőn az első dolgom volt megkeresni Mr. P-t a tanáriban, hogy visszaadjam neki a könyvet. Úgy döntöttem nem olvasom el, múltkor is csak gond volt belőle, hogy előbb tudtam meg dolgokat mint Abby elmondta volna. Ha valami érdekel megkérdezem tőle, és biztos vagyok benne, hogy majd ő elmond mindent azzal kapcsolatban.

-Akkor valamit találnunk kell-az irodalomtanár oldalra biccentett fejjel gondolkodott. A asztalához sétált és töprengve megállt előtte. Végül megragadott vékony kötetet és a kezembe nyomta. 
Felvontam a szemöldököm.
-A kisherceg?
-Olvasta?-nemet intettem.-Akkor várom a értelmezését róla egy hét múlva-rám mosolygott, de én csak értetlenül meredtem rá. Inkább nem szóltam, kisétáltam a tanáriból és megkérdeztem azt az embert a számomra különös szituációról, aki a legjobban értett az ilyenekhez: a barátnőmet.
-...És akkor a kezembe nyomta A kisherceget-értem a mondandóm végére. Abby mindentudóan mosolygott.-Te érted, ugye?
-Értem, mire akar megtanítani téged.
-És? Nem mondod el?
-Dehogy mondom!-nevetett fel.-Én is szeretném látni, hogy rájössz.
-Remek. Nem elég, hogy a tanár basztat, de még a barátnőm is a pártját fogja-morogtam. Abby csak nevetett és egy békítőpuszit nyomott az arcomra. 
Nehéz haragudni a csajra, na.


...



Lyukas órában halálra untam magam. Abby-t hívatta az igazgatónő, így a tervem, hogy egy üres tanterembe zárkózzak a lánnyal dugába dőlt. A PSP-m lemerült, és mindenki másnak volt terve, így egyedül feküdtem a padon. Olyan öt perc elteltével annyira eluntam magam, hogy elővettem A kisherceget és olvasni kezdtem. Gyorsan végigpörgettem, de nem értettem, hogy mit akar nekem üzenni P, így ahogy kicsöngettek elmentem a tanári elé, de Mr. P nem volt ott. 

-Elment valahová, de azt mondta, ha jön maga, akkor várja meg itt-mondta Faraize, és időm se volt meglepődni az irodalomtanár feltűnt a folyosón és észrevett. Szélesen elmosolyodott és megszaporázta a lépteit felém. A kezében egy állathordozót lóbált, de már meg se lepődtem - lehet kezdek hozzászokni, hogy a tanár kicsit őrült.
-Na fiam?-Úgy vigyorgott rám, mintha az én értetlenkedésem lenne a legszórakoztatóbb dolog a világon. Szóra nyitottam a szám, de rögtön folytatta.-Adok egy kis segítséget a feladathoz.
A kezembe nyomta a hordozót. A rácsokon bekukkantva egy szőrös kis állatot láttam, amint békésen alszik.
-Ringasd különben felkel. Kicsit ideges természetű-már végképp nem értettem semmit, Mr. P meg nem magyarázkodott, csak megveregette a vállam és otthagyott. 
Kint megvártam Abbyt, hogy elpanaszoljam neki a furcsa esetet, de amint meglátott igaz meglepődött de ahogy felmérte a helyzetet elnevette magát.
-Látnod kéne az arcod!
-Csak azt ne mond, hogy tudod miért kaptam egy patkányt!-mordultam fel.
Abby leguggolt a hordozó mellé és hosszasan vizsgálta a patkányszerű lényt benne.
-Ez egy görény.
-Azért nem kell ilyen bunkónak lenni.
Abby csak nevetve csóválta a fejét. 
-Mindegy. Na de nekem mennem kell, megígértem Franknek, hogy megyek hozzá az őrsre.
-Hé! Lemondtad a lyukasórai programunkat, erre most is elmész?-sértődtem meg.
-Nem is beszéltünk meg semmit-felvette a gondolkodós arcát: összehúzta a szemeit és két szemöldöke között megjelentek a világ legszexisebb ráncai.
-Nem, de attól még nekem voltak terveim. 
Abby arcán gödröcskék jelentek meg, olyan szélesen mosolygott. 
-Értem. Nos, sajnálom hogy csalódást kell okoznom neked, de ma délután sem tudlak megtisztelni a jelenlétemmel.
-De kinyílt valakinek a csipája!-nevettem fel. Megragadtam a derekát és az ölembe húztam.-Van egy ajánlatom.
Abby a sapkám alól kilógó hajjal játszott. 
-Hallgatlak.
-Mi lenne, ha-közelebb hajoltam, hogy a fülébe suttoghassak, miközben a nyaka hajlatát cirógattam.-ha pénteken kárpótolnál?
-Holnap?
-Aha. Nálunk aludhatnál. Mostanság mindig visszautasítasz, ha ezzel jövök. 
Az utóbbi másfél hétben Abby mindig lepattintott, ha felhoztam, hogy töltsük együtt az éjszakát. A gyógyszerre fogta először, majd nagyon gagyi indokokkal rázott le. A szervezete szerencsére hozzászokott a pirulákhoz és Abby ismét ezerrel pörgött, de kerülte a hosszabb programokat mindenkivel. Tudtam, hogy emögött más indok is van, de várni akartam, amíg maga hozza fel, de sajna nem vagyok türelmes típus. 
Abby habozott. Ezt jó jelnek vettem, legalább nem egy azonnali elutasítás volt. 
-Meggondolom-mondta, és felállt az ölemből.-Holnap itt találkozunk!
-Ne menjek eléd?
-Nekem nem lesz első órám-mondta vigyorogva. Igaza volt.
Holnap tesi lenne az első óra, de neki már nem kellett bejárnia órákra, megmutatta Borisznak az orvosi papírjait, aki azonnal kipaterolta tesiről, és jól le is szidta, hogy már az elején mondania kellett volna a szívét, mert akkor nem legalább figyelt volna rá. Látszott a tesitanáron, hogy bűntudata volt az egész éves szopatóhadjárat miatt, amit Abby ellen folytatott. Abby egy vállrántással leintézte a dolgot, nem volt se dühös, és nem is használta ki a tanár bűntudatát, sőt inkább megnyugtatta Boriszt, hogy ne rágja magát miatta. Mindig meg tud lepni.
A barátnőm búcsúzóul megcsókolt, majd a nagybátyja munkahelyére indult. Addig néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak úgy, mint egy idióta.

2017. augusztus 20., vasárnap

88. FEJEZET

Határvonal




Sziasztok!
Elnézést a késésért -bár nem lepődött meg senki, sorry :D -, de technikai akadályokba ütköztem: magyarul megint a halálán van a laptopom, bár ezt azóta csinálja, mióta nálam van, elég öreg már, nyugdíjazni kellene, de csóró vagyok így csak mostanra jutottam el a fejezet publikálásához. Nem ígérhetek így semmit a következő fejezettel kapcsolatban, amint tudom hozom. 
Ez a rész főleg Abby és Armin kapcsolatára fókuszál, remélem, tetszeni fog nektek. A következő fejezetben azonban több szemszög is lesz, és több szereplő múltjában vagy épp jelenjében is fogunk turkálni, remélem várjátok ^^
A cserékkel kapcsolatban pedig: a kapcsolatot fel tudjátok venni velem az e-mail címemen,  a fejezet alatti kommentben vagy a chatablakban, ha esetleg cserét akartok. 
Jó olvasást a fejezethez, és élvezzétek ki a maradék időt szeptemberig! Nagy ölelés, 
Dorina :)


~Armin szemszöge~

Abby nem ért haza vasárnap este, de még hétfő reggel se volt róla semmi hír. Hívtam, de nem volt elérhető, Frankkel is beszéltem, aki nyugtatott.
-Elég talpraesett lány Abby. És amúgy is: rossz pénz nem vész el.
De mégsem aludtam egész este, teljesen befeszültem, szinte hozzám se lehetett szólni. Aggódtam Abbyért, miután vasárnap a bandával telefonáltunk nem hívott vissza. Az üzeneteimre se válaszolt. Robbanásra kész állapotba idegeskedtem magam, elég volt egyetlenegy szikra hogy felrobbanjak. Viola meg is adta azt az utolsó kis lökést.
A lány kivételesen későn érkezett, épphogy beesett a becsengőre. Alexy szóra nyitotta a száját, hogy elárassza a kérdéseivel, de Viola felém fordult.
-Abbyvel telefonáltam. Azt mondta, akadt egy kis gond a vonatokkal, de olyan második óra környékén itt lesz.
-És miért nem nekem szólt, amikor én vagyok a barátja?-akadtam ki teljesen jogosan.
-Nem tudom-szeppent meg Viola a hangomban megbúvó idegességtől, a többiek egy lépést hátráltak. Éreztem, hogy lüktet egy ér a homlokon, és talán tovább ordítottam volna, ha be nem lép a tanár és meg nem kezdődik az irodalomóra.
Nem állok jól irodalomból, az utóbbi pár hétben igaz figyeltem az órákon, de most meg se próbáltam. Dúlt bennem az indulat. Miért nem nekem telefonált? Megbeszéltük, hogy nincs több titok, nem zár ki az életéből, akkor miért nem értesített engem a dologról? 
Amikor meséltem neki apámról, egy olyan részemet tártam elé, amit még senkinek, a kezébe adtam a lelkem legsebezhetőbb részét, és éreztem, hogy ő is tudja ezt, és értékeli. De most inkább úgy érezem, mint a két lábon taposna mindenen, ami eddig történt közöttünk.
Talán megijedt volna attól a vasárnapi falakat döntögető csóktól? Vagy az együtt alvás volt neki túl gyors, és inkább visszavonulót fújt?
Teljesen elkalandoztak a gondolataim, arra eszméltem, hogy mindenki engem bámul. Majdnem kibukott belőlem egy bunkó megszólalás, de Mr. P, az irodalomtanár hamarabb megszólalt.
-Te bukásra állsz irodalomból, ugye?
Bólintottam.
Azt vártam, hogy benyögi azt a tipik "akkor figyelhetnél legalább" dumát, de csak elmosolyodott és haladt is tovább. Látszott az arcán, hogy jót mulat magában, ami nem kicsit baszta fel az agyam. Legszívesebben felpattantam volna, de Kentin megérezte ezt a szándékom és egész órán a lábamat taposta.
Úgy vártam a kicsengőt, mint a Messisát, így amikor megszólalt felpattantam és csak úgy belöktem a cuccaimat a táskámba, és elsőként céloztam meg az ajtót, de nem jutottam ki rajta.
-Mr. White* kérem maradjon pár percet-Mr. P szavaira én, Alexy és Nathaniel is odafordult. Amúgy ez vicces, a két ikerpárnak az osztályban még a vezetékneve is egyforma. Egy percig reménykedtem, hogy nem rám gondol a tanár, de persze rám mutatott. 
Levágtam magam oda, ahonnan jöttem, és tehetetlenül néztem, ahogy elhagyják a szerencsések a termet. Már szó se volt arra az idegállapotra, ami akkor volt nekem, de úgy látszott az irodalomtanár még direkt rá is játszik. Csiga lassan, csendben pakolt, majd leült az előttem lévő padra, és bámult. Nem néztem rá, az ujjaimmal doboltam a padon és számoltam a másodperceket, amik versenyezhettek volna P-vel, szinte megállt az idő a lassúságtól.
-Van egy ajánlatom magának-szólalt meg a férfi, és kutatni kezdett a táskájában. Eléggé tagbaszakadt ember volt tanárnak, de hangja nem illett a testéhez, nem is tudom mire emlékeztetett, nem volt életunt, mint egy tanáré, de karcos és morcos sem, mint ami illett volna az alkatához.
P a padra tett egy tizenkettedikes irodalomtankönyvet. Kíváncsian vizslatott a reakciómat várva. Egyáltalán nem volt türelmem játszadozni, ezért csak hátradőltem a székemen és megvontam a vállam.
-Az év végi jegy mindenkinek az írott versére kapott jegy lesz, de mivel maga bukásra áll, ezt egy kicsit meg kell pótolnia-mondta. Többször is megakadt a szemem a kezén lévő tetováláson, miközben gesztikulált. Rettentően idegesített, hogy ismerős, de nem tudtam volna megmondani honnan.
-Sajna nem ismerem magát, így sokat kellett gondolkoznom, milyen feladat kötné le... Mindenképp olyat szerettem volna magának adni, amit élvez. Nem azért vagyok itt, hogy megutáltassam magával az irodalmat-magyarázta az értetlen arcomat látva. Először tényleg nem értettem, miért nem ad egyszerűen valamit, de ahogy elmagyarázta azért kicsit apadt az ellenszenvem a csávó iránt. Azért jófejség tőle, hogy figyelembe vesz.
Mivel továbbra se csináltam semmit, ő felállt és elém tolta a könyvet, amiből halványsárga oldalmegjelölő lógott ki. Haboztam, de mégis kinyitottam ott a könyvet. 
Hirtelen fel sem ismertem az oldalon szereplő lányt, elolvastam a nevét, de akkor sem tűnt ismerősnek. Több kép is volt róla, mindegyiken más embernek nézett ki, a haja ezer színben pompázott, a viselete se olyan volt, mint mostanában. Az az egy hasonlóság volt a képeken, hogy Abby mindegyiken tetetett arcot vág, a szeme mindenhol üres volt. A szívem összefacsarodott a látványra és becsaptam a tankönyvet.
-Ez borzalmas-szaladt ki belőlem. Mr. P bólintott és az arca elkomorult.
-Nem kényszerítem magát semmire, de tegye el a könyvet-a kezébe vette a táskáját majd távozott. Nagy nehezen belecsúsztattam a tankönyvet a táskámba, de csak a jelzőcsengőkor hagytam el a termet. Semmire se figyelve szeltem át a folyosót, egyenesen a szekrényemhez mentem és beledobtam a cuccaimat. Lyukasóránk lesz, így úgy döntöttem, megpróbálom elterelni a figyelmem az új játékommal, de sehol sem találtam a szekrényemben. Mérgemben mindent kidobáltam, és persze amikor már minden a földön hevert akkor ugrott be az a kép, hogy a játék az íróasztalomon maradt.
-Úgy látom, ez nem a te napod-hangzott fel egy ismerős hang a hátam mögül. 
Abby fáradtan mosolygott rám, a haja a szokásosnál is kuszább volt, a szeme alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek. Lehajolt, hogy összeszedje a cuccaimat. Gyorsan leguggoltam és ellöktem a kezét.
-Majd én-morogtam és nem vettem észre az arcán az értetlenkedést. 
Mit sem törődve a renddel csak ahogy a kezem ügyébe került visszadobtam a szekrénybe, minél gyorsabban. Lyukat égetett belém Abby pillantása. Iszonyú bűntudat fogott el. Nem kellett volna ilyen bunkónak lennem vele, nagyon fáradtnak tűnt, és biztos kész őrültek háza lehetett az állomáson, ha csak most tudott csak megérkezni. 
Felé fordultam, hogy bocsánatot kérjek, amikor megakadt a szemem a ruháján. Egy hatalmas, férfi melegítőpulcsit viselt, számomra ismeretlen csapat lógójával ellátva. Rögtön felszökött a vérnyomásom, ahogy belegondoltam, kié az a pulcsi, de nem szóltam semmit.
-Éhen halok. Elkísérsz a menzára? Még nem is voltam ott-törte meg a kínos csendet Abby. Megvontam a vállam.
-Tőlem mehetünk.
Abby előtt haladva elvezettem őt a menzára, miközben lenyugtattam magam. Abbynek sok ilyen felsője van, lehet ez is egy olyan, amit otthon szokott viselni, csak még nem láttam. Nem lehet semmilyen pasi a képben, a barátnőm nem olyan lány, aki csak úgy férfiak ruhájában parádézik - az enyémeket se vette még fel, pedig célozgattam rá, hogy jól állnának neki.
Mire a menzához értünk elkergettem a féltékeny gondolataimat, sőt, meg is éheztem, így amikor Abby tálcáért nyúlt én is odahajoltam - de ahogy egészen közel voltam a lányhoz nem a szokásos vaníliaillat csapott meg. Egy pillanatra azt hittem egy izzadt férfi mellett állok: a pulcsiból áradt a férfiszag, és ez rögtön elvette az étvágyam és újra feltámadt bennem a féltékenység. Úgy ugrottam el a barátnőmtől, mintha megégettek volna. Abby keserűen nézett rám, de nem mondott semmit, előretolta a tálcáját és kaját vett magához. 
Bárhogy is ráztam a fejem nem ment ki az illat az orromból, ami az őrületbe kergetett. Magamban mantráztam, hogy mindenre van magyarázat, és a féltékenység hülyeség, de ahogy követtem Abbyt és a pulcsija szaga még intenzívebb lett nem tudtam normálisan gondolkodni. 
A lány amikor mellé léptem a pénztár előtt állt, a tálcáján annyi kaja volt, amivel egy normál ember egy hétig jól lakna, és vészesen kutatott a zsebében.
-Elnézést-adta fel a keresgélést.-Nem figyeltem hogy nincs nálam a pénztárcám. Elnézést.
A pénztár mögött ülő nő elnézően mosolygott, majd a tálca után nyúlt. Intettem, hogy hagyja csak és kifizettem a tartozást. Magamhoz vettem a tálcát és megindultam a legeldugottabb asztalhoz. Abby zavartan követett.
-Kösz, majd megadom-motyogta, mikor leültünk. Tehetetlen dühömben elnevettem magam.
-Hagyjad már.
Félve rám pillantott, de nem felelt. A szendvicséhez nyúlt, de mielőtt beleevett volna visszadobta a tálcára.
-Oké, mond!-eltolta magától az ételt és kíváncsian nézett rám.-Mi az? Beszéljük meg!
-Miért nem hívtál vasárnap? Annyira lefoglalt, hogy a pulcsis sráccal légy, hogy egy percre se jutottam eszedbe?-robbant ki belőlem. Többen is felénk pillantottak, de nem érdekelt.
Abby felnevetett, de hangjában egyáltalán nem volt vidámság.
-Komolyan, Armin?-szólalt meg ingerülten.-Megint féltékenykedsz?! 
A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van, szinte mindenkire féltékeny voltam, aki csak Abby közelébe ment. A lány egyáltalán nem tartotta ezt aranyosnak vagy hízelgőnek, közölte velem hogy semmi félnivalóm nincs, és álljak le a féltékenykedéssel. Zavarta, hogy nem bízom benne, én akkor azt mondtam, hogy nem benne, hanem a többiekben nem bízom. De most benne is megingott a bizalmam. 
-Ha eleged van miért nem mész el mással? De úgy látom már találtál...
-... Mert téged szeretlek te idióta!-szakított félbe kiabálva. Aki csak a menzán volt már leplezetlenül bámult minket. Abby felpattant a helyéről mérgében.-És teljes szívemmel megbízom benned, mert szeretlek és tisztellek. Ha nem tudsz bennem megbízni most szólj. Mielőtt...-Nem fejezte be a mondandóját, talán a harag vagy a szomorúság elcsuklasztotta a hangját. A szeméből mind a két érzelem kiolvasható volt, de ahogy elhallgatott a düh eltűnt. A szeme kékje semmit nem tükrözött, ami sokkal rosszabb volt, inkább néztem volna háborgó óceánt.
Felkapta a táskáját és kiviharzott a helyiségből. Lefagyva ültem, és legszívesebben arcon rúgtam volna magam. Egy utolsó segg voltam vele... most azt hiszi, hogy nem szeretem, és nem tisztelem.
A nap hátralévő részében nem találkoztunk, ő a DÖK-be menekült, majd hamarabb le is lépett. Mindenképp még ma bocsánatot akartam kérni tőle. 
Abbyék felé eszembe jutottak anyám szavai, amiket akkor mondott, mikor elmondtam neki, hogy beleszerettem egy lányba.
- Beleszeretni valakibe a dolog könnyebbik része, Armin. De minden, ami ezután következik, kemény lesz, és meg kell dolgozni érte.
Milyen igaza volt!

~Abby szemszöge~

Voltam már rosszul életemben. Nem is egyszer, de ezt az érzést, ami most bennem kavarog nem tudnám leírni. Dühös vagyok Arminra, szomorú vagyok a közöttünk kialakult helyzet miatt, de magamra talán még dühösebb vagyok. A szemére vetettem, hogy nem bízik meg bennem, erre én titkolózom előtte... mekkora egy utolsó senki vagyok!
Ahogy beléptem a házba legszívesebben az ágyamba dőltem volna, hogy átadjam magam a melankóliának és a dühnek, de végül a konyha felé indultam és úgy döntöttem, elterelem a figyelmem. Egy falatot se tudtam volna lenyelni, a gyomorom ökölméretűre zsugorodott, de eszembe jutott a nagybátyám. Mostanában rengeteget túlórázik, szerettem volna örömöt szerezni neki azzal, hogy főtt étel várja itthon. 
Betettem az első kezem ügyébe akadt CDt a hifibe és max hangerőre vettem, hogy a zene is segítsen a tervemben, majd elkezdtem főzőcskézni. 
Egy Beatles-válogatás ment a háttérben, ami nem sokat segített a figyelemelterelésben az érzelmes számaival. Inkább valami hörgésszerűségre lett volna szükségem, le akartam állítani a válogatást, de véletlenül elnyomtam és helyette előretekertem. Felcsendült az All my Loving, amitől összeszorult a szívem.

Csukd be a szemed és megcsókollak
Holnap hiányozni fogsz
ne feledd, hogy mindig hű leszek
és míg távol leszek
minden nap írok haza
és elküldöm minden szeretetem neked.

Úgy teszek mintha csókolnám

az ajkakat, amik úgy hiányoznak nekem

és remélem, hogy az álmom valóra válik
és míg távol leszek
minden nap írok haza
és elküldöm minden szeretetem neked.

Minden szeretetem elküldöm neked
Minden szeretetem, hűséges leszek hozzád drágám.

Csukd be a szemed és megcsókollak
Holnap hiányozni fogsz
ne feledd, hogy mindig hű leszek
és míg távol leszek
minden nap írok haza
és elküldöm minden szeretetem neked.

Minden szeretetem elküldöm neked
Minden szeretem, hűséges leszek hozzád drágám.
minden szeretetem, minden szeretetem,
ó, minden szeretetem küldöm neked.


Megállíthatatlanul folytak a könnyek az arcomon, ahogy hallgattam a dalt. Csak Arminra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem őt, és mi lenne, ha bármi történne ma, ami miatt soha többé nem látnák egymást, és úgy válnánk el egy életre, hogy haragban voltunk. Még a gondolatra is megszakadt a szívem, és előtört belőlem a zokogás. Az All my Loving újra és újra ismétlődött, de nem is hallottam már a sírásomtól. Zokni vadul csaholt mellettem, próbált megnyugtatni, de esélytelen volt. 
Nem hallottam a csengőt, csak azt vettem észre, hogy Zokni az ajtóhoz száguldott majd nekiesett és vadul kaparászta. Nem láttam a könnyeimtől, így nem tudtam felállni ajtót nyitni, épphogy egy erőtlen 'ki az?' kijött belőlem. 
Válasz nélkül nyílt az ajtó és Armin lépett be rajta. Az arcomhoz kaptam a kezem és próbáltam letörölni a könnyeimet, de még mindig sírtam, így ez szánalmas próbálkozásnak bizonyult. Megkíséreltem összeszedni magam, persze teljesen kudarcot vallottam. Ahogy vettem egy mély levegőt csak még jobban sírni kezdtem, és remegett a kezem is. Armin tizedmásodpercek alatt mellettem termett és a karjába zárt a könnyeim rögtön elapadtak és tudtam normálisan levegőt venni is. 
-Sajnálom hogy egy segg voltam ma-suttogta a fülembe, miközben megnyugtatóan simogatta a hajam.-Sajnálom, hogy egy percig is megfordult a fejedben hogy nem szeretlek vagy tisztellek. 
Eltolt egy kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen, de én nem bírtam a távolságot. Még jobban belefúrtam a fejem a mellkasába és onnan motyogtam.
-Ne taszíts el magadtól.
Armin nem szólt, elült a padlóra és az ölébe húzott. Szorosan tartott és megérintett szinte mindenhol: simogatta hol a hátam, hol egyik másik végtagom, apró puszikkal halmozta el a hajamat. Pont erre volt most szükségem, rá volt szükségem. 
Azt kértem, hogy ne taszítson el magától, pedig igazából arra gondoltam, hogyha kiderül, hogy annyit titkolóztam, akkor ne utáljon meg.


...


Fogalmam sincs mennyi ideig ültünk a padlón összeölelkezve, de akár örökre is ott maradtam volna. A Beatles keserű szavai folyamatosan ismétlődtek, de nem szomoríthatott el semmi sem. 
-Nagyon haragszol?-kérdezte Armin, mikor hajlandó voltam előbújni az ölelése melegéből.
-Nem haragszom-rántottam meg a vállam. A fiú még mindig gyakran pillantgatott le a pulcsimra, de a szemében már nem volt bizonytalanság, ami megnyugtatott.
-Apámé-böktem ki. A kocka értetlenül meredt rám.-A pulcsi. A nagymamámnál jártam a hétvégén, és ő szedte elő egy dobozból. Amikor elővettük még apám szaga volt, ezért felvettem-elnevettem magam zavaromban.-Ez nagyon hülyén hangzik, de hiányzik.
Armin hitetlenül meredt rám, majd ahogy felfogta amit mondtam elnevette magát.
-Nagyon hülyének érzem most magam-A barátom teljesen zavarba jött, nem nézett rám, és a tarkóját vakarta. Önkénytelenül mosolyra húzódott a szám a vörös arcát nézve. Látszólag még jobban zavarba jött attól, hogy én jól szórakozom rajta, amitől nevetnem kellett.
-Nem haragszom-mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára.-De legközelebb csak kérdezd meg.
-Oké-bólintott és és mosolyogva megcsókolt. 
-Mit szólsz egy filmhez?-szólalt meg Armin.
Armin maradt délutánra, segített nekem főzni (oké, szépíttettem, hogy segített, igazából csak láb alatt volt, de legalább elszórakoztatott), majd ahogy végeztünk ledőltünk a kanapéra. Halálosan unatkozott, összevissza dobálta magát a kanapén és hangosan sóhajtozott kínjában. Én csak nevettem rajta, mire megkaptam, hogy érzéketlen vagyok. 
Végül a fiú elunta magát, az ölembe hajtva a fejét elfeküdt a kanapén. Egy ideig nyugton maradt, majd programötletekkel kezdett bombázni. Nemigen figyeltem rá, a hajával játszottam, miközben hagytam, hogy teljesen kiürüljön az agyam és kivételes alkalommal felfüggesztettem a gondolkodást. Túlságosan tele voltam szerelemmel és boldogsággal ahhoz, hogy bármi értelmeset is csináljak.
-Abby?
-Hm?-eszméltem fel a hangjára. Vigyorogva nézett rám.
-Itt vagy? 
-Persze. De mit mondtál?
A barátom a szemét forgatta, de nem tudta visszatartani a nevetést sem.
-Akarsz nézni valamilyen filmet?-Ismételte meg a kérdést. Elhúztam a számat válaszképp.
-Jó, akkor valami ötlet? Mert ha nem mondasz semmit, akkor azt csináljuk amit én szeretnék. De akkor sietnünk kell, nehogy rajtakapjon minket Frank...-Egy huncut mosollyal végigsimított a combomon. Éreztem, hogy lángba borul az arcom.
-Perverz-csaptam meg játékosan a kezét, ő csak nevetett.
Körbehordoztam a tekintetem a szobán valami ötletet keresve, amikor megakadt a szemem Armin táskáján, pontosan az abból kilógó tankönyvén.
-Korrepetállak irodalomból!-Felpattantam és gyorsan magamhoz vettem a barátom hátizsákját. Armin úgy nézett rám, mintha egy undorító kelés nőtt volna az arcomra.-Ugyan, ne légy már ilyen! Bukásra állsz, én pedig tudok segíteni!
-Te aztán tudod hogy kedvetlenítsd el az embert-motyogta dühösen, de én csak nevettem rajta.
Kihúztam az irodalomkönyvnek kinéző kötetet a táskából, de az nem a mi tankönyvünk volt. 
-Mr. P-től kaptam-magyarázta Armin, hogy miért van nála tizenkettedikes irodalomtankönyv. Bár magyarázat nélkül is sejtettem a választ.
-És el is akarod olvasni?
-Ha nem szeretnéd, hogy elolvassam nem fogom-adott félválaszt a kérdésemre. Azt akartam hogy mindent tudjon rólam, de a tankönyvek, mint tudjuk mindig kicsit torzítva közlik az infókat. Ebben például olyan sanyarú sorsúnak vagyok beállítva, mintha soha életemben nem láttam volna napfényt. Igaz történtek velem egészen szar dolgok gyerekkoromban is, de nem volt Auschwitz.
-Nyugodtan olvasd el, csak ne végy mindent készpénznek. Ideadod a táskám?
Armin lustaságához híven nem emelte fel a lábát a kanapéról, próbálta úgy elérni a táskát. Sikerült is neki az ujja hegyével megragadnia, de ahogy magához húzta minden kiömlött belőle.
-Borzalmas vagy-nevettem fel, és felkeltem összeszedni a kiszóródott holmit. 
Armin is nevetett. Majd hirtelen kiegyenesedett és mereven egy pontra meredt.
-Az mi?-kérdezte előre mutatva. Követtem a pillantását.
-Ó! Az csak stabilizátor-gyógyszer. Ezt kell szednem tanév végéig. Amiért odamentem az nem vált be, de nem akarok kísérletezgetni ebben másfél hónapban már újjal.-Magyaráztam pakolás közben. Számomra ez már természetes volt, el is felejtettem, hogy Arminnak nem. Csak akkor jutott eszembe, amikor felnéztem rá, mert furcsán halk volt. 
-Hogy tudsz erről ilyen könnyedén beszélni?-értetlenkedett.
-Gyerekkorom óta ez van-vontam meg a vállam.-Már rég el kellett döntenem, hogy együtt tudok-e élni vele, vagy feladom. Én az előbbit választottam. 
Ahogy Armin rám nézett talán soha nem felejtem el. Minden porcikám megtelt erővel a pillantásától, és úgy éreztem, hosszú évek után, hogy jól döntöttem.


...



Armin éjszakára is maradt, és igaz nem ez volt az első együtt töltött éjszakánk. Sokszor volt, hogy addig játszottunk még végül elaludtunk, és párként is túl voltunk az első együtt alváson de ez más volt. Már a gondolatától is elpirultam, hogy úgy aludjak Arminnal hogy hiányosan vagyok felöltözve és nincs eltakarva minden hegem. Próbáltam húzni az időt: vagy háromszor mostam fogat, túrtam át a szekrényt, a szokásos nullánál többször átrendszereztem ami a kezem ügyébe került. Armin szórakozottan figyelt az ágyamon elterülve, és amikor már ötödjére kezdtem szortírozni a cuccokat az íróasztalomon felnevetett.
-Kérlek, ne izgulj már ennyire.
-Nem izgulok-feleltem túl gyorsan. Nem vártam meg a barátom reakcióját, felkaptam a pizsamám és beviharoztam a fürdőbe, hogy átöltözzek. 
Gyorsan magamra kaptam a nagy pólót és a mini sortot, de nem mentem ki. A tükörben most is ugyanaz a lány állt, aki évek óta. Az, akit a legjobban utáltam a világon, hogy olyan nyomorultul néz ki, és ezzel megkeseríti minden napomat. A csupa csont teste az üres szeme most is felforgatta a gyomrom, és könnyek csípték a szemem. Tudom, hogy a kép már nem ennyire szörnyű rólam, és hogy beképzelem magamnak a tükörmásomat, de hiába ismételgetem ezt magamnak a csontlány nem tűnik el, sőt, inkább egyre jobban torzul. A végén már annyira groteszk a személy, hogy nem bírtam nézni és behunytam a szemem.
Ahogy kezeket éreztem a derekamra fonódni átjárt a jeges félelem, de Armin hangja gyorsan elterelte a felhőket. Kinyitottam a szemem és a tükörben a barátomat láttam, ahogy egy csontvázat ölel át, és a tükrön keresztül néz a csontváz üres szemlyukába. 
-Mit látsz?-suttogta a fülembe.
-Ugyanazt látom mit te-kamuztam. Armin megrázta a fejét.
-Kétlem. Ha ugyanazt látnánk nem haboztál volna kijönni.


~Armin szemszöge~



Tényleg kíváncsi vagyok, Abby mit láthat a tükörben. Abban biztos vagyok, hogy nem azt, amit én. Mert én egy hosszú combú, szexi lányt látok. Amikor beléptem az ajtón és megláttam őt a pólóban és a falatnyi sortban kicsit meg kellett állnom, hogy lenyugodjak. Ellenben ő feszülten áll, az arca olyan, mintha valami nagyon keserűt evett volna. Sokáig nem is reagált arra amit mondtam, megbabonázva figyelte a tükröt. Megragadtam ezért a fejét, hogy elszakítsam a tekintetét a tárgyról és csak rám figyeljen. 
-Gyönyörű vagy-kiolvastam a tekintetéből, hogy nem hisz nekem. Nem vagyok a szavak embere, más eszközökhöz kellett folyamodnom, hogy meggyőzzem a valóságról. 
Hirtelen az ölembe kaptam és kivonszoltam a fürdőből. Meglepetésében felsikkantott, de nem állt ellen. Egészen az ágyig cipeltem, csak amikor letettem néztem újra a szemébe, amiben huncut fény villant. Ezen felbátorodva megcsókoltam, és ő mosolyogva visszacsókolt, miközben előrearaszolt az ágyon és engem is maga után húzott. A lehelete erősen mentolízű volt, a szája pedig puha, elszédültem az érzéstől, a vérem sebesen száguldott az ereimben. Abby keze a hajamat markolta, majd egy idő után felfedezőútra indult, lesiklott a nyakamon, majd bebarangolta a mellkasomat. Beleremegettem az érintésbe, és minden, a józan eszem és az önuralmam is kirepült a nyitott ablakon. Teljes testemmel hozzásimultam egy papírlapnyi helyet se hagyva kettőnk teste között. Abby levegő után kapott. Az ajkam a nyakára tévedt, végigcsókoltam a heget és szívni kezdtem a kulcscsontját. A lány hátravetette a fejét és mélyről jövő nyögést hallatott, amitől a kezem megmozdult és a combjára csúszott, majd egyre feljebb. A bőre nem olyan volt, mint amilyennek annyiszor elképzeltem, nem volt puha és bársonyos tapintása, az ujjam hegeken, forradásokon és sebhelyeken siklott, amitől valóságossá vált az egész. Hogy nem álmodom, és tényleg Abbyvel vagyok, hogy ő valóságos ember, és itt van. Annyi mindenen ment át, de mégis itt van, velem van, és minden rendben van.
A kezem elérte a pólója szegélyét, és gondolkodás nélkül megragadtam az anyagot és feljebb toltam. Abby szeme riadtan felpattant és lelökött magáról - annyira nem számítottam rá, hogy még az ágyról is leestem. 
Tisztában voltam vele, hogy valahol van egy határ, és most meg is tudtam hol van. Azt is tudom, hogy ezt a határvonalat mások húzták, és valami fájdalmas dolog van mögötte, de eddig a közelében sem jártunk. Kívántam a lányt - most is kívánom -, de figyeltem rá, hogy még véletlenül se tegyek olyat amit túl követelőzőnek érezhet, de most megfeledkeztem mindenről. Bűntudat hasított belém, ahogy Abbyt néztem. Nehezen vette a levegőt, és a pólóját húzogatta minél lejjebb. Nem láttam rajta, hogy pánikolna, ami egy kicsit megnyugtatott, és visszamertem mászni az ágyra.
-Sajnálom-motyogta zavartan, és elengedte a pólóját. Bezárkózott. Nem reagáltam, megvártam amíg a szemembe nézett, csak akkor szólaltam meg. 
-Tudni akarom, hogy hová mész, amikor magadba fordulsz. Hogy mi miatt kiabálsz álmodban. Szeretném meglátni azt a sötétséget, amit kemény küzdelem árán, de nap, mint nap megpróbálsz magadban tartani-Abby szeme megvillant, és nem vette le a tekintetét rólam. A tenyeremet ugyanarra a pontra fektettem, mint ő péntek este, és felidéztem azt, amit akkor mondott nekem.
-Mutasd meg nekem azt a részedet, amit eltemetve hordasz  magadban. Mutasd meg, hol fáj a legjobban. Látni akarom a lelkedet.

Abby megszorította a kezem és mélyen, némán bámult a szemembe. De nem is kellettek szavak. A tekintetében kavargó feketeségnek talán meg kellett volna ijesztenie, de egy csepp félelem sem volt bennem. 
Végül összebújva aludtunk el: a lány belefúrta a fejét a mellkasomba, én pedig a vállgödrébe hajtottam a fejem, és Abby egyenletes szuszogását hallgattam.
-Megmentelek Abby. Meg foglak menteni-súgtam a fülébe. Igaz aludt, de biztos voltam benne, hogy a lelke mélyén megérezte a szavaimat, mert még közelebb vont magához és mozgott a szája. Fogadni mertem volna, hogy azt tátogja, hogy tudom.




*Armin és Alexy vezetékneve a blog elején nem White volt, hanem Wish, de összekevertem véletlenül az ikerneveket, és most úgy állunk, hogy mind a négy embernek - Alexy, Armin, Nathaniel, Amber -, White a vezetékneve. Sorry, ezt elcsesztem, de minden ember hibázik. Amúgy a múltkori fejezetnél is csaltam a földrajzzal, de azt senki nem rótta fel, így nem is említettem, lol